Annyira tipikus, már bosszankodni sincs erőm , zseniális a hajnal, ha fut alattunk a busz a kötelességbe, ködös-párás, fotósnak csöppen a nyála, amit a hazai közutak állapota majd köpködéssé erősít. Amikor meg ráérek, négy kerék helyett kettő gurul alattam, komoran fedett az ég, a köd helyett csak halovány pára, leng a szél, semmi fény. Pápóc határába igyekszem, engedéllyel járhatok, nem kell lesnem, ki les meg. Gyorsan ellopom azt a néhány kilométert a flaszteren, és már is földút kanyarog alattam. Ne kérdezd, okát nem tudom, de szeretem ezeket fákkal, bokrokkal szegett, vetések közt kanyargó utakat. Eső híján port ver róluk még a gondolat is, nagyobb eső pedig vendégmarasztalóvá dagasztja őket... de akkor is, vagy épp ezért! Lassan kerekezem, hátha őz kerül elém, bár nyeregből bajos lenne lencsevégre kapni, nem is jön egy sem, akció nélkül érek a töltésre. Az ártéren megválok drótszamaramtól, gyalog folytatom, mindjárt más így! Kakukkszó köszönt, ahogy leülök a töltés oldalában, fácánkakas hetvenkedik valahol, gabona-, repcetáblák és még ki nem kelt vetések foltjai tarkítják a határt, kis parcellák sakktábla-foltjait ringatja a hajnali szél. Üresen, még egy nyúl sem baktat elém, őz, amire okkal formálnék jogot, főleg nem. Sebaj, séta. Millió virágot nevel a töltés oldala, mezei zsálya, réti boglárka, margaréta mutatkozik be lilán-sárgán-fehéren. Bosszantóan kevés a fény, mire a nap lyukra talál a felhők közt, a szél vele erősödik, lökdösve lombot, virágot... fotózni bajos!
Egy helyütt egész a töltés alá tolakszik a Rába, alig tíz lépésről már mutatja is magát, annyira szép, rögvest hazaugrom a horgászbotért! Az új rendelkezés tilalmat hirdet kedvenceim feje fölé, maradjunk ennyiben egyenlőre. Odébb a töltés aljában feketefenyő áll, egyetlenként a lombhullatók tömegében, ki tudja, mi okból és hogyan került ide.
Odébb újabb földút kanyarog, derengésig ugyan, de mutatkozik némi fény, lássuk, mit hoz össze ez a sok fránya gomb "N" testén.
Az ártér kis tavat rejt itt, megnézem magamnak, annál is inkább, mert követelőzik a gyomrom az elmaradt reggeli után.Kőrisfák szegik a galériaerdőt, fakadó zöldjük közt még ott lógnak tavalyról maradt szárnyas magjaik. A kis tó partján meg fűzbokor szórja pihéit a szélbe.
Leülök a tó partján, ami nevéhez csak álló vize jogán jutott, apró kis kavicsgödör amúgy, benne víz, bár halakat rejt azért, áradáskor ad bele a folyó ezt-azt, gondolom. Néha horgászok is ülik partját, hallom, joggal, látok is néhány snecit a felszínre fordulva bogarászni. Zeng az ártér, barátposzáta bokorénekét ismerem fel, de szól mellette más is, őt nem ismerem. Hangolnak a zenészek, a május,a nagy koncertek idejére. Jóllakottan ücsörgöm picit, és bár megígértem magamnak, hogy megszüntetem a nikotinfüggőségem, most baromira jól esik pöffenteni egyet! Itt jegyzem meg, és hogy meg ne hallják, csak suttogva, de szúnyognak se híre, se hamva, elsőként nyújtom kezem voksolva arra, hogy ez így is maradjon. Jó, ebből meg nem élünk, séta van tovább, a földúton ki a műre, aztán vissza, ahonnan indultam. Vetésszélben néhány pipacs figyel, jobb fotóhoz ki kellene karózni, cibálja folyton a szél.
Meg van a műúton sétának is a hozadéka, bíborhere-táblára lelek, kezd beborulni, bár egyenlőre csak közelebbről ismerni fel. Tavaly valahogy kimaradt, idén már nem hagyom, naplementében megörökítve lesz szép, ahogy egy bak kivált rá, olyan gyenge húszra/a bili esete Ervinke ujjával/. A szél itt is problémát okoz, de türelmesen kivárom, míg pillanatra csak, de megállnak a bíbor kobakok.
Pár táblával arrébb vetnek, csúnyán porzik a föld, hiába esett a napokban, a föld tetejét hamar szárítja a szél.
Csak visszaérek a földúthoz, idegen talpam alatt az aszfalt. Derekán járok, amikor kisebb madár felejti magát egy bokor csúcsán, bizalmaskodását megköszönve ráemelem "N"-t, elsőre tövisszúró gébicsre gyanakszom, de lám, rozsdás-csaláncsúcs az illető. Jó képhez messze van, de csak megszán, odébb röppen ugyan, de újólag bevár, akácágak között kézzel élesítve próbálom megörökíteni, ami esetemben nagy kihívás, a rengeteg olvasás gyatrára koptatta már a szemem. Láss csodát, sikerült!
