Fény játszik fénnyel éberen,
Új nappal újra ébredem.
Titkom adom neked.
Csak a csend mondja el
Híven, mi való és igaz.
Hallgasd.
Annyi út van utamban, keresztbe-kasban.
Léptem zajára por száll.
Feléd megyek, és minden pillanatban
Megérkezem.
Van, mit égben tesznek össze,
Nem erővel.
S erő szét nem szedi.
Nincsenek titkok.
Csak csukott szem van,
Mely nem lát.
2013. február 25., hétfő
2013. február 21., csütörtök
üZENet
Adj hangot nekem!
Másként hogyan mondjam el,
Amit nem lehet?
Gyűjtsd csokorba
Apró lélek-fényeid!
Nyújtom kezem.
Tekints a világra,
És mikor visszanéz beléd,
Ott leszel magadban magad!
Térden kérlek
Taníts meg járni.
Megyek veled,
S a világ peremén leülünk.
Annyi vagy,
Mit látni engedsz!
Egynek.
Ki látni kíván
Csupán.
Írj listát vágyaidról,
S égesd el bennem a papírt!
Tüzed vagyok.
Add nekem magam!
Benned van, aki vagyok.
Kell!
El nem veszhet semmi.
Hisz nem birtokolsz.
Amid van...
Válaszok.
Másként hogyan mondjam el,
Amit nem lehet?
Gyűjtsd csokorba
Apró lélek-fényeid!
Nyújtom kezem.
Tekints a világra,
És mikor visszanéz beléd,
Ott leszel magadban magad!
Térden kérlek
Taníts meg járni.
Megyek veled,
S a világ peremén leülünk.
Annyi vagy,
Mit látni engedsz!
Egynek.
Ki látni kíván
Csupán.
Írj listát vágyaidról,
S égesd el bennem a papírt!
Tüzed vagyok.
Add nekem magam!
Benned van, aki vagyok.
Kell!
El nem veszhet semmi.
Hisz nem birtokolsz.
Amid van...
Válaszok.
2013. február 20., szerda
VADDISZNÓK NYOMÁBAN A TAVASZ ELSŐ HÍRNÖKÉIG.
Olyan a táj, az erdő alja ezekkel az apadó, koszos hófoltokkal, mint a tacskó strandpapucsban: nem illik rá. Mindenfelől a tavasz sóhajt, a cinkék is ezt dumálhatják egymás közt, lelkesen-magabiztosan. Ők pedig csak tudják!
Hideg a reggel, a nap is bújócskázik. Én hívnám, a felhők bújtatják. Ám ha kisüt, fénye beborítja a világot. Nem mész onnan, te felhő!! Míg kiérek a Rába töltésére, próbálom győzködni az égieket, kisebb-nagyobb sikerrel. Fényt szeretnék, a kutyafáját!
Mindenütt vadnyomok a felengedett talajon, de már nem is mondok semmit! Ölyv kiállt, Rábesebes felől éktelen disznóvisítás meg lónyerítés hangzik. Meg hangos kiabálás. Ebben a tiszta időben messzire száll a hang.
A töltés mentett oldala szinte hómentes, az ártér felől azonban még vastagon takarja a hó. Benne vadcsapák, kisebb disznók mentek itt el, odébb azonban jókora nyomokra bukkanok, majd tenyérnyiek, alig méterre tőle még egy csapa, hasonló méretekkel. Egész frissnek tűnnek.Nem megyek be a fák közé, nem mintha félnék, egyszerűen úgysem sok esélyem lenne megpillantani, lefotózni őket a sűrűben, megzavarni meg felesleges. Mondom, én csak vendég vagyok itt, ehhez mérten kell viselkedni. Persze, erdőn, folyóparton úgy nem lehet sétálni, hogy vadat ne zavarjon meg az ember, de lehetőleg nem viszek magammal rezesbandát. Most is lassan lépkedek, részben mert jócskán fáj a lábam, a melóhelyemen már ünnepeljük a húsvétot, izomlázzal! Esküszöm, mire az ünnepig eljutunk, én már hallani sem akarok róla!
Egy helyen mégis elhagyom a töltést, van itt egy kis út az ártéren, megnézem a folyót, köszönök neki. Alig érek le a fák közt kanyargó kis ösvényre, megint jókora disznónyomokra bukkanok, egészen frissek, éjszakaiak lesznek. Az ártéri keszekuszaság kiváló nappali búvóhelyet biztosít, bár a vaddisznó képes magának vackot is készíteni. Egy alkalommal, nem is olyan messze innen nagyobb gazkupacra bukkantam, így kora tavasszal. Megnézem magamnak, mi is lehet az-gondoltam, de abban a pillanatban megemelkedett az egész, és kivágódott alóla egy vaddisznó. Hoppácska! A kedélyek lenyugtával közelebb lépek, megnézem már magamnak, milyen is a disznó-garnizon. Alig lépek kettőt, újra megemelkedik az egész, elindul, néhány méter után újabb vaddisznó söpör ki a gazkupac alól. Ekkor döntöttem úgy, jobb nekem a töltésen, biztonságosabb!
Feketediók állnak a parton, ősszel tele volt a talaj a termésükkel, most úgy nézem, a disznók azokat kereshették, felborították rendesen az ártér talaját. A diófák közt égerek állnak, barkájuk már megjelent.
Menet közben emberkedik a szél, már hangja is van, nem egyszerű így fotózni. Elérem a Rábát. A vízállás még magas, de tiszta, ezt szeretem én. Bámulom, fogadja köszönésem. A túlparti nagy kavicspad,a belétemetett két nagy fával ép hogy kilátszik.
