2017. december 18., hétfő

Utolsó munkanap

   Ma volt az utolsó munkanapom az idén, készültem, de így sem volt elég a három százas csomagolású papírzsebkendő. A több órán át tartó zokogástól gyulladtak a könnycsatornáim. Gyakran kényszerített térdre a feltörő, katartikus zokogás, mellőzve minden büszkeségemet adtam át magam a fájdalomnak, hogy két hétre el kell szakadnom... most sem bírok a meghatottsággal... hiába vetítem a szobám falára a gyár logóját, hiába játszom gépek zajából és emberi hangokból mixelt alapzajt, azért ez nem ugyanaz, kemény két hét lesz, sosem szokom meg az ilyen hosszú elválást. Lehet, hogy ott fogok dörömbölni a kapun, engedjenek be, legalább hagy szippantsak néhány mélyet a megunhatatlan, mindent felülíró illatokból, úgy gondolom, lesz bennük annyi kegy, hogy engedjék. Ha más nem, betörök, ha már végképp nem bírok az elhagyatottság lélekgyilkos érzetével. Annyira maga alá gyűrt most az érzés, még Bödöcs Tibor sem képes nevettetni, Halle Berry köldöke közömbös. Tényleg, nem kívánom senkinek ezt! Hiába, nagy igazság, hogy ami jó, ami kitölti életünket, értelmet ad a létezésnek, megszűntével érződik igazán a fontossága. Nem akarok hős lenni, aki bírja két hétig, zaklatott lelkem háborgó tengerén hajótöröttként hánykódom, elveszítve otthont adó partjaim. Csak gyárban játszódó történeteket vagyok képes olvasni ebben a két hétben, a megnézett filmek témája sem lehet más. 
  Megalófaszt! (Már bocsánat!)

2017. december 16., szombat

Túlóra


  Mi kell ahhoz, hogy az amúgy is ingatag lábakon álló dolgozói megelégedettséget pillanatok alatt földig rombolják? Végy egy csoportvezetőt, és add a következő szavakat a szájába délutános műszakban, este nyolc órakor: - Holnap reggel hatra vissza kell jönnötök!
  Képek és szavak cikáznak ilyenkor az ember fejében. A nyugalom megzavarására alkalmas képeket tartalmazó rendőrségi jelentés, Tarantino legjobb pillanatait idéző, vérben bőven tocsogó jelenetek, amikor a kiszolgáltatott munkavállaló megbomlott elmével ámokfutást rendez. Nem tudom, ez borzasztóbb-e, vagy a valóság, amikor szikrázó szemmel, de lehajtott fejjel mond az ember belenyugvó, megalkuvó igent.
  Aztán éjfél magasságában beállítja az ébresztőt fél négyre, leteszi a fejét, és pár pillanat múlva, amikor a másik tartományban Megan Fox épp rájön, hogy nem tud nélküle élni, minden idők legéktelenebb kolompolása rángatja vissza a sivár valóságba. Egész nap csökkentett üzemmód, lelassult mozgás, keletiesen összehúzott, véreres szemek, késleltetett reakciók a külvilág ingereire. A délután hátralevő részében pedig legfeljebb a Szégyentelenek legújabb epizódjait képes befogadni.
  Odaadni a legfontosabbat, az időmet, ráadásul ilyen körülmények közt pár darab plusz ezresért! Hiába, pocsék üzletember vagyok. De legalább jó rabszolga, ez is valami. 

2017. december 13., szerda

Harag



  Kint cigizünk a ketrecben műszak végén, egy nő érkezik, akiről pillanatokon belül kiderül, mekkora harag és sértettség dolgozik is benne már műszak elején.Tekintsünk el attól, jogos-e a felháborodása, mindenesetre nőiségéből teljesen kivetkőzve, veréssel fenyegeti azt, akire haragszik. Hallgatósága kuncog, de bennem ott a kritikus kislucifer, amikor problémamegoldó képességeire gondolok. Részben értem őt, én is voltam ilyen, tudtam mérgemben akkorát kiáltani, a tetőn összeszarták magukat a galambok. Idővel leszoktam erről, rájöttem, a harag csak azt mérgezi, aki tárolja. Nekem pedig más dolgom sincs az életben, mint igyekezni minden pillanatba a legjobbat beletenni. Maga az igyekezet legyen az út, hisz tökéletesre ez sem sikerülhet. A világban felgyülemlő kis haragok idővel összeadódnak, már kezelhetetlen, kaotikus méreg-káosz lett belőlük, talán az egyetlen Bhután, ez a távol-keleti ország közössége képez kivételt. Borzasztó nézni, ahogy a világ legkülönbözőbb tájain utcára sodor embereket a harag, céltáblát keresve mindenben és mindenkiben. Mindegy, hogy kukát gyújt fel az illető, vagy meglincsel egy vele szembe állított rendőrt. Viszi a haragját mindenhová, aztán csodálkozik, hogy ő sem kap mást. Ha és amennyiben lefejtünk minden ideológiát, belemagyarázott, vagy épp belemantrázott marhaságot a dolgainkról, néhány alapvető és egyedül fontos érzés marad, amik meghatározzák az életünket, meghatározzák együttélésünk minőségét, legyen szó a legkisebb közösségektől emberi társadalmunkig. Magunk ellen dolgozunk, sejtésem szerint valami módon irányítva, de nem kell, nem kellene ennek így lennie. Le lehet tenni azt a kurva utcakövet, mielőtt eldobják, és meg lehet simogatni az asszony fenekét, ahelyett, hogy elküldenénk melegebb éghajlatra hülyénél hülyébb sértettségünk gőzétől mérgezett dühünkben. Nincs más variáció, együtt kell élnünk. Még akkor is, sőt, annál inkább akkor is, ha dühöt szító plakátokat lenget fejünk felett a szél. Szerintem egy magáról eleget gondolkodó ember hamar eljut oda, amikor azt tudja mondani, több vagyok én annál, semhogy engedjek a mások életrontó törekvéseinek. Magamnak én vagyok a legfontosabb, és ha nem szeretem magam, másokat sem vagyok képes. A világ csak akkor lesz képes változni, ha tömegesen kezdjük szeretni, becsülni és tisztelni önmagunkat. Minimum annyira, hogy a harag és düh már csak szavak lesznek. Minimum annyira!

