Ahogy a karácsony és szilveszter közé eső napokban csendesül az egész évre jellemző rohanás, mindenfelé igyekvés, jut idő másra is, egymásra is. Bár ahogy észrevenni merészeltem, a karácsony tényleg csak két napig tart. Jó, lehetetlen lenne tartalmát/üzenetét?/ egész évben magunkban hordozni, de hogy két napnál ne tartson ki tovább..? De hagyom is mások gondját-baját, van két emberem, akikkel tiporhatom a Marcal partját, így hagyva messze el nem kívánt, csak tűrt hiábavalóságait az emberi létnek. Tamás barátom, öcsém és jómagam az év utolsó előtti napján végre összehozunk egy horgászatnak álcázott együttlétet.
A megérkezést követően kötelező felszerelés-mustra van, két horgász ha találkozik/én megint csak a dokumentálás nehéz, hálátlan feladatát vállaltam magamra/, kezet ráznak, majd horgászbotot.
Tamásnak új fegyvere van, másfeles hurkapálca, amire valami őrült elme nyelet toldott, és gyűrűket szerelt. Mindig van lejjebb! Gyorsan szerelnek a pecások, mindketten gumicsalikkal, ez az új mániájuk. Nem szólok bele, ma csak fotózom, de azok a wobblerek, mégis...!
Indul is a móka, jó vizen, halat sejtető közegbe csobbannak a gumihalak. Tamás hamarosan kapás jelez, rezignáltan nyugtázzuk, megszoktuk.
Tamás hamarosan elcsíp egy kis csukát, ám a róla készült képek kritikán aluliak, megtartom őket magamnak. Míg a pecások halakat kergetnek, én és N körülnézünk. Felhők közül bátortalankodik a nap, ígérve ezt is, azt is.
Öcsém csalit cserél, Tamás fog egy újabb kis csukát. Így megy ez!
Beszólásokon, zrikálásokon nevető horgászokat talál a folyó partján az előbújó nap. Ő is végigmosolyog a folyón, decemberi palettáján kikeverve a tőle telhető legragyogóbb színeket.
Közben Tamás újabb csukát akaszt, és hiába próbálja öcsémnek adni fogós csalija testvérét, ő hajthatatlan: Tegnap ezzel fogtam, működnie kell ma is!
Bár kapása van, nem sikerül halra váltania, Tamás magyarázat helyett újabb, már méretes csukát fog. Itt jegyzem meg, halkan-disztingváltan-merthogy bennem még azé' maradt karácsony!-, hogy annak ellenére, hogy majdnem elvesztettük a Marcalt, annak ellenére, hogy feloldották a horgászati tilalmat, ám halat elvinni nem lehet, annak ellenére, hogy...szóval, minden ellenére, mindennel szembe menve, mindenre fittyet hányva horgászok rabolják ki gátlástalanul a Marcalt!Aki köszöni szépen, azért jól van. Megtesz minden tőle telhetőt. Csak néha szomorú. Ha vigasztal, barátom, akad azért ember, aki szeret, önzetlenül.
Horgászaim bújják a nádat, keresik a halat.
Tamás letartóztat még kettőt, mire öcsémnél is megtörik a jég.
Közben én körbenézek, belesve Malomsok faluszéli házainak kertjébe, a Marcal partján elterülő legelőn hasalok, játszik a fény a télbe kopott tájon. Ami nem is kopott annyira, akad még virág is, rovarok röpködnek, vadludak húznak el felettünk, majd egy szürkegém, repülők a közeli Nato-reptérről.
Ezen a szakaszon mandátumunk lejárt, visszasétálunk az autóhoz, elfogyasztjuk szerény, ám kalóriában annál dúsabb ebédünket. Délután a folyó felső szakasza kerül vallatásra. Míg a horgászok nekiveselkednek, én a köveken átbukó vizet próbálom megörökíteni...
