2016. augusztus 24., szerda

Két keréken három megyén át.

Mostanában több ismerősöm is - ki így, ki úgy, ki erre, ki arra - útra kelt, gyalog, csónakkal, egyedül vagy épp társsal. Bevallom, megirigyeltem tőlük- na, nem a fáradtságot -,az élményt. Nem terveztem elsőre nagyobb távot, nem mintha a fizikai kihívás riasztana, rendre meg van a magam kilométere, ez nem jelenthet problémát. Lazább ráhangolódásban gondolkodtam, így lett a terv: a töltésen végigbringázom a kenyeri Rába hídig a jobb parton, majd a bal parton hazatérek, ez laza 20-25 kilométer.
Megengedem a napnak, hogy kicsit feljebb kússzon az égen, fél nyolc magasságában fordulok a töltésre még Vág előtt. Veszprém megyéből indultam, Kemenesszentpéter után már Győr-Moson-Sopron megyében járok, hogy aztán a töltésen valahol átlépjek Vas megyébe. Könnyen teszem, három megye találkozásánál lakom. Villanypásztorral kerített kukorica és napraforgó táblák után egy gabonatarló felé közelítek, itt, a rengeteg szalmabála közt rendre fekszik őz, talán nem gyötrik annyira a szúnyogok, mint az ártér sűrűjében. A bálákat begyűjtötték, csak a tarló sarkán maradt még pár darab, őz nincs, ölyv libben el az egyik bála tetejéről, onnan leste Cin népét. Vannak viszont rókák, a töltés alatt szárítják harmattól csatakos bundájukat egy napsütötte foltban. Jöttömre beugranak a fák közé.
Közeleg az ősz, kezd egyhangúvá válni a határ, gyomverte tarlók, friss szántások táblái közt már csak a kukorica és a napraforgó áll lábon.
A csapadékos időjárásnak megvannak a haszonélvezői, augusztus dacára haragos zöldek még az akácok. Csapadékszegény kánikulával karöltött nyáron ilyenkorra már pereg a levelük, sok a sárga, inkább égett, mint ősz festette levél. A töltés oldalán a kaszálás után újra sarjad a növényzet, sok inkább kora nyári virágot is látok, zsályát, boglárkát. Próbálom megkopott botanikai ismereteimet feleleveníteni, látok mécsvirágot, habszegfűt, mályvát, sárga ökörfarkkórót, mezei katángot, orvosi szappanfüvet, hamukát.


 Kevés madarat látok, a napraforgótáblákról kel szárnyra néhány kisebb citromsármány, mezei veréb csapat, egerész ölyvet viszont többet is, fák tetején lesnek vagy egy szalmabálán egykedvűen gubbasztanak, ölyv-módra. 
A jóformán asztal simaságú Kisalföldön már a Rába töltése is nyújtja a távlatot, hamarosan felbukkan Pápóc templomának tornya. Egyre jobban befűtenek odafent, lekerül az ing, vele a póló, félpőrén folytatom. Hamarosan elérem a gátőrházat, itt a volt Lánka patak torkolata előtt műemlékké szelídült zsilip pihen.



 Az ártéri galériaerdő szélén eddig szinte egyeduralkodó akácot Pápóctól termetes tölgyek és kőrisek váltják fel, a mentett oldalon viszont változatlan a táj, tarló, szántás, kukorica, tarló, napraforgó, szántás táblái váltják egymást. Megéhezem, a kenyeri híd előtt megállok, különösebb nekiveselkedés nélkül, csak egyszerűen a töltés oldalában reggelizem. Épp rágyújtok, amikor a kötelező őz is megjelenik, a szemben lévő napraforgó táblából vált ki, átsiet egy tarlón, felugrik a töltésre, majd bújik az ártérre. 
Elérem a kenyeri hidat, nosztalgiából megyek le a hídlábakhoz, volt idő amikor sokat jártunk ide horgászni, öcsém süllőket, Tamás barátom szebb csukát is fogott már a régi fahíd lábainál. 
Meglepetésemre ezer éve nem látott növényt, alkörmöst találok a híd alatt.