Kelet

  
Harmadik hete makacsul ragaszkodik hozzám egy kellemetlen derékfájdalom, néha pokoli kínok közt sikerül az ágytól elválni. Már idegileg is felőröl, rendben van, hogy ilyen népbetegségem van, tudok élni vele, csak most már békén hagyhatna picit, elég volt. Van, hogy extrém módon is terhelhetem a derekam következmény nélkül, most pedig ártalmatlanul előrehajoltam, erre tessék, se ülni, se állni, se menni nem tudok tisztességesen. Nagyon várom már az ünnepek alatti leállást a gyárban.
  Tegnap délelőtt olvastam, jól haladok Jane Austen-el, bár sem a nyelvezet, sem a történések kihűlt lábvízhez hasonló íze nem támogat. Egy biztos, kétszáz éve is igaz volt, ha van kocsid, lesz csajod.
  Aztán Péterffy Gergely kínai útinaplóját böngésztem a Librariuson. Érdekes egy hely lehet ez a hatalmas ország, az ember szívesen megtapasztaná, de van egy érzésem, hogy idő után legalább olyan szívesen távozna is. Nekem legalábbis sok, túl sok. Nem gondoltam volna, hogy Kínában ennyire pezsgő és értékes irodalmi élet van. Sokat elárul egy közösségről, egy társadalomról a viszonya a művészetekhez. Az egyénről is, nem mellesleg.
  És ha már kelet, ebéd alatt meghallgatok néhány előadást Hiromitól, a japán dzsesszzongoristától. Hallgatom és nézem, mert őt legalább annyira látni kell, mint hallani. Valóban előad. Amúgy is érdekes a viszonyom a zenéhez, nekem látni is kell az előadót. Látnom kell, ahogy a dal életre kel.  Ezért is szeretem B. B. Kinget (és Jessica Simpson harmatgyenge, de vizuálisan sokat mondó dalait).
  A meló állóvíz megint, egyetlen momentum zavarja meg nyugodt felszínét:  meghívást kapok szombati túlórára, amit könnyektől párás szemmel kell vissza utasítanom. Elhiszem, hogy sokakat motivál a plusz pénz, engem viszont nem. Nem vagyok hajlandó odaadni az időmet, mert nincs annál értékesebb és fontosabb. Azt az időt, amit elpazarlok néhány ezresért, sosem fogom visszakapni. Nincs anyagiakban mérhető értéke annak az időnek,amit azzal tölthetek, akit szeretek, vagy azzal, amit szeretek. Ahogy öregszem, úgy lesz egyre fontosabb saját magam, úgy lesz egyre értékesebb az, amit nem lehet pénzen megvenni. Sajnálatos, hogy sokan bevállalják a többlet jövedelemért, hogy a hétvégéjüket nem a családjukkal, nem a gyerekükkel, férjükkel/feleségükkel, kedvesükkel töltik, nem pihenésre, kikapcsolódásra fordítják azt az időt, ami arra rendeltetett. Gyógyszereket kapkodnak be mindenféle nyavalyára, aztán feliratkoznak vasárnap délutánra. Kell a pénz, mondják! Gyógyszerre? Mocskos egy rendszer ez, hogy elvárás szintre emelkedett a heti hat nap munka, a dotáció pedig... Olyan is van - és ez végképp rémisztő - , aki a munkahelyre menekül otthonról. Önmaga elől. Fasza egy társadalomba élünk, teljesen félrecsúszott értékek közt botladozva meredünk a telefon villogó kijelzője fölé. Hagyjuk elveszni a legfontosabbakat, a sorrend élére kerülnek tárgyak, az élők hátraszorulnak. Nemrég egy ismerőstől kérdeztem, vajon a 17 éves fia mit gondolhat a világról? Nem tudom - volt a válasz.

  

2017. december 12., kedd

Könyvekről


  Reggel a fényviszonyokból próbálom megítélni, hány óra is lehet, folytathatom-e félbeszakadt tevékenységemet a méltóságom megőrzése mellett, vagy ellenkezőleg, illő lenne nekem is talpon lennem a sokreményű társadalmunk aktív tagjaként. Mai tippem reggel hét óra, aztán rejtélyes okból kiesik az életemből két óra, mire kibotorkálok a konyhába és a faliórára pillantok, kilenc óra lesz. Nem csodálom, hogy ennyire benéztem, esik az eső, az eget meg ólomból öntötték.
  Próbálok a tegnapról minél kevesebb emléket felidézni, bár majdnem kellemesnek is nevezhetném,egy apró momentumot kivéve. A fizetési lista legalján lévőktől ne kérdezzünk már teljesítményre vonatkozóan semmit, nem veszi az ki magát olyan jól!
  Itthon könyv várt, Bukowski-tól a Hollywood, Hrabaltól pedig a Bambini di Praga 1947 , ráadásul ez utóbbi az Európa könyvkiadó legújabb szerzői sorozatából, tetszetős grafikus borítóval. Szeretem a szép könyveket, szép alatt pedig az ízléses borítót értem. Ezért is vonzódom jobban az antikvár könyvek felé, csoda számba menő kiadásokat találni böngészés közben. Sőt, azt veszem észre, komoly gyűjtemények kerültek az utóbbi időben piacra, igazi könyvritkaságokat vadászhat az, akinek ez a szenvedélye. A  mocskos anyagiakról most ne essék szó!
  Bár megváltoztattam a könyvvásárlási szokásaimat, újabban néhány szerzőre fókuszálok, próbálom beszerezni itthon fellelhető minden művüket. Bukowski, Kerouac, Hrabal, Krúdy, Jorge Amado, Hemingway van  - egyenlőre - a listámon.  Meg Vonnegut, Mark Twain, Ulickaja, Tamási Áron, Virginia Woolf, Simone de Beauvoir. Talán van még időm mindezekre. 
  Öt hónapja dolgozom új helyen, kifelé, befelé, a szünetben könyv van nálam. Egy alkalommal kérdeztek eddig rá, sajátságos módon. Az előre megfontolt szándékkal közszemlére tett könyvre mutatva: Az meg mi? Erős a gyanúm, nem én leszek a társaság középpontja. Bár ilyen ambícióm nincs is. Talán emberek közt már nincs is ilyenem. 

