2017. december 18., hétfő

Utolsó munkanap

   Ma volt az utolsó munkanapom az idén, készültem, de így sem volt elég a három százas csomagolású papírzsebkendő. A több órán át tartó zokogástól gyulladtak a könnycsatornáim. Gyakran kényszerített térdre a feltörő, katartikus zokogás, mellőzve minden büszkeségemet adtam át magam a fájdalomnak, hogy két hétre el kell szakadnom... most sem bírok a meghatottsággal... hiába vetítem a szobám falára a gyár logóját, hiába játszom gépek zajából és emberi hangokból mixelt alapzajt, azért ez nem ugyanaz, kemény két hét lesz, sosem szokom meg az ilyen hosszú elválást. Lehet, hogy ott fogok dörömbölni a kapun, engedjenek be, legalább hagy szippantsak néhány mélyet a megunhatatlan, mindent felülíró illatokból, úgy gondolom, lesz bennük annyi kegy, hogy engedjék. Ha más nem, betörök, ha már végképp nem bírok az elhagyatottság lélekgyilkos érzetével. Annyira maga alá gyűrt most az érzés, még Bödöcs Tibor sem képes nevettetni, Halle Berry köldöke közömbös. Tényleg, nem kívánom senkinek ezt! Hiába, nagy igazság, hogy ami jó, ami kitölti életünket, értelmet ad a létezésnek, megszűntével érződik igazán a fontossága. Nem akarok hős lenni, aki bírja két hétig, zaklatott lelkem háborgó tengerén hajótöröttként hánykódom, elveszítve otthont adó partjaim. Csak gyárban játszódó történeteket vagyok képes olvasni ebben a két hétben, a megnézett filmek témája sem lehet más. 
  Megalófaszt! (Már bocsánat!)

2017. december 16., szombat

Túlóra


  Mi kell ahhoz, hogy az amúgy is ingatag lábakon álló dolgozói megelégedettséget pillanatok alatt földig rombolják? Végy egy csoportvezetőt, és add a következő szavakat a szájába délutános műszakban, este nyolc órakor: - Holnap reggel hatra vissza kell jönnötök!
  Képek és szavak cikáznak ilyenkor az ember fejében. A nyugalom megzavarására alkalmas képeket tartalmazó rendőrségi jelentés, Tarantino legjobb pillanatait idéző, vérben bőven tocsogó jelenetek, amikor a kiszolgáltatott munkavállaló megbomlott elmével ámokfutást rendez. Nem tudom, ez borzasztóbb-e, vagy a valóság, amikor szikrázó szemmel, de lehajtott fejjel mond az ember belenyugvó, megalkuvó igent.
  Aztán éjfél magasságában beállítja az ébresztőt fél négyre, leteszi a fejét, és pár pillanat múlva, amikor a másik tartományban Megan Fox épp rájön, hogy nem tud nélküle élni, minden idők legéktelenebb kolompolása rángatja vissza a sivár valóságba. Egész nap csökkentett üzemmód, lelassult mozgás, keletiesen összehúzott, véreres szemek, késleltetett reakciók a külvilág ingereire. A délután hátralevő részében pedig legfeljebb a Szégyentelenek legújabb epizódjait képes befogadni.
  Odaadni a legfontosabbat, az időmet, ráadásul ilyen körülmények közt pár darab plusz ezresért! Hiába, pocsék üzletember vagyok. De legalább jó rabszolga, ez is valami. 