Felsétálunk egy befolyóhoz, onnan jövünk vissza. Járt horgászhely, a gazban eldobált sörösdobozok. Akármeddig is magyaráznák, nem lennék képes megérteni. Teli még elfér a hátizsákban, üresen már nem? Jól érzi magát az illető, így, szemétkupac mellett üldögélve a halvárás csendes óráiban. Nem dohogok, azért sem, zsebembe gyűjtöm a sörösdobozokat. Már rég túljutottam ezen, és azt gondolom, a szégyen nem csak azé, aki eldobálja, azé is, aki bár megteheti, de nem hajol le érte. Nem egyszerű lehajolni más szemetéért. Először. De aztán már jó érzés. Megtetted a magadét!
Halat nem ad ez a rövid szakasz, triónk úgy dönt, egy másik helyen folytatja.
Agyon gyötört, kizsarolt, lerabolt ez a szakasz, de mindhármunkat kedves emlékek kötnek hozzá, sok megfogott, és visszaeresztett hallal. A folyó megköszöni, mindkét horgásznak ad halat, csukát, sügeret.
Gumiicsalik fogták ma a halakat, egy másik "gumis" történet levitézlett produktuma hever a fűben.
Elfogynak a délutánban a fények, Tamás még birokra kel a nap halával, aki köszöni, jól van, de nem áll portrét.
Jobb híján lelövöm magam.
Időnk is letelik, hazafelé fordulnak a bakancsok. Ez a nap is odakerül az emlékeknek fenntartott dobozba, hol nem sorakozik se több, se kevesebb, mint a keresett, és megtalált nyugodt, józan rezdülései az életnek.
BOLDOG ÚJ ÉVET! Hangzik el majd sokszor az év még hátralevő óráiban. Sok nem kell hozzá, hogy e kívánság teljes legyen, nekem így: BOLDOG ÉLETET! MINDENKINEK!
2013. december 30., hétfő
2013. december 25., szerda
A FELOLVASÓ
Keresgélek a neten, ebben a kimeríthetetlen univerzumban. Ha épp úgy hozza kedvem, filmet nézek. Elindítom, de abban a pillanatban természetesen még nem tudom, mire is vállalkozom. Vagy a hangulatomhoz keresek filmet, vagy valami megszólít. Így volt ez A felolvasóval, ismerős volt a film alapjául szolgáló könyv. El kezdem nézni, peregnek a képek, és a vége valami mélyről jövő, rázó zokogás. Miért?
Tizenéve ért véget a 2. világháború, amikor hőseink, a fiú, és a nála idősebb nő találkoznak. A kettészakított Németország nyugati felében. A fiú rosszul lesz, a nő segít neki. Ismeretlenül. Hanna Schmitz és Michael Berg csak később lesznek. A kamaszfiú keresi fel a nőt újra, hogy megköszönje önzetlen segítségét. És elég egy ellesett intim pillanat, soha számon nem kérhető szenvedély lobban a két ember közt. Kamaszfiúi álmok netovábbja, amikor egy tapasztalt nő vezet be minket az érzékiség, a szexualitás birodalmába. A nő öleli magához a fiút, a nő, aki maga a szerelem forrása, és oka. Lassan a nőből Hanna lesz, a fiúból Michael. A testiségből pedig intimitás, amikor kiderül Michael olvasás szeretete, és kiderül, Hanna szereti, ha olvasnak neki. A néző persze hamar megfejti Hanna titkát, ugyanis a nő analfabéta. Ám miközben Michael felolvas neki, Mark Twaintől, Csehovtól, a nő mosolyog, nevet. Őszintén. Pillanatokra, mert kapcsolatukban mindvégig ott érződik valami távolság, valami mély, feloldhatatlan titok. Bár Michael rohan az iskola után Hanna-hoz, vannak falak, amiket nem tud ledönteni. Vannak falak, amik nem engedik, hogy Hanna megélje Michaelt, megélje önmagát. És egy nap összecsomagol, eltűnik Michael életéből.