2017. december 11., hétfő

Hétfő


  Minden adott egy remekbe szabott hétfőhöz, se lendület, se motiváció. Meg kell oldani egy feladatot, munkahelyi keretek közt emberek közé kell menni. Egy gondot levesznek a vállamról, a hónap közepén a rendszer jóvoltából már ingyen dolgozom, pénzen aggódnom nem kell. Jó érzéssel tölt el, hogy a munkámmal annyi improduktív embert eltarthatok, a tőlem levont adó meg bőven fedezi egy közmunkás havi bérét. Nincs is annál szebb, mint amikor az ember önzetlenül odaadja másoknak az idejét. Meg a két kezét.
  Eldöntöttem, hogy nem nyavalygok, inkább olvasok. Most Jane Austen A klastrom titka című regényét. Egyetlen oka van, hogy egy pasi 2017-ben kezébe vesz egy 200 éves női regényt: ott volt előttem. Pár oldal után már érkezett is a meglepetés: ez jó, sőt, tök jó. Ennek a csajnak kiváló humora van, és úgy képes finoman kritizálva csipkelődni, hogy az valami csuda! Ráadásul harciasan intéz kirohanást a regényírók törekvései mellett. Ha napjainkban születik, rég médiasztár lenne, és nem lepődnék meg, ha titkos BDSM-szeánszokat látogatna. Azt nem tudom, korabeli olvasóira milyen hatással volt, csak remélni tudom, jó pár, szigorú keretek közé kényszerített leányzó lelkébe oltott harcos dacot. De mielőtt még bejelentkeznék egy műkörmöshöz, ma hoz a futár egy Bukowskit, csak hogy rendjén menjenek a dolgok. A kereteimet ő se fogja szorosabbra, sőt.
  Érdekes, hogy az emberben mennyi minden benne van, lehetőségként, útként, aztán mennyi mindent nem használ ki, nem jár be. Legfeljebb fantáziál, hogy győztes sereg katonája, vagy a város legjobb klubja fekete énekesnőjének szívszerelme. Néha sikerül elégedettnek lenni mindazzal, ami van, néha viszont az elégedetlenség foga rág. Nap, mint nap látom a szűk keretek közti élet pillanatait. Édes istenem! Akkor inkább BDSM-szeánsz! Legfeljebb felolvasok közben Jane Austen-től!

2017. december 9., szombat

Nyavalyás nyavalygás

   

Reggel van, decemberi reggel, pirosló csíkok a seszínű égen, keserű a kávé, fanyar az első cigaretta. Minden reggelre lehetőségként tekints, mondja bennem a bölcs. Feküdj vissza, húzd magadra a takarót, mondja bennem az egyre dagadó depresszív szörny. Az a sok minden, amit hívhatnék életnek is, most összeadódni látszik és lefelé mutat. Egyre kevesebb kedvvel rendelkezem, az a kevés meg jóformán semmire sem elég. Csak az irodalom az, ami még tartja bennem a lelket, ilyenkor látszik igazán, mennyire is szerencsés vagyok vele. Emberekre nem vágyom.
 Alapból sem vagyok nagy barátjuk,  inkább vagyok kívül. Pont az irodalom tanított meg arra, hogy figyeljem az embereket, és pont az irodalom tesz képessé arra, hogy véleményeimben az igazsághoz járjak közel. És azt is megtanultam, hogy magamról is gondolkodjam. Nem vagyok a helyemen, ez egyértelmű. Hogy hol lenne az a hely, ami az enyém, nem tudom. Magamban is, ez kétségtelen, de néha ott se jó, tüske nő befelé, nem csak kifelé. Na, ez a végképp áldásos állapot, amikor már sehol se jó, nincs hely se bent, se kint. Ilyenkor menni kellene, menni addig, míg előbb magamat találom, aztán... nem tudom, mit találhatnék még, mire is lenne szükségem, hogy megtaláljam, és ha meg is lelem, mit kezdenék vele. Ennyi idősen még keresgélek, ez sem optimális, lassan semmi sem az. Szerettem a decembert, na nem az ünnepeket, a téli erdő magány-dédelgető csendjét. Most is szeretem, menni is kellene, mindig jót tesz a friss levegő. De nem pusztán láb kell hozzá.
 A magány nem öl meg, ó, dehogy! Lassan elemészt. Ne keverjük a kettőt, ha kérhetem. Utóbbiban még dagonyázni is lehet.
  A második cigaretta még fanyarabb. Le kellene tenni. Végleg. Sok mindent le kellene tenni. Úgy biztos könnyebb lenne. Majd. Egyszer. Most dagonyázom. Kéjesen.
  Pontosan tudom, mi a baj, pontosan tudom, mi az, amit le kellene tennem, végleg, hogy megkönnyebbülve mehessek tovább. De nem fogom megtenni. A nyavalyám is én vagyok.
 

2017. november 5., vasárnap

NOVEMBERI DOMOLYKÓ

Nehéz a horgász élete, ha szombaton is melózik, főként, ha már benne a korban, a teste egyre restebb. Ilyenkor kell a fiatalosan tartott léleknek átvennie az irányítást. Különben meg marha egy világot élünk, hogy heti hat napot kelljen dolgozni, azért, hogy... de inkább hagyjuk, mert eret vágok magamon, vagy Izlandig meg sem állok. Tényleg, Izlandon van domolykó? Merthogy a Rábában van, még így november elején nagy bizonyossággal rájuk bukkanhatunk. Nem is kell hozzá más, csak néhány év tapasztalata, meg sok-sok megtett kilométer.

A kövezés mély vize nm ad halat, pedig egy hete még fogtam itt, ivadékhalakat is láttam. Viszont alatta , egy sekély, megcsendesedő vizű homokpadon sikerül előbb kapást elérni, majd pár percre rá a következő már kijön. Nincs negyven centi, de nem sokkal van alatta, kíméletből nem is mérem, pár fotó, és elengedem.

Megint a Kenart Hunter-t ették, kell még ebből a wobblerből szereznem, akárhogyan is. Látok még egy karvalyt, mostanában szinte minden alkalommal találkozunk,  ő nem kegyelmez a zsákmányának, mint én. Találkozom még egy sutával és a gidájával, aztán a bukó nap fényeiben hazatekerek. Holnap rabszolgaság, arra is készülni kellene valahogy, de még nem találtam ideális megoldást. Persze, dehogynem! Horgászom.
 