 Felmegyek a hídra, itt épp két megye, Győr-Moson-Sopron és Vas határán állok. A Rába duzzog, zavaros, magas vizet cipel, épp csak kint vannak a régi fahíd még megmaradt lábai.


 A híd után jobbra fordulok, a folyó bal partján vezet utam vissza.
Hamarosan elérem a Kis-Rába árapasztóját, itt torkollik a Rábába. Híd szakítja meg a töltést, a híd alatti pár tíz méteren kövekkel megszórt mederben folyik a voltaképpen a Rábából kiemelt víz egy része vissza a folyóba.






Nemrég a torkolatnál egy kirándulással egybekötött alibi peca során sikerült elcsípnem egy közel 60 centis balint, most hallgat a víz. 
Tovább indulok, a távolban Vásárosfalu majd Edve látképe. Jókora, bálákból rakott kazlak, fák szegélyezte poros utak, megannyi megindító vidéki szépség. Érdekes mód, a Rábának ezt a szakaszát még nem horgásztam, magamban meg is fogadom, ha idén még össze kapja magát a folyó, felkeresem. Bár erre nem látok sokkal több esélyt, mint hogy egyszer eská én mosom Eva Greene hátát Dubaiban.





 Edve magasságában, az ártéren van egy nagyobb kavicsbányató /több kisebb mellett/, kamaszkori horgászataink kedvelt helyszíne volt. Rengeteg keszegek mellett termetes kárászokat, dévéreket, compókat adott, míg egy nagy áradás meg nem rakta törpeharcsával. Ezért, és a partját elöntő szemét miatt régóta nem látogatjuk. Most is ez a kép fogad.



 Maga a tó viszont szép, mozognak a keszegek a felszínen, több kisebb-nagyobb úszó szigetben tündérrózsa virágzik, ez mondjuk korábban nem volt. 


 Lassan kerekezem a töltésen, elérem Vágot, átkelve a hídon hamarosan újra Veszprém megyében vagyok.

2016. április 11., hétfő

KAPÁSTALANSÁGBÓL ÜDVÖZÜLÉS.

   A tegnapi sárkányeregető időjárásban Tamás barátommal megejtett első idei közös horgászatunk szép halakat adott a Marcalon, így kézenfekvő volt, hogy ma is a partjára látogatok. Megvártam, míg a futár meghozza a 100 éves Móricz könyvecskémet /mit mondjak, nem akármilyen érzés egy ilyen régiséget kézbe venni, óhatatlanul azokra gondolok, akik ezt rajtam kívül megtették; egy ilyen könyvnek bizony sorsa van!/, és már pedálozok is. A Marcal sajna nincs közel, de messze van, húsz egynéhány kilométer a táv oda-vissza. Hátszél támogatja buzgalmamat, és már a folyó völgyében gurulok. 
  A halfogáson túl most piszkos anyagi érdekek is motiválnak, tegnap egy hanyagul elegáns dobást követően elvette egy fűzfa a wobblerem, jó lenne megtalálni, de ehhez a túlpartra kell mennem, így végigkerekezek a folyót kísérő úton. A Marcal idei kisebb áradása megint adott munkát a homokzsákokat előszeretettel pakoló katasztrófavédelmiseknek, az út eleje olyan, mintha a bugaci homokpusztákon kelnék át biciklivel. Feljebb már kemény a talaj, bár itt meg a helyi gazdák vágták össze, akik előszeretettel ülnek traktorba közvetlen eső után, hogy aztán tönkre pocsékoljanak minden utat. Sebaj, így a bringán ülve ingyen kapok teljes körű prosztata-masszázst. Mire a folyón átívelő kis hídhoz érek, kisüt a nap is, meghazudtolva a tegnapi szeles, majdhogynem hűvös időt.
   Elvégzem a szerelkezés rituáléját, ami többek közt arra is jó, hogy a folyóra kiérés közben egyre zaklatottabb idegeim megnyugodjanak. Most, a napsütésben látszik igazán, mennyire is tiszta a víz, szépen lelátni az aljára, küszök bóklásznak előttem, beljebb sorra rajzolják jellegzetes karikáikat a felszínre. A Marcal egyik nagy vonzereje számomra a tiszta víz nyújtotta "mozi", apróhalaktól a böszme domolykókig és a sok esetben leesett állal lesett szörnyekig sokféle hal amúgy rejtett életébe nyerhetek így bepillantást. 
  Állhatatosan csapkodom a vizet, darab ideig eredménytelenül, eszembe is jut tegnapi megjegyzésünk, hogy ideálisabb időjárási viszonyok közt tán nem fogtunk volna olyan szépen. Úgy látszik, beigazolódik a megjegyzés. A napsütötte részeken valóban még lekövetést sem kapok, ám lejjebb lesznek fás, árnyékos részek, oda helyezem a bizalmam. Ami bizalom marad, az első ilyen szakasz-istenem, úgy néz ki, mint valami álom!- bizony nem ad kapást.

