2013. július 28., vasárnap

2013. július 27., szombat

HAJNALI ŐZKERGETÉS

  Új nap, újra fél öt, újra úton/ezúttal taktikusan gyalog/. Még az aszfaltot koptatom, egy bak a falu melletti akácosból hangosan riasztva felveri a csendet. A kutyák nem különb hangerővel válaszolnak. A bak nagyon szeretheti a saját hangját, üvöltözik vég nélkül. Ráfordulok a nyiladékra, alig lépek párat, szemben velem megszólal még egy, szinte vele egy időben tőlem jobbra elugrik egy másik, naná, hogy ő is böffent néhányat. Ritka pillanatra hárman egyszerre szólnak. Ó, kérem, mi lesz itt a folytatás? Hát, előre ittam a medve csuhájára! Pedig a székelyek megmondták: A medve nem játék!
  Kiérek az erdőszéli lucernatarlóra,látszólag üres. Most távcsövet is hoztam magammal, ügyesen, a segítségével látom, a lucernás túlsó szélén egy suta legel a gidájával. Fotózni azonban esélytelen, a hajnal még formákat is alig enged látni. Közelebb érve az őzekre lesek, ők már rég észrevettek, az erdő széléről lesnek rám egy utolsót.
   Lassan a Rába irányába sétálok, feneséges lucernaillatban. A bontakozó derengésben lassan kirajzolódnak a formák, alakot nyernek a fák. Lépteim nyomán zizeg a száraz fű. Csend van, néhány emberi zaj ér el csak hozzám, autók indulnak valahonnan valahová. Harmatnak, párának híre-hamva. Mire a töltésre érek/az ötórai harangszóval egyetemben/, halványan előbukkannak a színek is, a sárgára sült-égett akácok kivilágítanak a zöld tömegből. Szomjas minden, a kánikula könyörtelenül szárazra szikkasztja a bokrok, fák leveleit/néhány helyen a kökénybokrok teljesen barnára sült leveleket tartanak csupán, a galagonya gúnyája őszi sárgát idéz/. Lenézek az ártéri rétre, hátha szomját oltó vad tér vissza a folyóról. Üres. Vissza a töltésre.
  Épp azon merengek, mennyire elhallgattak a madarak is, amikor megszólal egy vadgerle, búgva köszön jó reggelt. Távcsövezek, hátha megpillantok valakit, akit aztán becserkelhetek. Sehol senki. Erre föl a töltésen egyszer csak elém lép egy őz. 
  Megnéz magának, aztán nyugodtan ellép, hiába lesem, rejti már a sűrűség. Odébb újabb bak riaszt, kisietek az erdő szélére, ám üres a placc. A gabonatarlókat már elművelték, ilyen helyen nem sok mindenre van remény. Úgy döntök, megnézem a folyót. Csak, hogy ne legyen igazam, persze, hogy megjelenik egy kis őzbak a tarlón, felém tartva. A terv a következő:leereszkedem a töltés másik oldalába,takarásba, gyorsan közelebb osonok, a bak megjelenik előttem, szépen, lassan, én meg lövök pár Pulitzer-díjasat! A valóság ezzel szemben sokkal prózaibb:a bak meg is jelenik a töltésen, de kapcsiból észrevesz/pedig ennél zöldebb, meg terepszínűbb már nem lehetnék/, megnéz magának, és mielőtt elsütném a Nikont, visszaugrik. Utánakepesztek a töltésen. Közben mellőlem elugrik valami az ártéren, nagyon susog a gaz. A hangból ítélve nem sün volt, nem is mogyorós pele. Bakom sehall-selát visszairamodik a tarlón, közben egy másik őz, távolabb csekkolja bénázásom. Sebaj, az előbb egy szarvas ugrott el mellőlem, a töltésen megvárom/úgyis kijön!!/, szépen elém áll, pózolva, büszkén, nekem csak kattintgatni kell. Persze, ahogy azt Ervinke elképzeli! Tudomásul kell vennem, az ujjam bizony beleért abba a mesebeli bilibe! Senki ne jön ki, sehová! Várakozásommal annyit elérek, éhes, gátlástalan szúnyogsereg gyűlik körém, marnak, ahol érnek! Irány a folyó!
  A túlparton szürkegém halászik, persze, már csak akkor veszem észre, amikor ő már rég észrevett, és méltatlankodva szárnyra kel. Hogyazabánatoskaporszakállúhódrágjameg! Ha lenne hajam, tépném! A Rába viszont gyönyörű! Leapadt, nagyon finom vizet cipel. Nem is kell sokat lesekednem, szebbnél szebb halak mozdulnak, egy rablás nyomán snecik szaladnak szerteszét. Lehet, hogy horgászni kellene? Tán a halak istene jobban kegyeibe fogadna? 