2017. szeptember 9., szombat

DOMOLYKÓK ESETE A NIKONNAL

  Összegyűjtök némi harmatot, mire az ártéri kaszálón végigsétálva a fák közé jutok. A kelő nap arany szegélyt fest az erdő szélére, de nem hagyom magam, ma küldetésem van, erre fenem a fogam egy hete. A hétköznap túlélésében kap jelentős szerepet a hétvégi reménybeli rábai horgászat. Megpillantom a folyót, és újra szerelembe esem. Gyönyörű tiszta, a kelő naptól arany, a partmenti fáktól zöld, az égtől kék...kezdeném a szentimentalizmus katedráját ácsolni, de ma reáliákban gondolkodom, csupa gyakorlatiasság vagyok. Rutinos mozdulatokkal szerelek, közben fél szemmel a vizet lesem. Kis öböl van előttem, visszaforgó vizében moccan néhány küsz, jó jel. Hintem is a kis Kenart Winnert, beesőre feljön egy domolykó, majd a sodráson áthúzottra odaver valaki. Felfelé, a  megcsendesedett csücsökbe dobva előbb csak érintés, majd újra dobva jó kapás, halam már fröcsköl is. Itt ugyan ki nem veszem, magas a part, pár lépést lejjebb kell vele sétálnom, megkerülve egy fűzfát, de megoldom. Újsütetű horgászcimborám kalandján okulva minden halat merítek, nekem ne verjen az ujjamba senki horgot. De ezt is tanulni kell, óvatlanul tolom az amúgy kilóhoz közeli domi alá a merítőt, a szabad hasi horog előbb ér a hálóhoz, elakad, halam pedig leveri magát. Nincsen semmi baj, maga kárán tanul, kinek mentora nincs.

  Feljebb indulok, kényelmes vadcsapáson. Az első hely, ahol a vízhez férek szemre jellegtelen, épp azt csodálom, a tiszta vízben mennyire szépen látszik a wobbler, amikor...igen, mögötte, szinte rálehelve ott egy másik jó domolykó. Van kint vagy harminc centi zsinórom, a wobblert már nincs hová húzni, de a domi nem tágít, a lábam előtt lesi a fahalat. Eszembe jut, ahogy a musky-horgászok a csónak előtt nyolcasokat rajzolva húzott csalival késztetik kapásra azt a rusnya fenevadat. Láss csodát, második kanyarra megcsípi a wobblert, akad, a felszínre csapva üdvözöl a hal, majd lepattanva a horogról, távozik. Azannyaköcsögit!
  Volt két jó halam, és bár egyiket sem sikerült szákba terelni, nincs fikarcnyi hiányérzetem sem. Sőt, ha lehet, még jobban becsülöm ezt a sokak által lesajnált, csodás halat. 
  Jó darabig a sekély víz és a magas part okán csak sétálok a folyó mellett, szemlélődöm. Vihar tépte fűzfák közt járok, sok a vadnyom, több helyütt is látok hormonoktól hevített szarvasbikák gyalázta fákat, bokrokat. Egy régóta ismert, sok és jó halat adó helyem üres, sokáig nem is időzöm, konkrétabb célom egy eldugott, szinte csak általam járt kövezés, oda igyekszem. Az első leállásból kapásom is van, őt már realizálom, szebbecske domolykó vette el a Gt színű Kenart Winnert.
  Vele lett okom egy szál cigarettára, míg füstölök, fekete harkályok hangját hallom. Tavasszal is itt láttam őket, most csak fekete villanások a lomb között.
   A túlparton terebélyes, lábon száradt nyárfa tekint szét mogorván, hód rágta le a kérgét a töve körül, ki is száradt szerencsétlen.
  Szeretem ezt a kövezést, horgászt, vagy horgásznak nyomát se láttam még rajta, igaz, nehezen megközelíthető és nem is egyszerű pálya. Rengeteg kidőlt fa, sűrű bozót, magas leszakadt part. A felső része pedig egyenesen borzalom, hová a disznó is csak végrendelkezve merészkedik. Csak ennél az alacsony vízállásnál használható igazán, szépen kint a kövezés koronája, derekáig, kétharmadáig megcsendesedő, mély vízzel. Kúszok-mászok, dobálok, igyekezetem egy kisebb domi jutalmazza Salmo Hunterre.
  Csak rájövök, illő jó példával elöl járnom, megmutatom a halaknak, milyen az, amikor valaki az étvágyát csillapítja. Látjátok, emigyen, szépen, határozottan, kétpofára. Jó, a zaba után a cigit elhagyhatjátok, csak az ember, ez a gőgös, önmaga nagyszerűségében méltatlanul hívő képes ilyen gyarlóságra, meg még sok minden másra, ne részletezzük. Ti csak csináljátok, amit szoktatok, a magatok egyszerű módján, mégis tökéletesen.
 Szükségem is van a tele gyomorra, az energiára, kezd a pálya kihívások elé állítani, sűrűsödnek a kökény és galagonyabokrok. Ahol viszont vízhez férek, ott halat találok. Előbb Balzer Zander Summer wobblerrel fogok egyet, hálózom, míg előkaparom a Nikont, rá is borítom a hálót. Igyekszem szépen kifektetni a merítőre, mutasson is,  ne csak legyen, míg állítom a záridőt, meg a rekeszt, halam nemes egyszerűséggel visszahömbölödik a vízbe. Nem lehet magamutogatással vádolni, komám. Egy lehetetlen helyről, ahová csak bottal, zsákomat hátrahagyva mászom le, kivarázsolok egy domolykót, majd lejjebb, 7 centis Rapala Jointedet a sodrásban felfelé dobva fogok egy jobbat. Ugyan az a koreográfia, mint előbb, hal hálóba, Nikon elővesz, hal mást gondol, kettőt rúg, egyet ugrik, össze is záródnak felette a hullámok. Basszamacska!
  Végig is értem a kövezésen, közben felerősödik a szél, faleveleket, kisebb ágakat tép, hullajt a vízbe.

