ÁRNYÉK A FALON

   Lehetséges, hogy van valahol, párhuzamban egy másik. Ahogy nézve gondolom, ennél tán jobb is lehet. De nem ott vagyok, ide lettem ejtve le, helyt állni, élni itt kell, lehetőleg. Nincs poggyász, felesleges rakomány, csak gondolom, hogy kell, de nem. Valószínűleg az van, semmit nem birtokolhatok, ráütve pecsét gyanánt, hogy enyém! A kézzel fogható az semmi. Végső soron. 
    Szorgalmasan igyekszem megállítani az időt, holott tudom jól, lehetetlenre vállalkozom. Szemem sarkában ráncok jelzik, pereg makacsul. Tegnap még könnyű volt, úgy rémlik, ma már bajos kissé, hamarább érzem saját súlyom. Igazodni kényszerülök a ráncaimhoz. Út porába igyekszem rajzolni álmaim képregényét, megtett méterek mérik sikerem, megállok, mielőtt botlanék. Meddig menjek, és melyik irányba a sok közül? A folyton ugyanoda tett lépésnek is van értelme, hozadéka, könnyebb jól csinálni. Így lesz ismerős a váratlan, így köszön a meglepő.  
   Csak árnyék a falon, semmi furcsaság, fényből kilépő forma, hanyagul odahányt rajza valaminek. Mindegy minek. Nem a lényeg a lényeg, tényleg, van mögötte is, csak keresni kell, illik, jól jön az majd holnap, ha nem süt a nap. Ám ha ma megtalálom, eltehetem magamnak holnapra, farzsebbe gyűrve, polcra téve, egybe kötve. Ahogy szemem sarkában a ráncok is jól jönnek majd, ha már... messze van még, a most árnyéka addig nem ér. Fal vagyok, s rajta árnyék a falevél.