 
  A termetes fűzfák közt járva ideálisabbnál ideálisabb helyekre hintem az ideálisabbnál ideálisabb wobblereket, de hiába az igyekezet, a mélyből senki sem szól hozzám. Part szélébe dobom a kis Kenart-ot, a kint lévő zsinór beleakad egy víz fölé hajló csonka nádszálba. Megpróbálom lepöccinteni, makacskodik, nem adja. Vontatom tovább a wobblert, már a nádszál közelében jár, mire leveszi végre egy pikkelyes. Sügér csapkodja a vizet. Ez egy ilyen nap, a felakadt zsinór miatt nem adatik meg a kapás érzése, ráadásul a fárasztást is elvégzi helyettem a nádszál. Kikapom a kis sügeret, méltatlankodva néz rám, visszaveszem a csalit, és elengedem. Minden esetre a nap meg van mentve, halas lett a kezem. 
  Minden dobásba bele látom, bele érzem a halat, minden adott, hogy most... vagy most! Cserélgetem a wobblereket, egy kis Kenart akad a kezembe, különösebb meggyőződés nélkül akasztom kapocsba és már repül is. Vízre érkezés után épp megindítanám, mire BUMM!, elemi erővel veszi magához valaki. Bár a meder közepén jött a támadás, halam rutinosan a parthoz úszik, gyökerek, faágak közt keres szabadulást. Botom karikában, a hal enged az erőszaknak, már előttem úszik a mélyben. Emelem, várom, mikor pillanthatom meg először. Pompás, gyönyörű domolykó a horogvendégem, még visszabukik, másodjára már a parthoz simul. Nagy nehezen kimarkolom, ércsipesszel kiakasztom a horgot, fotózom, mérem. 38 centi, mély tónusú, káprázatos színekben pompázó igazi marcali buckófejű. Engedem is vissza, baj nélkül, határozottan tűnik el a mélyben.
 
  A hal kiemelése és visszaengedése közti idő szinte teljesen kiesik, olyan extázisban vagyok. A zsinórt, végén a wobblerrel a körülöttem lévő bokrokról szedem össze, az ércsipeszt pedig fogalmam sincs, hová tettem, ha agyonütnek se tudnám megmondani. Végül a hátizsákomban találom, de hogy hogy került oda, rejtély! Biztos, amikor előkotortam a Nikont, akkor tettem, dobtam bele, de erre nem is emlékszem. Szeretem én is fotón megörökíteni a szebb fogásokat, de rettenetesen féltem is egyben a halat, eszeveszett kapkodás ez nekem, szeretem minél hamarabb újra vízben tudni a halat. Leülök, remeg a kezem, rá kell gyújtsak. Eszembe jut öreg sporttárs kollégám, aki csak legyint, ha említem a domolykó fogásaimat, szerinte szemét hal. A bennem lévő buddhista szerzetes mára már megjegyzés nélkül engedi el füle mellett az ilyen szavakat.
  Tovább sétálok, időnként ránézek a vízre, de már különösebb erőltetés nélkül, csak kíváncsiságból úsztatom meg a csalikat. Megkaptam mára az élményt, nincs bennem hiányérzet a további kapástalanság miatt. Leérek a tegnapi beszakadt wobblert rejtő fűzfa közelébe, de a part megközelíthetetlen, sűrű bozót takarja a vizet, a tájékozódási pontként kinézett nyárfát se látom a túlsó parton. Ami a folyóé, az a folyóé. 
   Visszafelé egy tiszta partszakaszon leülök a fűbe, nézem a lassan ballagó folyót, mosolygom a felszínen mozgó apróhalak kedves igyekezetét. Itt kellene maradni, soha többé vissza nem térni a "civilizációba", nem kell az átka, a nehézségei, az emberi társadalom egymást maró hiábavaló igyekezete, az önzés diktálta harc, a lassan mindent eluraló technika személytelen, gyilkos valósága. Tudom, hogy nem maradhatok. Egyet azonban megtehetek: mivel itt van a lelkem egy darabja, annyiszor keresem fel, ahányszor csak tehetem.