  Van még energiám és kedvem, másrészt ez a hétvége most csak egy napos, vasárnap délután kötelező jelenésem van a gyárban, így folytatom. Van feljebb még egy kövezés, csak egy ártéri tisztáson kell átvágnom, hogy elérjem. A bozótból vadcsapán kisétálok, elmegyek pár öreg fűz alatt, megnézek egy szarvasbika csúfította kőrist, és már ott is vagyok. Az első leállásból a kis dundi Balzert a felszínen leköveti, majd elveszi egy domolykó. Őt már nem is akarom lefotózni. Lassan tanulok a kudarcaimból. Feljebb van érdeklődésem beeső wobblerre, a kövezés derekát viszont kihagyom, itt komolyabban sodor a víz. Fent még lesz pár jó hely, inkább oda igyekszem. Sikerül is fogni egy újabb domolykót Kenart Winnerrel, majd elérem az igazi forró pontot, itt fogtam tavaly alig fél óra alatt három jó balint. Hiába dobálok, nincs érdeklődés, viszont a szél beerősít, mondja a magáét erősen. Leülök, még van maradék kolbász a hátizsákban. Épp utolsókat harapok, amikor a lábamtól két méterre feljön egy kölyökvidra. Délután fél kettőkor. Mind a ketten meglepődünk. Hihetetlenül szép állat, örülök, ha találkozunk, még akkor is, ha horgászként konkurencia. Végül is ő van otthon. Találkozásunk rábeszél, itt kell abbahagyni, hisz még vissza is kell sétálnom a biciklimhez, ami nem lesz egyszerű történet, főleg ebben a hülye szélben. Néha le akar lökni a töltésről. Majd egy óra, míg visszaérek, de most kifejezetten jó esik a sport, van bennem jó adag emberi zagyvalék, amit ki kell sétáljak magamból isten szabad ege alatt. Remélem sikerült, mert másképp nem lehet, másképp nem megy ez az életnek nevezett hancúr, csak ha időnként részem lehet a távolságban, ha időnként elvonulhatok a folyó partjára, fekete harkályok, jégmadarak, vidrák, hollók közé. Kell a némaságra kárhoztatott cimborák szemébe nézni. Kell a Rába, ahogyan van. Bár szép Izland, vonz is meg minden, erősen gyanítom, nem lehet itt akkora szar - még ha esélye nagy is - , hogy mindezt itt hagyjam.
 
 
 
 
 

2017. április 2., vasárnap

KERETES TÖRTÉNET A TÜRELEM HASZNOSSÁGÁRÓL

    A tavasz bizony nem mindenki számára hozza el a felüdülést, a feltöltődés örömteli időszakát. Mázli /ő szálkás szőrű tacskó úr/ napok óta szerelmi lázban ég. Zsófi /ő lenne a hölgy, aki szintén tacskó/, benne van a korban derekasan, így már kevésbé gondol utódnemzésre, ám a tavasz nála is elhozza azokat a hormonális változásokat, melynek következtében Mázli pár napja se nem eszik, se nem alszik rendesen, árnyékként követi szíve hölgyét. Mázliról különben tudni kell, hogy az év más szakában ha kajáról van szó, nem ismer haverságot, egy fél keksz miatt is pillanatok alatt a plafonon van. Ma viszont azt látom, indulva a horgászatba, ott ül Zsófi mellett, aki jóízűen eszik, és csendben, türelmesen nézi szívbéli szerelme falatozását. Hiába, ezt teszi a szerelem, kiforgatja a férfit önvalójából.
   Magukra hagyom a ház őrzőit, nekem most a folyóparton van dolgom. Felérek a töltésre, az alatta lévő kaszálón három dolmányos varjú bogarászik. Jöttömre szinte unottan kapnak szárnyra, de messze nem repülnek, a kaszáló melletti nyáras szélén egy-egy fára telepednek. Türelmesen megvárják, míg kiérek a biztonsági zónájukból, aztán mennek vissza reggelizni. Bármerre nézek, ennek a bölcs türelemnek a bizonyítékait látom. Ez a fajta mentalitás, a természetnek ez a ritmusa az, amit mi, modern kori emberek elveszítünk, elveszítettünk. Betonba zárt létezésünk rohanó ritmusa annyira idegen attól, amit kódolva valamilyen formában viselünk magunkban ősidők óta, nem csoda, ha annyi emberi sors vet gubancot. A boldog létezés egyik alapja lehet, ha az ember a saját ritmusában élhet. Ha ez a ritmus találkozik a természet ritmusával, onnantól kezdve nagy gond már nem lehet. Minden természetjáró, abban élő ember, így mi, horgászok is nagy eséllyel őrizzük ezt a sokat érő életritmust. Ezt keressük, ezt akarjuk megélni, ezt akarjuk vinni a szinte elkerülhetetlen rohanás idegölő óráiba. Mi, horgászok, pokoli szerencsés emberek vagyunk!
   Ilyesmiken agyalok, míg tekerek a mai horgászatom kiinduló pontjára. Leérek a vízpartra, percekig csak szemlélődöm. Rengeteg rovar repül a folyó felett, látom, ahogy néhányuk pillanatra a felszínre ereszkedik. Petéiket eregetik így a vízbe, ezért is repül az egész rovar-tömeg egyformán folyásiránnyal szemben. Bölcsen van ez elrendezve, ahogy minden a természetben. 
   Egy fűzbokrokkal szegett homokpadon kezdek, a víz fölé nyúló fák árnyékában , a megcsendesedő sodrásban mindenütt halat sejtek.
   Ám hiába dobálok kitartóan, bújok be a legkisebb lyukakba is a fűzbokrok közé, igyekezetem hiábavaló marad, kapásom sincs. Jó, akkor most szépen leülünk, és miközben elfüstölök egy hosszabb mondatot, megpróbálok ráhangolódni a folyóra. Elrepül előttem egy barázdabillegető, hamarosan követi a társa. Gondolom én, elől ment az asszony, utána loholt a pasija. Hiába a milliónyi rovar a tavaszi étlapon, ha az asszony diktál, menni kell. Aztán megjelenik egy holló, korrogva üdvözöl. Ő van annyira öntudatos, hogy ennyivel le is tudja a kötelezőket, már a túlpart fái fölött vitorlázik. Heverek még darab ideig a zsendülő fűben, végül összekapom magam, elvégre halat fogni jöttem.
   Fölfelé indulok, ki kell hagynom a sűrű bozót okán egy kis szakaszt, kiballagok egy kis ártéri útra. A nyárfák alatti tavalyi avar fanyar illata keveredik a virágzó kökény illatával, annyira sűrűen, neki lehetne dőlni. Elérem a helyet, ahol tavaly kölyökvidrával hozott össze a jó sorsom. Volt itt akkor komoly domi is, most se vidra, se domolykó, küszök mozognak a csendes vizű langóban. Feljebb megyek, 3-4 méter magas virágba borult kökénybokrok - már-már fák - közt vezető ösvényen. Kis kövezés húzódik itt, vízbe dőlt fákkal, nagyon halasnak néz ki. Vallatom a felszínt, vallatom a mélységet, kitartóan cserélgetett wobblereim érintetlenül jönnek vissza hozzám. Egy ponton túl már csak közvetlen a parton tudnék elmenni, de nem akarom zavarni az esetleg ott bújó halakat, más megoldást kell találnom. Vagy visszamegyek, amerről jöttem, vagy a sűrű kökénybokrok közt felmászom a parton. Találok is a sűrűben egy kis nyílást, akkora csak, egér ha használhatja. Bebújok, hol a botom akad el, hol a zsinór, hol a szemem világát akarja elvenni orvul egy-egy ág. Oké, bent vagyok, de innen hogyan tovább? Sűrűnél is sűrűbb a bozótos. Csakis hason, jobb is, ha senki sem lát. Nagy nehezen leérek újra a partra. Néhány kő mentén surran a folyó, pont a kis, öt centis Abu Tormentornak való a víz. Második dobásra elemi erővel ragadja el valaki. Komolyan birkózik, magamban már megint balint vizionálok, de halam felveti magát a felszínre, látom, hogy domolykó. Nem nagy, de van benne elszántság. Kimarkolom, lefotózom, a torka tele kajával, a folyó terített asztalon hizlalja pikkelyes lakóit.