Évek telnek el, Michael joghallgató lesz. Évek telnek el, és a háború, mely nem pusztán katonák szembenállása volt, újra sebeket szaggat, indulatokat szít. Leleplezett háborús bűnösök pere kezdődik. Egy nép, melyet gyötör a lelkiismeret, az igazságszolgáltatás cirkuszi porondján keres megnyugvást. Olyasfajta megmagyarázhatatlan őrületre keres választ, amire talán nincs is. Michael joghallgatóként ül a tárgyalóteremben, abban a teremben, amelyben kamaszkori szerelme a vádlottak padjára került. Mindenki megmérettetik, legyen akár vádló, akár vádlott. Legyen személyesen érintett, vagy épp egy következő generáció válaszokat váró tagja. Csak felszaggatott sebek vannak, mindenkiben. Michael rájön, hogy Hanna nem tud olvasni, ezzel megmenthetné a nőt. De hallgat. Ahogy nagyon sokan hallgattak anno, pedig tudták az igazságot. Némán élni a ránk vetülő bűn árnyékában tán nem akkora súlyú, mint embereket a halálba küldeni. De a lelkiismeretet valószínűleg legalább annyira gyötri. Hanna magára vállalj a felelősséget egy döbbenetes pillanatban. Életfogytiglanra ítélik. Mindenki fellélegezhet. Mindenki fellélegezhet?
Lehet bűnnel együtt élni, és lehet gyötrő lelkiismerettel is. Ez csupán minőségi kérdés. Hanna önként vállalt büntetése számomra egyfajta morális győzelem.
Michael, és gondolom, mindenki más, megpróbál továbblépni. Ahogy neki, úgy gondolom másoknak sem sikerül teljes mértékig. Nincs megnyugvás, hiába mondatott ki valaki fejére:bűnös! A múlt árnyai, és a háborgó lelkiismeret megszólítja Michaelt, aki, ha közvetlenül is, újra képes lesz mosolyt csalni Hanna arcára. Újra felolvas, és a szalagra rögzített hangját küldi a börtönbe. De ezzel nem pusztán kikapcsolódást nyújt a nőnek, Hanna a szalagokat hallgatva megtanul írni. Egyetlen kapcsolata a külvilággal, mely bűnössé tette, ezek a szalagok, és a levelei Michaelnek. Hanna már túl van mindenen, Michael még nem. Ahogy egykori találkozásuk magában hordozott egyfajta sorsszerű megváltó ígéretet, így a mostani újra találkozásuk is. Ahogy Hanna elmenekült akkor, elmenekül most is.
Miről szól a film? Szerelemről? A holokauszt borzalmairól? Egy nép kollektív lelkiismeretéről? Bűnről és bűnhődésről?
Hannáról és Michaelről szól. Rólad, rólam, rólunk. Hibáinkról, gyarlóságainkról, küzdelmeinkről és győzelmeinkről. Boldog pillanatainkról, és maró könnyeinkről.
Ha valaki megkér, olvass fel neki, tedd meg! Lehet, csak akkor mosolyog, amikor téged hallgat!
Tizenéve ért véget a 2. világháború, amikor hőseink, a fiú, és a nála idősebb nő találkoznak. A kettészakított Németország nyugati felében. A fiú rosszul lesz, a nő segít neki. Ismeretlenül. Hanna Schmitz és Michael Berg csak később lesznek. A kamaszfiú keresi fel a nőt újra, hogy megköszönje önzetlen segítségét. És elég egy ellesett intim pillanat, soha számon nem kérhető szenvedély lobban a két ember közt. Kamaszfiúi álmok netovábbja, amikor egy tapasztalt nő vezet be minket az érzékiség, a szexualitás birodalmába. A nő öleli magához a fiút, a nő, aki maga a szerelem forrása, és oka. Lassan a nőből Hanna lesz, a fiúból Michael. A testiségből pedig intimitás, amikor kiderül Michael olvasás szeretete, és kiderül, Hanna szereti, ha olvasnak neki. A néző persze hamar megfejti Hanna titkát, ugyanis a nő analfabéta. Ám miközben Michael felolvas neki, Mark Twaintől, Csehovtól, a nő mosolyog, nevet. Őszintén. Pillanatokra, mert kapcsolatukban mindvégig ott érződik valami távolság, valami mély, feloldhatatlan titok. Bár Michael rohan az iskola után Hanna-hoz, vannak falak, amiket nem tud ledönteni. Vannak falak, amik nem engedik, hogy Hanna megélje Michaelt, megélje önmagát. És egy nap összecsomagol, eltűnik Michael életéből.
