JOHN STEINBECK:OROSZ NAPLÓ

  A frissen kitalált és hidegháborúnak nevezett új háború elején...senki sem tudta, hol vannak a harcmezők. Míg törtem a fejem, hogy mihez kezdjek, megismerkedtem Mr. Steinbeckkel, akinek ugyanúgy megvoltak a maga problémái. Egy makrancos színdarabbal küzdött, és ugyanúgy vacogott a hidegháborútól, mint én. Hogy rövidre fogjam, hidegháborús csapattá álltunk össze. Egyetértettünk abban, hogy az emberek, a gondolatok és a humor tökéletesen eltűnik az olyan kifejezések mögött, mint "vasfüggöny", "hidegháború" vagy "megelőző háború". Elhatároztuk, hogy afféle régimódi Don Quijote és Sancho Panza módjára felkutatjuk őket-benyargalunk a "vasfüggöny" mögé, és lándzsánkkal, tollunkkal törünk a ma szélmalmaira.

   A háborúk nem érnek véget békeokiratok aláírásával. És a béke sem veszi kezdetét az utolsó puskalövést követően.
  1947. Alig néhány hónapja szignálták azokat a bizonyos okmányokat, és hangzottak el az utolsó lövések. A közös ellenség szülte két szövetséges hatalom, Oroszország/Szovjetunió/ és az Egyesült államok győzelmük vélt hozadékaként befolyásuk kiterjesztését tűzik ki célnak a világ mind nagyobb szeletére. A hatalmi harcnak nevet is adnak:hidegháború. Bizalmatlanul vetik egymásra tekintetüket. Legalább is a Kreml és a Fehér ház falai közt.
  Ám nem pusztán jól vasalt öltönyben feszítő politikusok, és kitüntetésekkel ékes zubbonyú katonák élték túl a háborút. A politika, a hatalmi harc dúlta világban milliónyi hétköznapi ember lát neki, hogy békét építsen. Míg az Egyesült Államok területére egyetlen bomba sem hullott, addig Oroszország európai részét szétszaggatta a háború.
   Ide igyekszik az alkalmi páros, John Steinbeck amerikai író, és Robert Capa fotós. A hétköznapok Oroszországába. Vállalkozásukat sokan idióta tanácsokkal támogatják, kedvenc bárpincérük koktéllal. Fogalmuk sincs talán, mire is számítsanak, a rengeteg fotós felszerelés mellé őszinte vágyukat pakolják:hűen bemutatni azt az Oroszországot, azt az orosz embert, amit és akit ellenséggé ferdít lassan, de biztosan a hatalmi érdek. 
   Steinbeck és Capa kettőse nem mindennapi párosítás, más eszközökkel operáló, de egyirányú szándékuk hiteles produktuma lett az Orosz napló.  

   A nagy másik oldal-ahogy Steinbeck nevezi Oroszországot-valóban más világ. Más rendszer, más lépték, más ritmus, más berendezkedés. 40 napos ott tartózkodásuk alatt sem képesek akklimatizálódni teljes mértékig, ehhez orosznak kell születni kétségtelenül. A leharcolt fürdőkád feltöri a "vízidisznó" Capa hátsóját,a soha nem tapasztalt bürokrácia próbára teszi türelmüket, a soha meg nem emelt mértékű vodkáspohár gyomrukat. Ám párosunk tántoríthatatlan, megismerő szándékuk mellé párosítva Steinbeck írói érzékenységét, Capa érzékeny kameráját a könyv lapjain lassan kibontakozik a korábban senki más által láttatni nem sikerült orosz ember. Az acélfoggal mosolygó rakodólány, Szvetlana Litvinova(Sweet Lana) tolmácsnő, a Roosevelt emlékére koccintó ukrán paraszt, a rommá lőtt Sztálingrád pincéjéből előbújó, munkába siető emberek, az amerikai svinget játszó zenészek, a grúziai teagyár munkásai. A vodka és a humor ledönti a nyelvi korlátokat, és ha barátságok nem is születnek, az egymás iránti tisztelet és megbecsülést sokat érő lángja felpislákol.  Steinbeck jól ráérez, mekkora béke iránti vágy feszül az orosz lelkekben/ahogy minden bizonnyal az amerikai lelkekben is/, és bár a romokat sok helyütt német hadifoglyok takarítják, büszkén mutogatják látogatóiknak a hadizsákmány tankokat, talán még lőporszagot is érezni, Oroszország, az orosz ember a jövőre gondol.
   Steinbeck írott képei és Capa fotói hitet tesznek valami nagyon egyetemes igazság mellett, bár kortársaik fejéből nem igazán sikerült elűzni az előítéletek tudatlanságból szült démonait, évtizedek őrületét hozta a hidegháború. Lehet, hogy a nagypolitikának sem ártana, ha kézbe venne egy jegyzettömböt, vagy egy fényképezőgépet, útra kelne, bevodkázna egy kis falu  vendégszerető lakói közt, reggel másnaposan ébredve a pajta szénaillatában. Vagy meghallgatnák az uborkaföldön hajlongó egyszerű asszonyok egyszerű igazságait. Ez a kedvencem:
   Capa kiszemelt egy rokonszenves arcú, nevetős asszonyt, hogy portrét készítsen róla. Ez az asszony volt a falu esze, csak úgy sziporkázott.
-Nemcsak jó munkás vagyok-mondta-, hanem kétszeres özvegy is, úgyhogy most sok férfit ismerek, aki fél tőlem!
Azzal meglengetett egy uborkát Capa fényképezőgépe előtt.
-Talán hozzám jönne feleségül?-tudakolta erre Capa.
Az asszony hátravetete fejét, és tiszta szívből kacagott.
-Még csak az kellene!-vágott vissza.-Ha az isten tanácskozott volna az uborkával, mielőtt megteremtette a férfit, akkor most sokkal kevesebb boldogtalan asszony lenne a világon.

    A könyv külön erőssége számomra, ahogy Steinbeck útitársát, Robert Capát láttatja,   árnyaltabb képet rajzolva róla, mint a korábban olvasott, utókor írta szerelmi történetek. Capa, a könyvtolvaj, az ideges fotós, a nehezen ébredő, órákat fürdő(vízidisznó), hajával büszkélkedő sármőr, és Capa, az ember a gép mögött...
  Capa fényképezni tudta az indulatokat, a vidámságot, a szív gyilkos fájdalmát. Még a gondolatot is. Egy világot tudott ábrázolni, és ez a világ Capa világa volt. Figyeljük meg, ahogyan egyetlen hosszú út és egy magányos emberi alak képében az egész végtelen orosz tájat megragadja. Nézzük csak, ahogyan optikája egy ember szemén keresztül képes bepillantani az elméjébe./Steinbeck így emlékezett Capára annak 1954-ben bekövetkező halálakor./
   Olvasni számomra annyi, mint tanulni azoktól, akik érzékeny lelkük révén, tehetségüket felhasználva utat mutatni hivatottak. Steinbeck, a maga mélyen humánus látásmódjával kitűnik az irodalmi palettán, Capa meg...még csak ismerkedünk, bár ha a Papa engedte fotózni, jó nyomon járhatok. Az orosz ember lelke meg úgy ahogy van, varázslatos! Ahogyan az Orosz napló is az! Nem csak rögzítette a látottakat, de üzent is az utókornak!