   Elképzelhető, hogy a mai nap megoldását ezek a kis, minnow-típusú wobblerek adják, a továbbiakban ezeket favorizálva folytatom. Kapok is kapást Rapala Original-ra. Harangszót hoz felém a szél, rá felel  a gyomrom. Ülök is le azon nyomban a fűbe, előkerül a hátizsákból a szalonna, mellé a régóta hitelét vesztett magyar tejipar zászlóshajója, az ún. trappista sajt. El nem hiszem, hogy ez tejből készült! Mese nincs, falun kétféle választék van: megveszed vagy sem. De nem háborgom, a folyó partján mindennek más íze van. Mire befejezem szerény ebédem, fent feltűnik egy kajak, két kissrác ránéztére az apjukkal. Hiába, a félpucér egyetemista lányoknak még korán van.
   Horgászom tovább, egy apró sarkantyú mögötti visszaforgóban jó ütést kapok a Kenart Hunter-ra.
   Megbolondult az április, szinte kora nyarat idéző a meleg. Ez látszik a folyón is, az alacsony vízállás karöltve a szokatlan meleggel kedvez a barna algának, ettől lesz a Rába vize szerintem elég korán ilyen furcsa színű.
   Jellegtelen, nem sok horgászati lehetőséget adó szakaszon folytatom, ám a partmenti erdő alján dús-zölden pompázó lágyszárú vegetációban sétálni is élmény. Annál is inkább, mert szinte gyalogösvénynek beillő vadcsapa követi a partot. Ezt szeretem a Rábán olyan nagyon, akárhol is megyek le, mindenütt ott vannak a vadnyomok. Legutóbb a vági híd alatt találtam szarvasnyomokat, pedig ez olyan közel van Vághoz, ha valaki hangosabban becsapja a kocsma ajtót, kilöttyen a víz a partra. Lesz itt még egy jeles hely, addig elsétálok. Tegnap a túlparton pont ott kezdtem, ahová most igyekszem. Kiterülő, megcsendesedő víz fogad, igazi domolykós pálya. Egy kis domi a part szélélig követ a Kenart Hunter-t, onnan iramodik el hevesen. Aztán beljebb halak verte iszapfelhőt látok tova sodródni, majd még egyet és még egyet. Keszegnépség turkálhat az iszapban, talán épp a nekem egykor oly kedves paducok. Hiába jó a víz, nem akar kapás lenni. Végül kezembe akad a Salmo Tiny, neki jut a hálás feladat, megoldást találni a kapástalanságra. Magas parton állva fej felől hintem az elsőt a sodrásba, láss csodát, a beeső wobbler alatt jó hal villanik. Nagy nehezen egy sodrásnak felfelé hintett dobást halra váltok.
   Itt kell abbahagynom, pont a tegnapi indulással szemben, így lesz a hétvégi halkergetés keretes. Nincs út, ami az ártérről kivezetne, nekivágok az erdőnek. Vaddisznók szaggatta akácoson át sétálok. Az akác nem a szívem csücske, de ilyenkor, lombfakadás előtt még sok lágyszárú növény színesíti a később egyhangúvá silányodó erdő alját. Árvacsalán, ibolya, salátaboglárka, odvas keltike tarka szőnyege vidámít. Jó bak is lakik itt, több helyütt látom a jellegzetes kaparásait, akácsuhancokon az agancs fenéseit. Találkozni azonban nem találkozunk. Kis széncinke búcsúztat, ahogy elhagyom az árteret. Felmegyek a töltésre, ott lengedezik kicsit a szél, majdnem fullasztó meleg volt az ártér sűrűjében. A töltés alól felrepül két dolmányos varjú, tán épp a reggeli madarak, így lehet, hogy ismerős vagyok, de a haverságról lemondanak. Fehéren ragyogó kökénybokrok kísérnek mindenütt.
   Megint eltölthettem néhány órát ott, ahol  legszívesebben vagyok, a saját ritmusomban, hol szemlélődve, hol a zsákmányszerzés lázában égve. Szar helyen élek, de szerencsés vagyok a folyó miatt, amit soha nem szűnök meg tisztelni és becsülni.
  
 
 
 

2017. március 25., szombat

BOGÁR ÉS DOMOLYKÓ

   Ennyire nem mostanában kívántam a horgászatot, és bár hétköznap sorra követték egymást a legszebb tavaszi napok, hétvégére hidegfronttal riogattak. Úgy voltam vele, ha nyűtt otthonkás, vékony bajszú éltes hölgyek jönnek az égből, akkor is kimegyek. Borzasztó nehezen vallom ki szombat reggelig, felébredve erőst tapadok az ablakra. Süt a nap, szél alig. Gyorsan azt a kakaós csigát, a kötelező két kávét, aztán spuri. Távolabbi, eddig nem járt Rába -szakaszt terveztem megnézni, de bennem a meteorológiai előrejelzés támasztotta félsz, így egy könnyen elérhető partszakaszra megyek. Igaz, itt fogtam már idén 45 és 40 centis domit.
  Messziről látom, autó áll a töltés alatti bokros túloldalán. Érnék a partra, kolléga ballag felmálházva kifelé. Persze szóba elegyedünk, Ajkáról jár ide horgászni. Nem kis távolság, de akit a folyó füstje egyszer megcsapott...
  Elválunk, ki-ki megy a dolgára. Elképesztően szép a folyó, hihetetlenül tiszta a vize, partján egyre több a zöld, az öreg fűzfák bámulják fakadó lombdíszüket a folyó tükrében. Az idei első, 45-ös domi lakhelye üres, egy hellyel lejjebb félreérthetetlen, de gyenge ütést kapok Kenart Lucky wobblerre. És aminek még jobban örülök, küszök mozdulnak a szélvízben. Míg végigdobálom a kövezést, begyűjtök egy fénypatronos tasakot, meg egy dezodoros dobozt. Hiszek abban, hogy ha az ember valami módon, a maga lehetőségeiben gondoskodik a folyóról, ő meghálálja azt. Különben sem tudok elmenni szemét mellett úgy, hogy fel ne vegyem.