Évek telnek el, Michael joghallgató lesz. Évek telnek el, és a háború, mely nem pusztán katonák szembenállása volt, újra sebeket szaggat, indulatokat szít. Leleplezett háborús bűnösök pere kezdődik. Egy nép, melyet gyötör a lelkiismeret, az igazságszolgáltatás cirkuszi porondján keres megnyugvást. Olyasfajta megmagyarázhatatlan őrületre keres választ, amire talán nincs is. Michael joghallgatóként ül a tárgyalóteremben, abban a teremben, amelyben kamaszkori szerelme a vádlottak padjára került. Mindenki megmérettetik, legyen akár vádló, akár vádlott. Legyen személyesen érintett, vagy épp egy következő generáció válaszokat váró tagja. Csak felszaggatott sebek vannak, mindenkiben. Michael rájön, hogy Hanna nem tud olvasni, ezzel megmenthetné a nőt. De hallgat. Ahogy nagyon sokan hallgattak anno, pedig tudták az igazságot. Némán élni a ránk vetülő bűn árnyékában tán nem akkora súlyú, mint embereket a halálba küldeni. De a lelkiismeretet valószínűleg legalább annyira gyötri. Hanna magára vállalj a felelősséget egy döbbenetes pillanatban. Életfogytiglanra ítélik. Mindenki fellélegezhet. Mindenki fellélegezhet?
Lehet bűnnel együtt élni, és lehet gyötrő lelkiismerettel is. Ez csupán minőségi kérdés. Hanna önként vállalt büntetése számomra egyfajta morális győzelem.
Michael, és gondolom, mindenki más, megpróbál továbblépni. Ahogy neki, úgy gondolom másoknak sem sikerül teljes mértékig. Nincs megnyugvás, hiába mondatott ki valaki fejére:bűnös! A múlt árnyai, és a háborgó lelkiismeret megszólítja Michaelt, aki, ha közvetlenül is, újra képes lesz mosolyt csalni Hanna arcára. Újra felolvas, és a szalagra rögzített hangját küldi a börtönbe. De ezzel nem pusztán kikapcsolódást nyújt a nőnek, Hanna a szalagokat hallgatva megtanul írni. Egyetlen kapcsolata a külvilággal, mely bűnössé tette, ezek a szalagok, és a levelei Michaelnek. Hanna már túl van mindenen, Michael még nem. Ahogy egykori találkozásuk magában hordozott egyfajta sorsszerű megváltó ígéretet, így a mostani újra találkozásuk is. Ahogy Hanna elmenekült akkor, elmenekül most is.
Miről szól a film? Szerelemről? A holokauszt borzalmairól? Egy nép kollektív lelkiismeretéről? Bűnről és bűnhődésről?
Hannáról és Michaelről szól. Rólad, rólam, rólunk. Hibáinkról, gyarlóságainkról, küzdelmeinkről és győzelmeinkről. Boldog pillanatainkról, és maró könnyeinkről.
Ha valaki megkér, olvass fel neki, tedd meg! Lehet, csak akkor mosolyog, amikor téged hallgat!
REGGELI FÉNYEK A KÖNYVESPOLCOMON.
Napokig tartó komor, borús ég alatt az ember hajlamos a melankóliára, szidva az égieket. Ám amikor kisüt a várva várt Nap, hajlamosak vagyunk elintézni ennyivel:Na, végre! Pedig több figyelmet érdemelne, nagyobb odaadást, sőt, vállalom, áhítatot, imádatot, csodálatot. Akárhogyan, eredendően, ennek a nagy fényes csillagnak köszönhetjük, hogy élünk. A Napból felszabaduló energia hozza létre az ún. kozmikus lakhatósági zónát, amelyen belül az energia elegendő a víz folyékonyan tartásához. Hoppá! Gondoltál már így erre? Mennyi, de mennyi mindennek kellett összejönnie ahhoz, hogy most itt ülhessek, és ütögethessen a klaviatúrát? Nem arról van szó, hogy egy értő elme összekötött mittudomén milyen áramköröket, forrasztott, műanyagba öntött, nekem meg volt rá pénzem, így megvehettem. Ez csak a felszín! Ha és amennyiben ebben a bazi nagy csillagban nem zajlik le a hidrogén termonukleáris fúziója, a felszabaduló energia pedig sugárzás /ibolyántúli, látható és infravörös sugárzás formájában/ nem hagyja el a Napot, és nem teremt életet ezen a golyóbison, akkor mi van? Bár az is igaz, a Nap csak egy világító szikla lenne, ha nem melegítené a Földet. A fény ilyen formában egy mosoly, amit valami kozmikus tudat küld a földre, látva az élet sokszínűségét. Vagy az ÉLET maga egy mosoly, amit a Nap hív elő.