   Nem bosszantom magam, bekebelezem a reggeli szendvicsem, aztán lassan visszasétálok. A nap már magasra sietett, hosszúra nyúlt árnyékokat rajzol. Az erdőszélen tövisszúró gébics szórakoztat, sehogy sem akar az ő biztonsági zónáján belül engedni. Kiül egy bokor, kisebb fa csúcsára, onnan les, mellékesen vadászik, lecsap a fűbe, szöcskét, bogarat fog reggelire. Azért csak megpróbálom megörökíteni!

   Tanakodom, merre menjek, ám az erdőből lövés csattan!  Akkor arra nem! Marad amerre korábban jöttem. Pikk-pakk meleg lesz, az ingujj is felkéredzkedik. Ennek örömére megcsíp az alkaromon egy pőcsik. Ez a kis semmitérő légyforma rovar akkorát tud marni, azonnal könnybe lábad az ember szeme. Bár a csípéssel egy időben be is fejezte földi pályafutását, komái nem tanulnak esetéből, hevesen próbálkoznak. A legautentikusabb japán balettmozdulatokat idézve próbálom elkerülni az újabb konfrontációt, annál is inkább,mert az előző marás helyén már kétforintos nagyságú duzzanat ékesíti az alkarom. Kisietek az erdőből, közben őz ugrik át előttem. Szevasz, nem érdekelsz!
  Mennyivel jobb a flaszteren! Az útszéli akácosban cinke neszesz, rá szajkó felel. Őszi, téli madárhangok, hangulatukban legalább is! Vagy csak nekem? Jó, se cinkének, se szajkónak megtiltva nincs, hogy nyáron megszólaljon. 
  Hazaérek, Bogyó lelkesen elém szalad, üdvözöl. Zsófi a székben ülve nyújtózkodik, újra kismamai örömök elé néz, már nincs kedve ugrálni!


2013. július 26., péntek

NYÁRI REGGEL SZAMÁRKENYEREK TÁRSASÁGÁBAN.

   Olyannyira finom reggel van, a mellettem elugró őzbak csak méterekre szalad, sejt, de nem lát. Filmezem, a siker kétségével, a kijelzőn is alig látom. Mert hogy alig van fél öt, én meg má' Pápóc felé kerekezem. 
   Kis bak el, én is arrébb tekerek, de pár méter után újabb őzet veszek észre. Próbálok takarásban maradni, a gabonatarlón előbbi őzem is felbukkan, távolabb még kettőt veszek észre. Újra forog a film. 
   Az őzek egy akácos felé igyekeznek, a kanyarban elébük vághatok. Meresztem a szemem, hát nem ott áll az út szélén! Túlhajtok rajta taktikusan, majd megállva megpróbálom belopni. Persze, hogy jön egy autó. Mire hozzáigazítanám a semmi fényekhez a gépet, a bak elugrik. Nem egyszerű a vadfotós élete! Csupa móka és kacagás-akarom mondani, adrenalin és bosszúság. 
   Odébb egy lucernatarlón újabb őzek. Még meg sem állok, már iparkodnak elfele. Mondtam mindig, százszor inkább gyalog, nem a megtett kilométereket kell gyűjteni! Érdekes, az autóktól abszolút nem tartanak, azokat megszokták, de abban a pillanatban, hogy megállsz, már a seggüket mutatják feléd. Kukoricatáblák, köztük gabonatarlók, ültetett akácosok, most üresen, nyúl sincs rajtuk. Egy földúton felhajtok a töltésre. Nem olyan rég épp itt gyönyörűen arcon csípett egy méh, az út melletti akácok közt kaptárak sorakoznak. Talán ilyen korán még nem repülnek!
   A töltés oldalában megtermett szamárkenyér csoport figyel./nevét természetes nem a pékinas első sütéséről kapta!/ Szúrós-tövises növény, ám így is szép, sőt, labdaforma virágzatával, sudár termetével igazi dísze az útszéleknek, töltésoldalaknak, elhagyott gyepeknek. Nem hinném, hogy a szamaraknak készült szakácskönyvek előkelő helyen említenék, bízom benne, a szamár sem hangosan iááázva, nyálcsorgatva közelítene ehhez a növényhez. Szúrós, mint a fene!