  Hosszú szakaszt végig dobálok, eredménytelenül, inkább csak a Nikonnak jut meló. Végre elérem a legutóbbi, 40 centis domit adó helyet. Szemre semmit mondó, szinte jelentéktelen a hely, kismillió ilyen pontja van a folyónak. Előbb kis Storm Minnow Stick-el dobálok, nekem nagyon meggyőzően mozog ez a kis süllyedő wobbler, a sötét színe pedig pont illik a tiszta vízbe. Ahogy eddig, így most sem ad halat. Jó, akkor legyen a tuti Kenart Hunter. Tutinak tuti, de nem ma. Nálam a legutóbb szerzett Stepanow bogár, úgy is meg kell mutatnom neki a folyót, repül is a meder közepére. Azt látom, hogy lengedező szélben sem kell majd vele célba dobni, sőt, elsőre nem győz meg a mozgása sem, főleg így, sodrásban merőlegesen húzva. Ám láss csodát, harmadik bevontatásra kapásom van. Gyönyörű burványt vet a felszínre emelkedő hal. Közben halmozdulás előttem is, föntről pedig ugrás freccsenését hallom. Hamarosan megjön az újabb ráfordulás, és harmadszorra halam meg is akad. Nem nagy, de jól birkózik. Kis, 20 centi körüli domolykó. A bogárra, a felszínen! Ha ilyen a hidegfront, felőlem lehet akár minden nap. Kénytelen vagyok a halat letenni, míg a Nikont előbányászom a hátizsákból. Persze, hogy ugrál, koszolja magát, lemosni nem tudom, a magas parton nem férek a vízhez. Gyorsan le is fotózom, és visszadobom a vízbe. Nem szeretem az ilyesmit, de hálót zsigerből nem használok, kézből pedig itt elengedni a halat nem tudom.

  Kordul a gyomrom, flanc nélkül leülök a parton, kézből szalonnázom. Ja, hogy kezet se mostam? Én így szeretem. A folyó partján ülve a ragyogó tavaszi napsütésben, valahol fácánkakas rikolt, fakopáncsok dobolnak, ének híján ők így hívják párjukat. Megérkezik a kötelező holló is, most már tudom, hangos korrogása nekem szóló üdvözlés. Megismer. Elszívok még egy cigit, a csikket gondosan elteszem.
  Meg lett a kötelező hal, a továbbiakban nem nyomaszt a halfogás, több figyelmet szentelek a körítésnek. A zöldellő fűzfákon kívül csak a virágzó juharok feltűnőek, a bokrokon pedig csak duzzad rügyeket érlelt eddig a tavasz. Az egy bodzát kivéve, neki valami okból mindig sürgős, mindenkit megelőzve zöldül. Optimista, talán túlzottan is, de higgyük el a bodzának, hogy ezt valamiért neki így kell. Az avarban rengeteg pók futkároz, bogarak, lepkék röpködnek. Egyre több a madár is, feltűnően sok fekete rigót látok, és bár ornitológiai ismereteim jócskán megkoptak, a csilpcsalp füzike egyenlőre még bátortalan énekét azért felismerem. Látok néhány tő odvas keltikét, napsütötte helyeken pedig salátaboglárka sárgállik.
   Tavalyi, jó balint is adó helyemen alig van víz. Leülök egy partra vetett farönkre, rágyújtok és nézelődöm. Kis hal úszik a partszéli sekély vízben, balinnak nézem. Kissé elgyötört szegény, mozgása inkább hasonlít álmos kóválygásra. A partról billegető cankó riad fel, odébb  párjával együtt újra látom. 
  Újra kézben a bot, elakadt uszadékfák alatti langót vallatok. A túlparton jókora visszaforgó, testesebb fahalat keresek a meghorgászásához, így akad a kezembe a Rapala Team Esko. Dobok néhányat a lábam elé is, egész a part közelébe, elakadt faágak elé. Nem is vezetem a wobblert, hagyom a víz tetején, csak belerángatva mozgatom. Valamit jól csinálhatok, mert egy böszme nagy domi rámozdul. Atyagatya, mekkora egy bitang jószág. Épp csak megüti a wobblert, és már fordul is el. Hiába keresem, vissza már nem jön. Megcélzom a túlpartot, elsőre már jót dobok, el is veszi valaki a finn csoda-fahalat. 25 centis balin. Nem is fotózom, gyorsan elveszem tőle a wobblert és most illő módon, kézből engedem el.


   Lejjebb megyek, épp dobnék, amikor egy paduc vagy kis márna felveti magát, vidáman fröccsen a hal alatt a vízfelszín. Ühüm, hidegfront! Ezentúl csak frontban akarok horgászni. Tovább már nem erőltetem a halfogást, lesétálok még egy jellegzetes helyre, lefotózom az évek óta idd díszelgő, mederbe ágyazódott jókora fatörzset.


   Kisétálok a töltésre, komótosan, élvezve a napsütést ballagok vissza a bringámhoz. A töltés alatt termetes vadalmafa, kezd virágba borulni. Érdekesek ezek a vadgyümölcs-fák, éven át szerényen bújnak meg az erdőben, ám tavasszal ott fehérlenek virágzó ágaik, még java lombfakadás előtt, hirdetve és köszöntve a tavaszt.