2017. december 13., szerda

Harag



  Kint cigizünk a ketrecben műszak végén, egy nő érkezik, akiről pillanatokon belül kiderül, mekkora harag és sértettség dolgozik is benne már műszak elején.Tekintsünk el attól, jogos-e a felháborodása, mindenesetre nőiségéből teljesen kivetkőzve, veréssel fenyegeti azt, akire haragszik. Hallgatósága kuncog, de bennem ott a kritikus kislucifer, amikor problémamegoldó képességeire gondolok. Részben értem őt, én is voltam ilyen, tudtam mérgemben akkorát kiáltani, a tetőn összeszarták magukat a galambok. Idővel leszoktam erről, rájöttem, a harag csak azt mérgezi, aki tárolja. Nekem pedig más dolgom sincs az életben, mint igyekezni minden pillanatba a legjobbat beletenni. Maga az igyekezet legyen az út, hisz tökéletesre ez sem sikerülhet. A világban felgyülemlő kis haragok idővel összeadódnak, már kezelhetetlen, kaotikus méreg-káosz lett belőlük, talán az egyetlen Bhután, ez a távol-keleti ország közössége képez kivételt. Borzasztó nézni, ahogy a világ legkülönbözőbb tájain utcára sodor embereket a harag, céltáblát keresve mindenben és mindenkiben. Mindegy, hogy kukát gyújt fel az illető, vagy meglincsel egy vele szembe állított rendőrt. Viszi a haragját mindenhová, aztán csodálkozik, hogy ő sem kap mást. Ha és amennyiben lefejtünk minden ideológiát, belemagyarázott, vagy épp belemantrázott marhaságot a dolgainkról, néhány alapvető és egyedül fontos érzés marad, amik meghatározzák az életünket, meghatározzák együttélésünk minőségét, legyen szó a legkisebb közösségektől emberi társadalmunkig. Magunk ellen dolgozunk, sejtésem szerint valami módon irányítva, de nem kell, nem kellene ennek így lennie. Le lehet tenni azt a kurva utcakövet, mielőtt eldobják, és meg lehet simogatni az asszony fenekét, ahelyett, hogy elküldenénk melegebb éghajlatra hülyénél hülyébb sértettségünk gőzétől mérgezett dühünkben. Nincs más variáció, együtt kell élnünk. Még akkor is, sőt, annál inkább akkor is, ha dühöt szító plakátokat lenget fejünk felett a szél. Szerintem egy magáról eleget gondolkodó ember hamar eljut oda, amikor azt tudja mondani, több vagyok én annál, semhogy engedjek a mások életrontó törekvéseinek. Magamnak én vagyok a legfontosabb, és ha nem szeretem magam, másokat sem vagyok képes. A világ csak akkor lesz képes változni, ha tömegesen kezdjük szeretni, becsülni és tisztelni önmagunkat. Minimum annyira, hogy a harag és düh már csak szavak lesznek. Minimum annyira!

Kelet

  
Harmadik hete makacsul ragaszkodik hozzám egy kellemetlen derékfájdalom, néha pokoli kínok közt sikerül az ágytól elválni. Már idegileg is felőröl, rendben van, hogy ilyen népbetegségem van, tudok élni vele, csak most már békén hagyhatna picit, elég volt. Van, hogy extrém módon is terhelhetem a derekam következmény nélkül, most pedig ártalmatlanul előrehajoltam, erre tessék, se ülni, se állni, se menni nem tudok tisztességesen. Nagyon várom már az ünnepek alatti leállást a gyárban.
  Tegnap délelőtt olvastam, jól haladok Jane Austen-el, bár sem a nyelvezet, sem a történések kihűlt lábvízhez hasonló íze nem támogat. Egy biztos, kétszáz éve is igaz volt, ha van kocsid, lesz csajod.
  Aztán Péterffy Gergely kínai útinaplóját böngésztem a Librariuson. Érdekes egy hely lehet ez a hatalmas ország, az ember szívesen megtapasztaná, de van egy érzésem, hogy idő után legalább olyan szívesen távozna is. Nekem legalábbis sok, túl sok. Nem gondoltam volna, hogy Kínában ennyire pezsgő és értékes irodalmi élet van. Sokat elárul egy közösségről, egy társadalomról a viszonya a művészetekhez. Az egyénről is, nem mellesleg.
  És ha már kelet, ebéd alatt meghallgatok néhány előadást Hiromitól, a japán dzsesszzongoristától. Hallgatom és nézem, mert őt legalább annyira látni kell, mint hallani. Valóban előad. Amúgy is érdekes a viszonyom a zenéhez, nekem látni is kell az előadót. Látnom kell, ahogy a dal életre kel.  Ezért is szeretem B. B. Kinget (és Jessica Simpson harmatgyenge, de vizuálisan sokat mondó dalait).
  A meló állóvíz megint, egyetlen momentum zavarja meg nyugodt felszínét:  meghívást kapok szombati túlórára, amit könnyektől párás szemmel kell vissza utasítanom. Elhiszem, hogy sokakat motivál a plusz pénz, engem viszont nem. Nem vagyok hajlandó odaadni az időmet, mert nincs annál értékesebb és fontosabb. Azt az időt, amit elpazarlok néhány ezresért, sosem fogom visszakapni. Nincs anyagiakban mérhető értéke annak az időnek,amit azzal tölthetek, akit szeretek, vagy azzal, amit szeretek. Ahogy öregszem, úgy lesz egyre fontosabb saját magam, úgy lesz egyre értékesebb az, amit nem lehet pénzen megvenni. Sajnálatos, hogy sokan bevállalják a többlet jövedelemért, hogy a hétvégéjüket nem a családjukkal, nem a gyerekükkel, férjükkel/feleségükkel, kedvesükkel töltik, nem pihenésre, kikapcsolódásra fordítják azt az időt, ami arra rendeltetett. Gyógyszereket kapkodnak be mindenféle nyavalyára, aztán feliratkoznak vasárnap délutánra. Kell a pénz, mondják! Gyógyszerre? Mocskos egy rendszer ez, hogy elvárás szintre emelkedett a heti hat nap munka, a dotáció pedig... Olyan is van - és ez végképp rémisztő - , aki a munkahelyre menekül otthonról. Önmaga elől. Fasza egy társadalomba élünk, teljesen félrecsúszott értékek közt botladozva meredünk a telefon villogó kijelzője fölé. Hagyjuk elveszni a legfontosabbakat, a sorrend élére kerülnek tárgyak, az élők hátraszorulnak. Nemrég egy ismerőstől kérdeztem, vajon a 17 éves fia mit gondolhat a világról? Nem tudom - volt a válasz.