   Senki ne higgye, hogy az első ránézésre káoszelvűen rendezetlen gaztengerben ne lenne rendszer. A különböző növénytársulások/azaz a fajok összessége/ meghatározott rendben követik egymást, ezt hívja a tudomány szukcessziónak. Időről időre ugyanazokat a növényeket találjuk egy adott területen, és ezek a növénytársulások szépen, rendre szabottan váltják egymást. A természetben nincs ám káosz! Ott rend van/míg az ember bele nem nyúl!/
   Magukra hagyom a népiesen labodatövisnek nevezett szépségeket, ám alig kanyarodom el a töltésen, a nap sötétvörösen megjelenik az ég alján. Egye fene, végignézem, ahogy felkapaszkodik az égre!
  A reggeli párában nagyon mély, intenzív illat száll, frissnek, üdének nem nevezném. Nem kriptaszag persze, de van benne valami az enyészetből, a múló időből, súlyos, szinte tapintható.
  Messze, egy gabonatarlón őzek mozognak. Vadgerlék búgnak az ártéri erdőben, majd varjú kiállt. Nekem a varjúkárogás mindig többet mond, szinte valamifajta jóslatot, orákulumot sejtek benne. Nem véletlen, hogy háborúkról, járványokról, hosszú telekről sejtették őket beszélni régen. Szegényemet egyszínű fekete gúnyával verte meg a sors, ez is nagyban hozzájárulhat ahhoz, hogy jósmadár titulussal illessék. 
  A nap közben feljebb ballag az égen, vöröse eltűnt, szikrázó sárgán próbálja szerteoszlatni a folyó lehelte párát. Én imádom a ködöt, bár nem siettetem az őszt, egyenlőre legyen csak nyár!
  








  Ücsörgöm, fotózom, szemlélődöm, vagyok. A nyári reggel siet, durván berúgja a hajnal ajtaját, fénye szikrázva szétszalad. Felfalja a harmatot alig hullató párát, fest, színeset, ragyogót. Pillanatok alatt meleg lesz, ígérve még melegebbet. Az első, virágfejeket simogató napsugarak után már tüzes energianyilaként omlik a tájra, érlelve gabonát, szárítva szalmát, kifacsrva a nedvesség utolsó cseppjeit is. A tikkasztó hőség nyomán egyre több a sárguló, ágakról lepergő levél, fiatal akácok állnak a hőségben sárgára-barnára sült gúnyában. A fű is kiégett, csak a töltés árnyékosabb, ártéri oldalában virít millió virág. Mindig elcsodálkozom, mennyire különbözik a töltés két oldalaAz árnyékos ártér felőli oldal dúsabb vegetációjú, fajösszetétele is más, mint a csupán pár méterrel arrébb lévő, napsütötte mentett oldal. Egyazon élőhely, mégis szinte két külön világ.
  Elmerengnék még ilyen fajsúlyos gondolatokkal karöltve, de úgy nézem, a napokban lezajlott légi szúnyogirtás hagy némi kívánnivalót maga után,rendre érkeznek a vérszívók früsstökölni-belőlem! Erről eszembe jut a bundáskenyér. Lassan hazakerekezem. 
  Jóanyám épp az utcán itatja szomjas virágait.


  Na, hol az a bundáskenyér?
 
 

 

2013. július 23., kedd

BAJOMI LÁZÁR ENDRE:SAINT-EXUPÉRY CSODÁLATOS ÉLETE

"-És ha vitorlát szerelnénk a biciklire? Vajon felszállhatnék vele?
  A plébános elképedten nevet, de meghatja a fiúcska makacssága.
  -Miért ne?-és megpaskolja a fiú arcocskáját.-Repülő kerékpár? Ilyen még nem volt, de miért ne lehetne?...Igen, miért ne?"