Szóval, valahogy így, az élet és a fény összepacsizik, amikor találkoznak. Elveszhetsz életed apró mozzanataiban, bámulhatod rohamosan ürülő pénztárcádat, kesereghetsz csorbult emberi kapcsolataid romjai felett, kínozhatod magad magadért, én azt hiszem, mindent átír az a tudat:ÉLEK! Ennek fényében, ezt ünnepelve minden nap, ezt MEGÉLVE /ja, megélve az életet, haver!/ minden, de minden más értelmet nyer. Más magyarázatot, mert értelme egy van:az élet-öröm! Ahhoz pedig nem kell távkapcsoló 124 csatornához, kimeríthetetlen hitelkártya, alacsony üzemanyagár. Az élethez, öcsém, élet kell! Az élethez szeretet kell, az élethez szív kell, az élethez fény kell!! Meg egy kis Szerencsi!
2013. december 22., vasárnap
MINT ŰZÖTT VAD, ŰZÖM A VADAT....
Reggeledj, pirkadj, hajnalodj, világosodj már, kérlek! Olyan mehetnékem van, duzzogva lesem a sötétséget. Komor sziluettek még a fák, amikor útra kelek. December második feléhez képest nincs is rossz idő, zsebre is vágom a kesztyűt, nem szeretem, ha fotózom, csak a gond van vele. Alig fordulok az első nyiladékra, a közelben lövés csattan. Abánat! Sebaj, bízom benne, még mindig nem nézek ki se őznek, se szarvasnak, és bár időnként disznó vagyok, külsőleg még ember.
Tegnap ragyogó napsütés volt, íme:
Ma bezzeg felhős az ég, hiába vacakolok a gombokkal, N hajtja a magáét:Subject is too dark. Jól van, na, mit csináljak? Ne háborogj, cimbora, ez van, ezt kell szeretni. Komoran ébred az erdő, ásítva néz rám, miközben a töltésen ballagok.
Varjú károg a falu felől, majd rá fenyőrigó válaszol. December második fele van, már hiányoltam őket. A nálunk telelő, olykor nagy csapatokba verődő fenyőrigók kedves színfoltjai a téli tájnak. Üresek a vetések, senki nem lép elém a töltésen. Hét órát harangoznak, amikor az ártérre fordulok. Egy szántás mellett visz utam.
Hirtelen erős, határozott szarvasszagot érzek. Megállok, N állványra kerül, fülelek, kémlelek. Itt vannak, vagy nem rég itt voltak valahol, egész határozottan érzem a semmivel össze nem téveszthető szagukat. Hiába, szellemek! Egy holló korrogva neveti ki igyekezetem. Megbeszéljük! Csak gyere le!
Leérek a folyóhoz, az első, amit meglátok, egy, a túlpart közelében, a vízben heverő, hód rágta jókora faág. Szinte kiinteget a kékre tisztult vízből.
Szeretem a téli, letisztult vizű Rábát. Áttetsző kristályvize szimbóluma annak, amit keresek az életben is. Halkan beszél, csak a lényeget. Partja őrzi haragos, nekivadult kedvének nyomait, leszakadt, vízbe csúszott kövezés van alattam. A fák makacsul kapaszkodnak gyökereikkel.