 

2016. március 28., hétfő

HÚSVÉT A RÁBÁN

   Okulva a tegnapi kapástalan kudarcból, ma későbben indulok, időt hagyva a domolykóknak a felébredéshez. Bár csodás volt a tegnapi hajnal a Rábán, a folyó felett lebegő párával, a kelő nap festette vörös színekkel, mesébe illő módon úsztam meg érintés nélkül a horgászatot. A hideg reggelt okoltam, ezért most inkább átolvasom az időt, míg a nap feljebb nem kapaszkodik.
  10 órakor érek vizet, az egy hete komoly kapásokat adó kövezésen kezdek. A felső végén hallgat a víz, itt volt Rapala SSR-re a nagy rávágás, de most csak a csend. Lejjebb megyek, a víz fölé nyúló öreg fűzfa tövébe. Apadt a víz, még jobban horgászható, ám hiába küldök csatasorba Rapalára Yo-zurit, vallatom a mély vizet, igyekezetemre nem érkezik válasz. Végső elkeseredésemben az ezen a mély vízen sok reményre nem jogosító 3 centis Kenart Hunter-t hintem a habokba. Kétszer vissza is jön szótlanul, ám harmadik bevontatásra olyan kapást kapok, nagyobb gyönyörűség, mint a Miss Reef verseny döntőjében az első sorban állni. Súlyos hal a vendégem, és bár rövid a küzdelem, mutatja erejét a szép domolykó. Kimarkolom a vízből, a kis wobbler a torkában, mélyen. Az ércsipesz azonban pillanat alatt visszaveszi tőle. Előkotrom a Nikont, de annyira féltem a gyönyörű halat, csak kapkodva fotózom, és már el is engedem.


   Tuti, hogy ezen a helyen egymás hátán állnak a halak, dobom is vissza a kis Kenart-ot, de már hiába, nincs kapás. Sebaj, meg van a vén domolykó, laknak itt halak, a sejtésből így lett bizonyosság. Lesétálok a múltkor megtalált, leszakadt partszakadáshoz, most már nem kell ugranom, ismerem a járást. Visszaforgó vízben a Hunter hoz is egy rávágást, de halam csak egyszer jön fel. Süt a nap szikrázón, dél is van, korog a gyomrom, sütnivaló finomságokat rejt a hátizsák, gyorsan összekapkodok az uszadékfákból egy tűzrevalót, nyársat metszek, feldarabolom a sonkát-kolbászt, hamarosan a lángokba csöpög a néhai disznó zsírja. Ez nem puccos gyorskajálda, kövön ülve sütögetek, mellettem repül el két jégmadár, rám süt a nap, arcomba keveri a gyenge szél kis tüzem  füstjét. Mert indián módra, kis tüzet rakok és közel ülök hozzá. Mire elhamvad a fa, nyársam is kész, ingerlőn pirult sonkadarabok ölelik a kolbászkarikákat. Jóllakom, elszívok egy cigarettát, vissza pakolok a hátizsákba, és tovább indulok. Csak pár lábnyom marad utánam, maréknyi hamu a kövek közt, a cigicsikk is jön velem haza. 
   Megnézem a kövezés alját, korábban kihagytam. Öreg fűzfák közt járok, ezernyi ibolyatő közt, gyökerekbe kapaszkodva ereszkedem a vízig, moha borította köveken állok. Mint a mesében.