  Az 1900. június 29-én született Antoine de Saint-Exupéry már zsenge gyermekfejjel repülni vágyott. 12 évesen ül először repülőre, hogy aztán életét végigkísérje a szárnyalás, és hogy azt végül repülve fejezze be.
  A technika iránt hevesen érdeklődő, gyerekfejjel már ügyesen rajzoló, verselő és író Saint-Exupéry egyházi iskolái után Párizsban, a Szépművészeti Főiskola építészeti szakán folytatja tanulmányait/bánatára a Tengerészeti Főiskolára nem vették fel./ Építész nem lesz belőle, ám Párizsban teljesen az irodalom bűvöletébe kerül.
  1921-ben bevonul a 2. vadászrepülő-ezredhez, egyenlőre segédszerelőnek. Makacs kitartással ráveszi felettesét, hogy repülhessen. Akkori menyasszonya, Louise de Vilmorin féltő aggódása a földre kényszeríti, téglagyári irodista lesz. Az eljegyzés felbomlása után alkalmi pilóta és egy teherautó gyár kereskedelmi képviselője. A már komolyabban írogató /1926-A pilóta/ Saint-Exupéry közlekedésipilóta-képesítést szerezve elhelyezkedik egy légitársaságnál. A Casablanca-Dakar járaton teljesít szolgálatot/itt ismerkedik meg többek között Didier Daurant-tal, a híres pilótával./
  Kinevezik a Szahara szélén fekvő Cap-Juby állomás vezetőjének. 
  Itt kezdete el írni egy büdös hiéna társaságában A déli futárgép-et, illetve egy szaharai kényszerleszállás éjszakáján születik meg a későbbi A kis herceg ötlete.
  Másfél évet tölt a Latécoére-légitársaságnál. Ezt követően Brest-ben légi tanfolyamra küldik, ahol megbukik ugyan, ám időközben /1928/ megjelenik A déli futárgép, melyről Jean Prévost a következőket mondta:Nehéz nem szeretni ezt a könyvet, igazat és újat hoz.

  1929-31 közt az Aeroporta Argentina légitársaság egyik járatának igazgatója. "Egy hivatás nagysága elsősorban abban áll, hogy egyesíti az embereket, csak egyetlen igazi fényűzés van:az emberi kapcsolatoké. Ha csupán anyagi javakért dolgozunk:magunk építjük magunk köré börtönünket. Bezárjuk magunkat, magányosan, hamunál hitványabb pénzünkkel, amely semmi olyat nem nyújt, amiért érdemes élni."
   Argentinában ismerkedik meg Consuelóval. /-Én egy nagy medve vagyok, ugye? Nem akar megszelidíteni?/ Saint-Exupéry hevesen udvarol, Európába utazva kerül sor a házasságra.
  "Hogyan sikerült ez a frigy? Ha Tonio "nehéz fiú" volt, Consuelo sem dicsekedhetett könnyű természettel. Hét év után Saint-Ex háromévi "szabadságot" kér majd nejétől, és adott szavához híven 1941-ben visszatér hozzá, és akit A kis hercegben is "megénekelt":"ő az a rózsa, mely egymaga többet ér, mint valamennyi többi virág, mert ő az, akire burát tettem. Mert ő az, akit szélfogó mögött óvtam. Mert róla öldöstem le a hernyókat...Mert ő az én rózsám."
  1931-ben jelenik meg a szép kritikai sikert hozó Éjszakai repülés. A könyvből 1933-ban Clark Gable főszereplésével filmet is forgatnak.
  Számos kitérő után az akkor alakult Air France reklámfőnöke lesz, propagandafilmeket forgat, ír. Egy kudarcba fulladt repülési rekordkísérletet követően kis híján életét veszti a sivatagban bolyongva. A Paris-Soir lap munkatársaként tudósító a spanyol polgárháborúban.
  1939-ben jelenik meg Az ember földje.
  A II. világháború kitörésekor orvosilag alkalmatlannak nyilvánítják, ám Saint-Exupéry kijárja, hogy besorozzák.  Felderítő repülőként teljesít szolgálatot. Franciaország összeomlása után az Egyesült Államokba megy. Itt születik a Hadirepülő, és A kis herceg.
  A kis herceg megírása után Algériába utazik, és ismét szolgálatra jelentkezik. Környezete hiába próbálja óvni az akkor már ismert és elismert írót, Saint-Ex ismét repülőre könyörgi magát. 1944. július 31.-én utoljára száll fel gépével.





