CSAK EGY EGÉSZSÉGÜGYI SÉTA

   Napok óta egyazon fazonú időjárás lopja el a napsütést, s vele annak jótékony hatását, így marad a csend, és annak mentálhigiénés velevalósága. A decemberi hideget gallér alá tuszkoló szélre most még fittyet hányunk. Halkan zörren az avar lépteim alatt, cinkék sem motoznak a fák közt, jótékony magány telepszik körém.

  De, hopp, mégse nem vagyok egyedül, egy szóróról két őzet riasztok meg, el is ugranak a legyepált vadkerítésen keresztül a cserbokrok még lombos sűrűjébe. Bár a fák közt kevésbé, kiérve a erdőből újra csak borzol a szél. Egy bokros-fás árokparton folytatom, szél alatt. Mellettem ültetett akácos, itt mindig-jó, majd' mindig- vannak őzek.  Szamárkenyér-legények álldogálnak a bokrok szélén, gömbfejüket lesarabolta már a szél.

  A kefesűrűségű galagonya és vadrózsabokrok közt néhány öreg nyárfa lesi lépteim, leszaggatott leveleik öltöztetik szedett-vedettre a kopasz cserjéket. A vadrózsák élénkpiros bogyói szinte mosolyognak az amúgy haloványra kopott színű nyugalomban.

  Jól gondoltam, addig lesem az akácsorokat, míg csak felfedezek egy őzet. Magányos suta,gida, és őt kísérő bak nélkül. Nem egyszerű a belógó ágak, aranyvessző szálak közt fotózni, távolságot lopni sem merek, valahogy a téli szűkösségben lelkiismereti kérdés feleslegesen zavarni a vadat. Mire a suta felfigyelne rám, lövök párat, közelebb nem tudok lopakodni, magára is hagyom.

   Lassan kiérek egy, a Rábához vezető földútra. Óvatosan kémlelem a vetéseket, ám most nincsenek kint őzek. Nyílt terepen egész kellemetlen az amúgy nem túl erős szél, a töltésen kifejezetten fázom. Gyerek még az idő, ha már itt vagyok, megnézem a folyót, meg ne haragudjon, hogy köszönni sem térek a partjára. Decemberhez képest kissé magas a vízállás, ám a folyó gyönyörű, kékes-zöld vizet cipel.
  Jókora kavicszátony van előttem, felső végén egy gyökerestől kiszakadt  fűzfa fekszik, áradás marta, leomló partfalból szakadhatott be így épen, szinte sértetlenül. Sok okom van csodálni a Rábát, ez a fajta zabolázhatatlansága az egyik.

    Sokáig ne merengek, a korán érkező téli este nem hagy rá időt. Kicselezem a bántó szelet, az ártéri erdő viszonylagos szélvédettségében folytatom. A ritkuló aljnövényzet nyomán előkerülő kidőlt fák, leszakadt, korhadtságukban is méltóságteljes faágak, vízbe rogyott partfalak, velük a folyóba szakadt fák a téli folyó színpadának impozáns szereplői. Hirdetve a könyörtelen elmúlást, és hirdetve a természet örök körforgásának törvényét.

   Megszámlálhatatlan léptem őrzi az erdő, megunhatatlan szépsége, lenyűgöző tökéletessége késztet újra és újra, hogy felkeressem. A természet megismételhetetlen pillanati, örök változatossága szólít ide, legyen szó bársonypuhaságú nyáreleji reggelről, vagy zord hideg téli napról. Amely téli nap sajna rövid, igyekeznem kell hát hazafelé. Kiballagok egy vadcsapán a töltés alá, majd a mentett oldali erdő takarásában fel a töltésre. Itt és így nem ér a szél, viszont nagyobb a távlat. És tán kiballag elém egy őz, vagy korán mozduló szarvas. Nem ballag ki elém senki. Csak egy holló repül el felettem, hangosan korrogva. Megnéz magának, de mivel mozgok, odébb áll. Ehetőt keres, nem vitapartnert. Ám mielőtt a műútra érnék, egy akácosban újra őzet veszek észre. Mielőtt az állványt letenném, és rátenném N-t, őzem észrevesz, elugrik. Bánat!
  Kiérek a műútra, épp időben, kezdek belülről is kihűlni. Autók húznak el mellettem. A téllel, hideggel eltűnnek az erdőn a szagok, talán ezért is üt meg annyira a mellettem elhúzó autó kipufogógőze. Sofőrünk valószínűleg anyósa éjjeliedényéből tankol, benzin nem lehet ennyire bántóan büdös.
   Csak pár óra, majdnem kellemetlen hidegben, mégis annyira feltölt. És tényleg hideg van, tacskók sem jönnek elém üdvözölni, bújnak valahol egymáshoz. Jól teszik!