  
Nincs kapás, így még lejjebb megyek, a kövezés alatti homokpadra. Az apadás alig hagy vizet a part menti kavicsokon, billegető cankó röpül fel jöttömre, majd a korábban látott két jégmadár suhan el, jellegzetes hangon kiáltva. A partom álló akácok árnyékukat bámulják a vízben.


 
 
 A homokpad mentén még jobb a víz, mint a múltkor, ám derekáig nem jön a várt kapás. Itt hódok két termetes nyárfát is kidöntöttek, egyikőjük a vízbe is beleér. A fa csúcs alatti megtört vízből előbb ütés, majd botgörbítő kapás ér, ám halam másodperc múlva elköszön. Újabb dobások, egy ütéssorozat végül akasztásban ér véget, kisebb domi igyekezetem jutalma. A megakasztott halat majd kétszer akkora kollégája a partig követi. Ezt a furcsa viselkedést már többször megfigyeltem, volt, hogy a megakasztott domolykót követő társa csipkedte is a szája szélén ülő wobblert. 
  Lejjebb ereszkedem, kidőlt fák alatt mászom át, vagy épp felettük, ahogy a helyzet megkívánja. Hol vaddisznócsapán, hol szarvasok nyomán járok. Jobbnál jobb halas zugokat találok, egy helyen pár dobás után már azt lesem, hol lesz a legközelebbi leállás, amikor minden előzmény nélkül görbül a bot a kezemben, eltéveszthetetlen kapással akasztja horogra magát egy jobb domi. Van benne kraft, bucskázik, szalad a víz alatt. Hogy bírtam én ki két évig e nélkül a felemelő érzés nélkül? Halam 30 centi, szép, hibátlan domolykó. Megy ő is vissza a vízbe, magamban a szokásos módon köszönöm meg a folyó gyönyörű ajándékát. 

    A parton lefelé sétálva az áradások marta magas partfal miatt elérhetetlen a víz, ám fent komoly szarvascsapa, szinte gyalogösvényen járok. A parton álló fűzfák gyökérzete a levegőben lóg, egy újabb áradás már bekéri őket a vízbe.




   Pompás helyre bukkanok, elakadt fatörzsekre vastagon homokot rakott a folyó, mellette, alatta finom, mély víz, a víz alatti homokból mindenütt faágak, gyökerek állnak ki, eszményi búvó és leshelyet biztosítva a halaknak. Elméletben. Mert a wobblerek érintetlenül jönnek vissza hozzám. Épp lejjebb ereszkednék, mert ha itt nem, majd ott lesz hal! Ez a megállapítás nem tizenkét, sivatagi magányban, elmélkedéssel töltött év filozófiai végösszege, csupán a józan ész és a soha nem lankadó remény mondatja velem. Épp indulnék, amikor egy kajak jelenik meg alattam, folyásnak felfelé evez a benne ülő. Nocsak!Szokva kell legyek az ilyesmihez, bár az ellenkező irányba, de évekkel ezelőtt még sok kajak szántotta a vizet nyaranta, bennük naturista lelkületű fiatal leányzókkal. Most nincs ilyen szerencsém, vízi sport kedvelő fiatalember evez velem szembe. Szóba elegyedünk, Vág lenne az úti célja, elbátortalanítom, amikor a távolságot megsaccolom. A visszafordulást említi, de magára hagyom, lassan indulnom kell vissza felé. Nekimegyek az ártéri rengetegnek, de szerencsére annyi a vadcsapás, válogathatok, melyiken is hagyom el szeretett folyóm árterét. A töltésen sétálva megmosolygom a mentett oldali vetések káprázatos zöldjét, az égen úszó felhőket, a töltésoldalból elinaló fácánkakas hepciáskódó igyekezetét.