Mindenütt vadcsapák, ezeket kihasználva haladok az amúgy sűrű ártéri keszekuszaságban. Ökörszem motoz előttem egy kis fűzbokorban, lehetetlen lencsevégre kapni. Társa is van, finoman szólogatják egymást. Hirtelen szárnysuhogás, tucatnyi kormorán húz el felettem. Természetbúvár és fotós énem üdvözli őket, horgász énem viszont... Ahogy haladok a parton, sorra bukkanok hódok rágta fákra. És nem holmi csemetékre ám, meglett korú, vastag törzsű fűzfákat vettek munka alá. Sokan, tévesen hiszik, hogy az európai hód, észak-amerikai rokonához hasonlóan várat épít, de nem így van. A mi hódunk földbe vájt üregben lakik, fákat csak azok kérgéért, vékony hajtásaiért dönt ki. Azt, hogy ehhez miért kell egész fákat kidöntenie, a hódon számon kérni nem lehet. Tőlem végképp elférnek, egyetlen elszámolni valónk akad, ez pedig egy jól sikerült portré. Előbb-utóbb úgyis összejön.
A téli folyópart, a maga csupaszon is sokat mutató arcával legalább annyira lenyűgöző, mint nyári bujaságában.
Kidőlt fák, sűrű aljnövényzet állja utam, végképp nem lennék képes úriemberhez méltó módon átvergődni rajta. Keresek egy vadcsapát-ez kb. 20 másodperc-, azon folytatom. Harkály dobol a közelemben, rá felel a gyomrom. Megegyeztünk, helyet keresek a reggelihez. Füstölt oldalas, sajt, hússaaláta kerül elő a hátizsákból. Falatozom. Úgy van, hogy kifejezetten jól érzem magam! Nem zavar semmi..vagy mégis? Két tőkés réce érkezik a vízre. N állványon áll készen a parton, hozzálépek, ám récéim észrevesznek, méltatlankodva újra felrepülnek. Nem lehetne, hogy egy picit ne figyeljetek? A bánatnak kell folyton olyan ébernek lenni! Bosszúságom a füstölt oldalason töltöm ki!
Reggelim befejeztével elpakolok, ahogy felnézek, a túlparti kavicszátony alsó végén valami fehéret pillantok meg. Nagy kócsag, öcsém! Óvatosan lépek N-hez, látom, ő is izgul! A kócsag meg persze észrevesz, felröppen. Nem is mondok semmit!
Beépített, alapfelszereltségként kapott útvonaltervezőmmel megvitatjuk, merre lesz az arra. Nemrég jártam be az alattam elterülő szakaszt/alattam, értsd:folyásnak lefelé/, na, nem mintha ez sokat zavarna, mégis inkább más irányt jelölök ki. Kisétálok a töltésre, átballagk a mentett oldali vetésen, megnézem, hátha a mögötte lévő akácos tartalmaz valakit:őzet, netán szarvas. Legkevésbé sem! Annyi, de annyi vadnyom van mindenfelé! Hol vannak a hozzájuk tartozó lábak, és az azokhoz tartozó szarvasok, vaddisznók, őzek? Ezen merengek, már az erdőben, amikor kiugrik elém egy suta a gidájával. Maximális pontszámot érően késem le róluk!
Amint lesz rá lehetőség, felhívom Winnetou barátomat/valahol meg van a száma/, hozzunk össze egy vadcserkelő gyorstalpalót, mertezígymarháranincsenjól!!
Tegnap ragyogó napsütés volt, íme:
Ma bezzeg felhős az ég, hiába vacakolok a gombokkal, N hajtja a magáét:Subject is too dark. Jól van, na, mit csináljak? Ne háborogj, cimbora, ez van, ezt kell szeretni. Komoran ébred az erdő, ásítva néz rám, miközben a töltésen ballagok.
Varjú károg a falu felől, majd rá fenyőrigó válaszol. December második fele van, már hiányoltam őket. A nálunk telelő, olykor nagy csapatokba verődő fenyőrigók kedves színfoltjai a téli tájnak. Üresek a vetések, senki nem lép elém a töltésen. Hét órát harangoznak, amikor az ártérre fordulok. Egy szántás mellett visz utam.
Hirtelen erős, határozott szarvasszagot érzek. Megállok, N állványra kerül, fülelek, kémlelek. Itt vannak, vagy nem rég itt voltak valahol, egész határozottan érzem a semmivel össze nem téveszthető szagukat. Hiába, szellemek! Egy holló korrogva neveti ki igyekezetem. Megbeszéljük! Csak gyere le!