   Antoine de Saint-Exupéry megkerülhetetlenül része nem csak az irodalmi életnek, de egyetemes kultúránknak is. Valami olyasmit képvisel mélyen humánus, emberszerető és emberben hívő írásaival, gondolatvilágával, és egész életével, mely örök példaképpé emeli. Saint-Ex nem hős, nem kalandor/Bajomi Lázár Endre híven idézi meg emberi mivoltát/, csupán valaki, aki belső késztetésétől vezérelve, az egész emberiség jobbá tételén munkálkodva tette azt, amire hivatást érzett, és áldozta életét azért, hogy a holnap szebb legyen. Életének üzenete van, legfeljebb ez az üzenet napjainkban elveszik kissé a sok üres locsogás közt. Nem pusztán könyveinek van helye örökre könyvespolcokon, sorai közt megbújva örök érvényű tanításai, és igazságai sem veszhetnek el!
  Bajomi Lázár Endre életrajza hűen rajzolja meg a pilótát, az írót, a bajtársat, az emberiségért felelősséget érző embert, miközben a rá jellemző aprólékossággal megidézi a kort, melyben hősünk élt. Azt a kort, mely bár mélyre süllyedt, ám a sötétség tomboló erői közt ott ragyogtak azok a férfiak, kik legyőzték, életüket áldozták azért, hogy a holnap is nevelhessen rózsákat. Végső soron emberi emberek teremtik ezt a világot, szívből. 

  A repülőgép nem cél:eszköz csupán.
  Éppen olyan eszköz, mint az eke. 
       /Antoine de Saint-Exupéry/
 

LASSAN SEBESEN.

   Ritka, amikor előre tudom merre megyek. Ma azonban így volt, valami súgta, menj Rábasebesre. Komolyabb útvonaltervezést nem igényel az odajutás, átperdülök a Rába bal partjára, a töltésen jobbra fordulva rövid kerekezés után ott is lehetek.
  Mezei nyúl lucerna reggelijét sikerül megzavarnom.
  A Rába töltésén a kaszálás után új virággeneráció sarjadt, vadmurok, szarvaskerep, fehér mécsvirág, mezei sóska, mezei zsálya, habszegfű fehére, sárgája, ritkásabb lilája színezi. A reggeli minimális harmattól csillogó kukoricatáblák, gabonatarlók, nadrágszíj-szélességű akácos, bokros sávok közt visz utam.


   Ragyogó fényű, kellemesen hűvös reggel van. Két nyúl osztozik velem az élvezetben, jöttömre elugranak, egyikőjük az árteret, a másik a mentett oldali kukoricást választja menedékül. Egerészölyv libben el az ártéri erdő széléről, valahol sárgarigók kiabálnak.
 Rábasebes a Rába folyó bal partján terül el. Első írásos említése 1263-ban történt. A történelem viharai azonban többször elnéptelenítik. Előbb a török hódítás következtében lesz lakatlan, egészen a XVII. század közepéig, amikor is néhány család újra megtelepszik itt. A kuruc időkben pestisjárvány sújtja, részben elpusztítva lakóit, a megmaradók Szentpéterfára /Vas megye/ menekülnek. Őket 1726-ban telepítik vissza. A falu ettől kezdve a maga szűk keretei közt újra megindult a fejlődés útján.
  Kevés olyan településen jártam, mely hangulatában versenyre kelhetne Rábasebessel. Mintha megállt, megtorpant volna itt az idő, valami jóféle, magával ragadó csendesség és harmónia lengi be. Hihetetlenül zseniális házak sorakoznak kanyargó kis utcáin, olyan udvarokkal és kertekkel, amik tán csak mesékben szerepelnek már. Komoly rusztikus hangulatot áraszt. Apró, ám annál szebb műemlékei, elhagyatottságukban pusztuló, de nagyot mesélő házai igazi csemegék az erre fogékonyaknak. 















  A töltésen jöttem, közúton, Vág felé térek haza.  A gabonatarlókon száz szám figyelnek a szalmabálák, igazi vidéki, nyári hangulatot teremtve. De jó is lenne ezt őrizni, élvezni, míg világ a világ. Kellenek a metropoliszok üvegpalotái is, szemnek még tán szépek is. De a lélek-azt hiszem-jobban kedveli a nyugalmat. Az enyém biztosan!