   

2017. március 16., csütörtök

EMLÉKEK ÚTJÁN

   Az általam talán legtöbbet látogatott szakasza a Rábának a vági híd fölötti jobb parti néhány kilométer. Nincs itt semmi különlegesség, semmiben nem tér el a folyó más szakaszaitól. Ez egyszerűen így esett. Maga a híd közvetlen környéke legendás téli vermelőhely volt huszonévvel ezelőtt, aki nem látta, nem horgászta, el sem hiszi, mennyi hal gyűlt ide telente. Ha átment egy autó a hídon, hullámokat toltak a megriadó domolykók. De volt itt paduc hegyekben, mindenféle keszegnépség. Messziről vonzotta a csendes őrülteket a halbőség, téli hajnalokon ment a sorban állás a helyekért. Aztán valahogy, szinte egyik évről a másikra többé nem állt itt meg a hal télen. Itt lettem hal-visszaengedő horgász, egy komolyabb fogás után másnap, mivel nem kellett a hal, vissza engedtem a kifogott darabos domolykókat. Aztán úgy maradtam. Sok évvel ezelőtt a híd fölött kikotorták a medret, a folyónak ez nem tetszhetett, mert jóformán a kotrás helyén épített egy nagy szigetet. Ha a hódok engednék, mára kamasz nyárfák állnának rajta. A jobb part víz fölé boruló öreg fűzfáinak árnyékában sok domolykót sikerült már fogni, de csúfolt  itt meg öregebb harcsa is. Most is itt kezdem a horgászatot. A sziget kettéosztotta folyó a jobb part mentén karcsú vízfolyássá szelídül, az évek során eliszapolódott, a jelenlegi vízállás mellett alig csordogál itt valami. Halat sem ad.
   Egy nagyobb víz fölé boruló fűzfán elakadt uszadékfák, ha ezeken átóvatoskodom, bejuthatok a szigetre. Sikerül is a manőver. Na ezért van a parti pergető horgászoknak olyan irigylésre méltó teste, kortól függetlenül kockás hasfala! Míg csipeszes kollégáink pocakja nő, mi őrizzük ifjúkori alkatunk a sok gyaloglásnak, tornának köszönhetően. Ráérősen dobálom a szélvizet, látok én halat mindenhová. De wobblereim üresen térnek vissza a küldetéseikből.

   Visszamászom a partra, és elindulok felfelé. Sorra érintem a korábban már sok domolykót adó helyeket, de most látni sem látok halat, nem hogy fognék. Hiába, idén kissé késésben van a tavasz. Feltámad a szél, a kopasz fák közt egész a vízig szalad. Lépteim alatt zörög a tavalyi avar, roppannak a szél tépte száraz ágak. Egy helyütt vihar döntötte fűz fekszik a folyóban, ágai közt összegyűlt az uszadék. Alatta fáintos tükrösödés, igazi halszagú hely. Hiába dobálom. Leülök a parton, a két magammal hozott kakaós csiga egyike áldozatául esik éhségemnek.

    Keresgélem tovább a halakat, sorra olyan helyeken, ahol korábban ilyentájt már nagy biztonsággal fogtam. Lekövetésem sincs, nem hogy kapásom. Hát ez szomorú!
  Ez a szakasz a többitől eltérően nem sokat változott az évek során. Feljebb azonban van egy jelentős változásokon átesett rész. A történet azzal kezdődhetett néhány éve, hogy egy helyen leomlott a magas partfal egy, a parton álló nagyobb fűzfával együtt. A fa elakadt, az alatt megcsendesedő folyó zátonyokat épített a mindig magával cipelt kavicsokból és homokból. Ki tudja hirtelenében megbecsülni, hány köbméter holt fa hever itt ideiglenesen, várva egy újabb áradást. Most jó szolgálatot tesz az amúgy nem szívesen viselt gumicsizma, belábalhatok a zátonyokra. Kiterjedt langót dobálok, minden dobásban benne a hal, a kapás. Játszik a képzelet.
  A csontival való horgászat sosem megy ki a divatból, ahogy az üres csontis dobozok eldobálása sem. Nem keresem, mégis találok vagy hármat, nagy a zsebem, ne csúfítsák itt nekem a partot.


   De nem csak a víz hozta faágak akadnak el itt, a megcsendesedő, visszaforgó vízben gyűlik a hab,a folyóba engedett szenny. Szomorú látvány. Fel is hagyok a halak keresgélésével.
   Feljebb áradások csúfolta szakadt partfal, egykor sok halat - domolykót, balint, csukát - adó kövezéssel. Mára a part nehezen megközelíthető, illik ide komolyabb alpinista tudást hozni. Tavaly ha egy domolykót fogtam itt, és ősszel belefutottam egy jó balinba, akinek annyira mégsem kellett a 3 centis Rapala Original. Az ártéri erdő, mintha bocsánatot kérne a folyóban gyűlt szennyért, ezerszámra nevel itt hóvirágot, néznem kell, hová is lépek. 
   A kövezés tetején járt horgászhely, én is fogtam itt domolykót, harcsát, éjszaka igen jó balint. Máig rejtély, hogyan is vette le az éppen csak vizet ért, még meg sem indított wobblert, és nyelte torokra. Valaki úgy gondolta, kidönti a parton álló öreg fűzfát, gondolom így hozva létre számára kedvező horgászhelyet. A döntés sikerült, de a fa nem bukott a vízbe, a parton hever a törzse, ágai benyúlnak a víz fölé. Az addig jókora visszaforgó így már csak kis részen megdobálható. Soha nem fogom megérteni, folyóvízen horgászók miért akarják folyton megállítani a sodrást. Ja, hogy képtelenek meghorgászni azt! Hja, kérem!
   Feljebb jókora sziget állt, valamiért a Rába úgy gondolhatta, nincs itt jó helyen, most látom csak, a felét magával vitte.
   A part tovább nehezen járható, kisétálok a töltésre. Van még feljebb egy jeles szakasz, tavaly itt találkoztam az utolsó domolykóval. Az ártérről egy madár repül ki, furcsának tűnik. Annyira az, hogy nem is madár, hanem denevér. Délben, ragyogó napsütésben. Ilyet se láttam még!
  Leballagok újra az ártérre, kényelmes gyalogösvény visz a vízhez. Hóvirágok emelgetik fehér kobakjukat a seszínű avarból. Lefekszem néhány fotó erejéig, egy holló néz meg magának. Korrog egy verset, nem tudom eldönteni, kiröhög vagy szitkozódik.

   Leérek a partra, jöttömre vagy harminc tőkés réce repül fel a vízbe dőlt fák közül. Ha volt itt hal, az már Pápócig szaladt. Ez a szakasz is sok domolykót adott már, korábban másként is nézett ki, kezd erőst eliszapolódni. Járt horgászhely azonban még mindig, a fű közt lépkedve reccsen lábam alatt az eldobált sörös doboz. Párat összeszedek, de túl sok van. 

   Mára ennyi, nem erőltetem tovább a horgászatot. Kisétálok a töltésre, leülök egy cigire. Egy fakopáncs dobol halkan a közelemben. A töltés oldala még inkább sárga, mint zöld, a bokrok szürke tömegben állnak. Egy citromlepke libeg el előttem. Mindenki várja már a tavaszt, de őkelme úgy látszik, tyúklépésben közeleg.