Leérek a folyóhoz, az első, amit meglátok, egy, a túlpart közelében, a vízben heverő, hód rágta jókora faág. Szinte kiinteget a kékre tisztult vízből.
Szeretem a téli, letisztult vizű Rábát. Áttetsző kristályvize szimbóluma annak, amit keresek az életben is. Halkan beszél, csak a lényeget. Partja őrzi haragos, nekivadult kedvének nyomait, leszakadt, vízbe csúszott kövezés van alattam. A fák makacsul kapaszkodnak gyökereikkel.
Mindenütt vadcsapák, ezeket kihasználva haladok az amúgy sűrű ártéri keszekuszaságban. Ökörszem motoz előttem egy kis fűzbokorban, lehetetlen lencsevégre kapni. Társa is van, finoman szólogatják egymást. Hirtelen szárnysuhogás, tucatnyi kormorán húz el felettem. Természetbúvár és fotós énem üdvözli őket, horgász énem viszont... Ahogy haladok a parton, sorra bukkanok hódok rágta fákra. És nem holmi csemetékre ám, meglett korú, vastag törzsű fűzfákat vettek munka alá. Sokan, tévesen hiszik, hogy az európai hód, észak-amerikai rokonához hasonlóan várat épít, de nem így van. A mi hódunk földbe vájt üregben lakik, fákat csak azok kérgéért, vékony hajtásaiért dönt ki. Azt, hogy ehhez miért kell egész fákat kidöntenie, a hódon számon kérni nem lehet. Tőlem végképp elférnek, egyetlen elszámolni valónk akad, ez pedig egy jól sikerült portré. Előbb-utóbb úgyis összejön.
A téli folyópart, a maga csupaszon is sokat mutató arcával legalább annyira lenyűgöző, mint nyári bujaságában.
Kidőlt fák, sűrű aljnövényzet állja utam, végképp nem lennék képes úriemberhez méltó módon átvergődni rajta. Keresek egy vadcsapát-ez kb. 20 másodperc-, azon folytatom. Harkály dobol a közelemben, rá felel a gyomrom. Megegyeztünk, helyet keresek a reggelihez. Füstölt oldalas, sajt, hússaaláta kerül elő a hátizsákból. Falatozom. Úgy van, hogy kifejezetten jól érzem magam! Nem zavar semmi..vagy mégis? Két tőkés réce érkezik a vízre. N állványon áll készen a parton, hozzálépek, ám récéim észrevesznek, méltatlankodva újra felrepülnek. Nem lehetne, hogy egy picit ne figyeljetek? A bánatnak kell folyton olyan ébernek lenni! Bosszúságom a füstölt oldalason töltöm ki!
Reggelim befejeztével elpakolok, ahogy felnézek, a túlparti kavicszátony alsó végén valami fehéret pillantok meg. Nagy kócsag, öcsém! Óvatosan lépek N-hez, látom, ő is izgul! A kócsag meg persze észrevesz, felröppen. Nem is mondok semmit!
Beépített, alapfelszereltségként kapott útvonaltervezőmmel megvitatjuk, merre lesz az arra. Nemrég jártam be az alattam elterülő szakaszt/alattam, értsd:folyásnak lefelé/, na, nem mintha ez sokat zavarna, mégis inkább más irányt jelölök ki. Kisétálok a töltésre, átballagk a mentett oldali vetésen, megnézem, hátha a mögötte lévő akácos tartalmaz valakit:őzet, netán szarvas. Legkevésbé sem! Annyi, de annyi vadnyom van mindenfelé! Hol vannak a hozzájuk tartozó lábak, és az azokhoz tartozó szarvasok, vaddisznók, őzek? Ezen merengek, már az erdőben, amikor kiugrik elém egy suta a gidájával. Maximális pontszámot érően késem le róluk!
Amint lesz rá lehetőség, felhívom Winnetou barátomat/valahol meg van a száma/, hozzunk össze egy vadcserkelő gyorstalpalót, mertezígymarháranincsenjól!!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)