TÉL KÜSZÖBÉN.

  Halkan koppan a léptem a keményre dermedt erdei úton, zizzen a fagyos avar a talpam alatt. Csend ül a fák közt, kora téli reggel hidege húzza összébb a világot. Alig rezdül, alig moccan az élet. Lombjuk vesztett fák közt ereszkedik a fény, bágyadt lassúsággal, alig erővel. Csak a cserbokrok őrzik rozsdás lombgúnyájukat, csak a talaj közelében mosolyog a zöld, szürkévé kopik a nyugodni készülő erdő. Színpadán az enyészet rendez előadást, szomorú némaságába ritkán szól bele egy-egy cinke, léprigó vagy harkály. A nyári tobzódó dúskálás ideje lejárt, az egyre kegyetlenebb fagyos éjszakák jeget, csendnél csendesebb csendet adnak át a reggeli fénynek. Mozdulatlan most az erdő, mintha csak én lennék benne élő. Persze, jár még madár, bújik még valahol vad, ám már lassul a ritmus, tétovák, óvatosak a léptek. Néhány apró rovar is röpül még, csak ő tudja, mi okból és hová. Tél jön, ez a rendje a világnak. Vele csend, nyugvó némaság. Vele mély álom, szunnyadó nyugalom. Vele kemény harc az életért.