Alig száz méter, és körbeérek végleg, ám történik valami, ami bennem csak tovább erősíti a hitet: aki jó szándékkal, alázattal fordul felé, annak ad a természet, nem megszánva, de kiérdemelve annak egy-egy ihletett pillanatát. Őz barnállik a töltés oldalában. -Akció van, főnök!-kéredzkedik "N" az állványra. A bak-mert ebben biztos vagyok, hogy csak bak lehet!- leszalad a töltésről, ám ugyanezzel a lendülettel vissza is iramodik. Kizárt, hogy észrevegyen, a szelem pompás, meg nem láthatott! Gyere vissza öreg, talizzunk! -Figyelj, főnök, visszajön, csak az idegeinkkel játszik!-ragasztja rám "N" a lelkesedését. Valóban, a bak meggondolja magát, újra leereszkedik a töltés oldalán, míg a bokros végén takarásban van, lopom én is a távot. Meg is jelenik, les, de aztán bizalmasan elindul, átvált előttem az úton, újabb métereket lopok, míg takarásban van. Bevált egy keskeny repcecsíkba, pillanatokra azt hiszem, el is tűnt, bár itt már nincs hová, aztán csak meglátom, néha kiemeli a fejét a repcéből. Érdekes, görbe agancsa van, még érdekesebb, ahogy a nyakán már nyári szőrt visel, a teste többi részén pedig még a téli szőrt. Egy vadrózsabokor takarásában várom, ki fog jönni elém a vetésre, persze, hogy ki. Jön a bánatot, épp hogy megjelenik a szélen, aztán csak visszatér a repcébe, takarásba. Észre nem vesz, távolodik, már értékelhető videót sem tudnék készíteni róla, magára is hagyom.
Jó dolgom van, mert olyasmiket kapok, amik kísérnek azokra a helyekre is, ahol lenni csak a kötelesség marasztal!
Lehetséges, hogy van valahol, párhuzamban egy másik. Ahogy nézve gondolom, ennél tán jobb is lehet. De nem ott vagyok, ide lettem ejtve le, helyt állni, élni itt kell, lehetőleg. Nincs poggyász, felesleges rakomány, csak gondolom, hogy kell, de nem. Valószínűleg az van, semmit nem birtokolhatok, ráütve pecsét gyanánt, hogy enyém! A kézzel fogható az semmi. Végső soron. Szorgalmasan igyekszem megállítani az időt, holott tudom jól, lehetetlenre vállalkozom. Szemem sarkában ráncok jelzik, pereg makacsul. Tegnap még könnyű volt, úgy rémlik, ma már bajos kissé, hamarább érzem saját súlyom. Igazodni kényszerülök a ráncaimhoz. Út porába igyekszem rajzolni álmaim képregényét, megtett méterek mérik sikerem, megállok, mielőtt botlanék. Meddig menjek, és melyik irányba a sok közül? A folyton ugyanoda tett lépésnek is van értelme, hozadéka, könnyebb jól csinálni. Így lesz ismerős a váratlan, így köszön a meglepő. Csak árnyék a falon, semmi furcsaság, fényből kilépő forma, hanyagul odahányt rajza valaminek. Mindegy minek. Nem a lényeg a lényeg, tényleg, van mögötte is, csak keresni kell, illik, jól jön az majd holnap, ha nem süt a nap. Ám ha ma megtalálom, eltehetem magamnak holnapra, farzsebbe gyűrve, polcra téve, egybe kötve. Ahogy szemem sarkában a ráncok is jól jönnek majd, ha már... messze van még, a most árnyéka addig nem ér. Fal vagyok, s rajta árnyék a falevél.