  

2017. december 12., kedd

Könyvekről


  Reggel a fényviszonyokból próbálom megítélni, hány óra is lehet, folytathatom-e félbeszakadt tevékenységemet a méltóságom megőrzése mellett, vagy ellenkezőleg, illő lenne nekem is talpon lennem a sokreményű társadalmunk aktív tagjaként. Mai tippem reggel hét óra, aztán rejtélyes okból kiesik az életemből két óra, mire kibotorkálok a konyhába és a faliórára pillantok, kilenc óra lesz. Nem csodálom, hogy ennyire benéztem, esik az eső, az eget meg ólomból öntötték.
  Próbálok a tegnapról minél kevesebb emléket felidézni, bár majdnem kellemesnek is nevezhetném,egy apró momentumot kivéve. A fizetési lista legalján lévőktől ne kérdezzünk már teljesítményre vonatkozóan semmit, nem veszi az ki magát olyan jól!
  Itthon könyv várt, Bukowski-tól a Hollywood, Hrabaltól pedig a Bambini di Praga 1947 , ráadásul ez utóbbi az Európa könyvkiadó legújabb szerzői sorozatából, tetszetős grafikus borítóval. Szeretem a szép könyveket, szép alatt pedig az ízléses borítót értem. Ezért is vonzódom jobban az antikvár könyvek felé, csoda számba menő kiadásokat találni böngészés közben. Sőt, azt veszem észre, komoly gyűjtemények kerültek az utóbbi időben piacra, igazi könyvritkaságokat vadászhat az, akinek ez a szenvedélye. A  mocskos anyagiakról most ne essék szó!
  Bár megváltoztattam a könyvvásárlási szokásaimat, újabban néhány szerzőre fókuszálok, próbálom beszerezni itthon fellelhető minden művüket. Bukowski, Kerouac, Hrabal, Krúdy, Jorge Amado, Hemingway van  - egyenlőre - a listámon.  Meg Vonnegut, Mark Twain, Ulickaja, Tamási Áron, Virginia Woolf, Simone de Beauvoir. Talán van még időm mindezekre. 
  Öt hónapja dolgozom új helyen, kifelé, befelé, a szünetben könyv van nálam. Egy alkalommal kérdeztek eddig rá, sajátságos módon. Az előre megfontolt szándékkal közszemlére tett könyvre mutatva: Az meg mi? Erős a gyanúm, nem én leszek a társaság középpontja. Bár ilyen ambícióm nincs is. Talán emberek közt már nincs is ilyenem. 

2017. december 11., hétfő

Hétfő


  Minden adott egy remekbe szabott hétfőhöz, se lendület, se motiváció. Meg kell oldani egy feladatot, munkahelyi keretek közt emberek közé kell menni. Egy gondot levesznek a vállamról, a hónap közepén a rendszer jóvoltából már ingyen dolgozom, pénzen aggódnom nem kell. Jó érzéssel tölt el, hogy a munkámmal annyi improduktív embert eltarthatok, a tőlem levont adó meg bőven fedezi egy közmunkás havi bérét. Nincs is annál szebb, mint amikor az ember önzetlenül odaadja másoknak az idejét. Meg a két kezét.
  Eldöntöttem, hogy nem nyavalygok, inkább olvasok. Most Jane Austen A klastrom titka című regényét. Egyetlen oka van, hogy egy pasi 2017-ben kezébe vesz egy 200 éves női regényt: ott volt előttem. Pár oldal után már érkezett is a meglepetés: ez jó, sőt, tök jó. Ennek a csajnak kiváló humora van, és úgy képes finoman kritizálva csipkelődni, hogy az valami csuda! Ráadásul harciasan intéz kirohanást a regényírók törekvései mellett. Ha napjainkban születik, rég médiasztár lenne, és nem lepődnék meg, ha titkos BDSM-szeánszokat látogatna. Azt nem tudom, korabeli olvasóira milyen hatással volt, csak remélni tudom, jó pár, szigorú keretek közé kényszerített leányzó lelkébe oltott harcos dacot. De mielőtt még bejelentkeznék egy műkörmöshöz, ma hoz a futár egy Bukowskit, csak hogy rendjén menjenek a dolgok. A kereteimet ő se fogja szorosabbra, sőt.
  Érdekes, hogy az emberben mennyi minden benne van, lehetőségként, útként, aztán mennyi mindent nem használ ki, nem jár be. Legfeljebb fantáziál, hogy győztes sereg katonája, vagy a város legjobb klubja fekete énekesnőjének szívszerelme. Néha sikerül elégedettnek lenni mindazzal, ami van, néha viszont az elégedetlenség foga rág. Nap, mint nap látom a szűk keretek közti élet pillanatait. Édes istenem! Akkor inkább BDSM-szeánsz! Legfeljebb felolvasok közben Jane Austen-től!

2017. december 9., szombat

Nyavalyás nyavalygás

   

Reggel van, decemberi reggel, pirosló csíkok a seszínű égen, keserű a kávé, fanyar az első cigaretta. Minden reggelre lehetőségként tekints, mondja bennem a bölcs. Feküdj vissza, húzd magadra a takarót, mondja bennem az egyre dagadó depresszív szörny. Az a sok minden, amit hívhatnék életnek is, most összeadódni látszik és lefelé mutat. Egyre kevesebb kedvvel rendelkezem, az a kevés meg jóformán semmire sem elég. Csak az irodalom az, ami még tartja bennem a lelket, ilyenkor látszik igazán, mennyire is szerencsés vagyok vele. Emberekre nem vágyom.
 Alapból sem vagyok nagy barátjuk,  inkább vagyok kívül. Pont az irodalom tanított meg arra, hogy figyeljem az embereket, és pont az irodalom tesz képessé arra, hogy véleményeimben az igazsághoz járjak közel. És azt is megtanultam, hogy magamról is gondolkodjam. Nem vagyok a helyemen, ez egyértelmű. Hogy hol lenne az a hely, ami az enyém, nem tudom. Magamban is, ez kétségtelen, de néha ott se jó, tüske nő befelé, nem csak kifelé. Na, ez a végképp áldásos állapot, amikor már sehol se jó, nincs hely se bent, se kint. Ilyenkor menni kellene, menni addig, míg előbb magamat találom, aztán... nem tudom, mit találhatnék még, mire is lenne szükségem, hogy megtaláljam, és ha meg is lelem, mit kezdenék vele. Ennyi idősen még keresgélek, ez sem optimális, lassan semmi sem az. Szerettem a decembert, na nem az ünnepeket, a téli erdő magány-dédelgető csendjét. Most is szeretem, menni is kellene, mindig jót tesz a friss levegő. De nem pusztán láb kell hozzá.
 A magány nem öl meg, ó, dehogy! Lassan elemészt. Ne keverjük a kettőt, ha kérhetem. Utóbbiban még dagonyázni is lehet.
  A második cigaretta még fanyarabb. Le kellene tenni. Végleg. Sok mindent le kellene tenni. Úgy biztos könnyebb lenne. Majd. Egyszer. Most dagonyázom. Kéjesen.
  Pontosan tudom, mi a baj, pontosan tudom, mi az, amit le kellene tennem, végleg, hogy megkönnyebbülve mehessek tovább. De nem fogom megtenni. A nyavalyám is én vagyok.