Elmegy a délelőtt Tom Wolfe Amerikájában, vaskos a könyv, de túl százon azt mondom, csak 600 oldal, jó, a fene egye meg, jó nagyon! Zseniálisan megrajzolt karakterek, életszerűen lüktető történések, társadalmi görbe tükör, minden, mit vártam,végre, az utóbbi időben belefutottam egynehány könyves csalódásba, billen helyre a mérleg. Közben jólesően konstatálom, szigetközi horgász ismerősöm szebbnél szebb domolykókat cserdített a minap partra, ezen felbuzgó lelkesültségemet hozzátéve érlelődő pecakedvemhez, délután nyeregbe pattanva kerekezem ki a partra. Semmi úri huncutság, a legközelebbi helyen csapok a hullámok közé. Apró Kenart wobi keresi a halat, talál is, üti a kis koma, megmosolyogtató önbizalomról téve tanúbizonyságot. Szinte minden leállás ad legalább odapöccintést, partig követést, egy ilyen, partig jött, felszínig emelkedett siheder domolykó lett az első megfogott. Lassan kikopnak alólam az elérhető helyek, rábeszélem magam egy kis kambodzsára, de akkora a keszekuszaság, csak a parttól távolabb tudok haladni kényelmesen. Árvacsalánból, tyúkhúrból szőtt virágszőnyeg lepi a talajt, lelkiismeret furdalás nélkül nem is nagyon vagyok képes közéjük taposni. Méhek döngnek,jégmadár suhan el a folyó felett, egy csilpcsalp füzike szól, néha fácán rikolt. Marha jó itt, marha jó most! De mielőtt végképp nagy kedvem kerekedne, eldobált csalisdobozokat találok a parton, egy előttem itt horgászó "mineknevezzelek? merthogyhorgásznakkizárt!" hagyta itt hanyagul. Hát soha nem tanuljátok meg, hogy horgászként a parton csak vendégek vagyunk, és kötelességünk azt úgy megőrizni, ahogy kaptuk egy utánunk következő generációnak. Hogy egy hím grizzlimedve öleljen meg, súgva füledbe legmélyebb szerelmi vágyait! Dohogásom füst, viszi a szél, a dobozokat hátizsákomba gyűjtöm. Brutális partszakadáshoz érek, bedőlt fák ölelte tükrösödés hívogat. A taktika a következő: a visszajutás kétségein percnyit sem merengve gatyaféken csúszva oldom mag a vízhez jutást. És milyen jól teszem, már elsőre erős ütést kapok, végigpofozza a wobblert valaki, egész a lábamig. Pofásabb domolykó, bár a combosabb testméretig kell még neki pár áradás. Dobásról dobásra lanyhul az érdeklődés, bár rövid akasztásig is sikerül jutni, míg végül kis wobblerem faágba veszekedik, nincs mása, ott kell hagyjam, wobblersors.
Elmarad az érdeklődés wobblerem iránt, így jobb lesz nekem érdeklődnöm, hogyan is jutok innen vissza. Egy biztos, nyögések nélkül nem fog menni. Lábbujjnyi egyenetlenségeken egyensúlyozva, gyökerekbe kapaszkodva, kellő súlypontáthelyezésekkel tarkított fogcsikorgatások közepette csak feljutok. Ebédem el is égett. Kényelmes vetésszélben folytatom, rá-ránézve a kövezésre, ám csak épp hogy áll szárazon, még nem támadható. Annál jobbnak kell lennie az alatta elterülő homokpadnak, itt ejtettem januárban egy jó domit, valaki most is ott vár rám. A homokpad derekán kiterül a víz, egész a meder közepéig hajigálhatok, ütést is kapok, apróságok rebbennek szét a part közelében, kifejezett halszag terjeng. Wobblert cserélek, egy karcsú Kenart kerül elő, bokor mellé ejtve, épp beindítva el is kéri valaki. Van súlya, ám a kis Shimano különösebb nyögések nélkül partig hozza, hiába, tavaszi hal, akkora krafttal nem bunyóz. 30 körüli domolykó, oldalán csúnya, kormoráncsőr ütötte sebbel. Ramazúri nélkül kerül partra, gyorsan fotóznám is, míg "N"-t előkerítem a hátizsákból, sikerül a hanyagul eldobott wobblerem horgába gabalyodni, pillanatok alatt Laokoón-csoportot megszégyenítő módon veszekszem zsinórba, horogba, áldozva így a bolondok napjának. Végül minden elrendeződik, halam is képre kerül, bár nem ez lesz a legjobb halas képem; utóbb lelkesen el is iramodik a kezemből. Megérdemelten leülök, jégmadaram elsuhan előttem, jókora márna veri fel magát a víz fölé, a fűzbarkákon méhek döngnek-szóval csend van, meg béke.
Lejjebb megyek, a kis domik itt is ütnek bolondul-az első három bevontatásra, aztán lesajnálnak. Még egy komolyabb odadörgölést sikerül kicsikarnom egy Salmo Bullhead-re, oszt ennyi! Sétával egybekötött bujkálás, számolom a vadnyomokat, ott szarvas járt, ott meg vaddisznó, atyám, mekkora nyoma van. Lassan körém sűrűsödik az ártéri erdő, agg, girbegurba fűzfák közt járok. Jeles helyre érek, itt már hóba is fektettem domolykót, nem is egyet, most valami nem stimmel, tükrösödés helyett szalad rajt a víz, inkább csak halas emlékeim, mint halfogó reményeim dobatnak velem azért tízet.Fura bűzt szimatolok, talán kotorék van a közelben, de nem ,méterekkel odébb a fák közt hódtetemre bukkanok. Béke poraidra! Átveszekszem egy kisebb sűrűségen, majd nyíltabb szakaszra érek, a parton dagonyázó disznó kifeküdte teknő, a vízben kis domolykó, megfogni sem akarom. Újabb ücsörgés, elfüstölök egy mondatot.
Leballaghatnék még a nagy kanyarig, de partszakadása nem csábít újabb alpinista mutatványra, keresek egy vadcsapát, kisétálok a töltésre inkább. Leülök pár gondolat erejéig, feküdni csábít a kellemes délután. Egy fácánkakas rikkant egyet az erdőből, tán álmodik, hetyke fácánhölgynek udvarol egy galagonyabokorba bújva. Szó szerint csak nézek ki a fejemből, elheverednék, ám a nap elé felhő kapaszkodik, menni kényszerít. Egy bak rám böffent még búcsúzóul. Szevasz!