A túlparton a hódrágta nyárfa még mindig áll, pedig van vagy fél éve, hogy először láttam ilyen állapotban. Furák ezek a hódok, ennyi energiát belefektetnek, aztán semmi haszon.
A parton kis ösvény vezet, horgászok és vadak taposták. A folyó azonban marja ezt az oldalt kíméletlenül, lassan elharapja az ösvényt is, sorra döntve be a parton álló fákat. Gyökerük már most a levegőben lóg. Ez a Rába, zabolázhatatlan élő víz!
A partszakadás alján elakadt fák. És igen..az elakadt fákon csúnya habtorlasz éktelenkedik. És ez nem a sógorok sokat emlegetett bőrgyárának ajándéka! Minden Rába-parti település szennyvize belefolyik a folyóba (sőt, nem csak a parti településeké!) Persze, tisztítva, naná! Hisz ez Magyarország, 2013-ban! Láttam én már sajnos ilyen kifolyócsövön át büdös zatyvalékot ömleni a folyóba, csak úgy úszott utána a hab! Értesítettem is az illetékeseket, egy helyről válasz sem jött, a másik helyről biztosítottak, semmiféle üzemzavart nem észleltek! Biztos hallucináltam! És módosult tudatom játéka az is, amikor a partján állva olyan bűzt érzek, amitől a sokat próbált vécésnénik is keresztet hánynának! Igen, beleszarunk a folyónkba!
Egyszer egy nyakkendős felelősen azt nyilatkozta, a habzás a folyóba kerülő falevelek bomlásakor jön létre. Szerintem ülj vissza az íróasztalod mögé, és kérj még egy kávét a titkárnődtől!
Akkora értékeink vannak, és olyan mostohán bánunk velük! Pusztuló világunkkal magunkat pusztítjuk! Hát ne kérdezd, miért engedek vissza minden kifogott halat, és miért rakom tele a hátizsákom a folyó mellől összeszedett pillepalackokkal. Olyan egyszerű a válasz! Mert szeretem. És ez a minimum, amit megtehetek érte! Érted? Nem voltam mindig ilyen, én is elvittem a halat, és eldobtam a szemetet. Tudod, a folyó tanított meg oly sok mindenre! Emberré tett, és akár hányszor a partján állok, nem győzőm megköszönni ezt! Tudom, nem egyszerű dolog visszaengedni a halat, hisz mindenki büszke a zsákmányára, alapvetően ezért horgászunk. De amikor otthon eszembe jut, hogy a kifogott hal még mindig ott úszik a vízben, és ha eljön az ideje, szaporodni fog, az bennem jobb és szebb érzés, mint lenyalni az ujjaimat evés közben. Úgy lett a folyó az enyém, hogy közben nevelt, tanított! És azt is tudom, végképp nem egyszerű lehajolni a más által eldobott szemétért. Mondhatod: mi közöm hozzá! Én erre csak azt mondom: ha megteheted, és nem veszed fel, ugyanakkora a felelősséged, mint a szemetelőé! De van választásod! Miért is lennél ugyanolyan, mint mások? A folyó mindenkié! Te döntöd el, hogyan adod tovább az utánad következőknek. Te döntöd el! Mindenki egytől egyig felelős a világért, amelyben él! És a végén a pénzt, azt barátom nem fogod tudni megenni! De nem ám! Elszomorodom, amikor horgászok által szétdobált szemetet találok! De már nincs bennem düh,mint korábban. Lehajolok, és összeszedem.
Gondolataimból a hideg térít magamhoz, erősödik a szél, fázom. Lassan hazafelé veszem az irányt. Szevasz, Rába! Hamarosan horgászunk egy jót!
A töltésen pont szembe fúj a szél, de kisüt végre a nap. Ragyog! Mosolygom..meg fázom. Még megállok hazafelé a kedvenc szilfáim közt néhány fotó erejéig. És milyen jól teszem, mintha megéreztem volna. Az avarban észreveszek egy....kinyílt salátaboglárkát. Fázósan emeli sárga virágát a falevelek, földre hullt gallyak közül. Tavasz-hírnök!
Ugye tudod, hiszed, hogy ami elrendeltetett, el is jön! És a tavasz magával hozza mindazt, amire vágysz! Ez egy ilyen tavasz!
Hideg a reggel, a nap is bújócskázik. Én hívnám, a felhők bújtatják. Ám ha kisüt, fénye beborítja a világot. Nem mész onnan, te felhő!! Míg kiérek a Rába töltésére, próbálom győzködni az égieket, kisebb-nagyobb sikerrel. Fényt szeretnék, a kutyafáját!
Mindenütt vadnyomok a felengedett talajon, de már nem is mondok semmit! Ölyv kiállt, Rábesebes felől éktelen disznóvisítás meg lónyerítés hangzik. Meg hangos kiabálás. Ebben a tiszta időben messzire száll a hang.
A töltés mentett oldala szinte hómentes, az ártér felől azonban még vastagon takarja a hó. Benne vadcsapák, kisebb disznók mentek itt el, odébb azonban jókora nyomokra bukkanok, majd tenyérnyiek, alig méterre tőle még egy csapa, hasonló méretekkel. Egész frissnek tűnnek.Nem megyek be a fák közé, nem mintha félnék, egyszerűen úgysem sok esélyem lenne megpillantani, lefotózni őket a sűrűben, megzavarni meg felesleges. Mondom, én csak vendég vagyok itt, ehhez mérten kell viselkedni. Persze, erdőn, folyóparton úgy nem lehet sétálni, hogy vadat ne zavarjon meg az ember, de lehetőleg nem viszek magammal rezesbandát. Most is lassan lépkedek, részben mert jócskán fáj a lábam, a melóhelyemen már ünnepeljük a húsvétot, izomlázzal! Esküszöm, mire az ünnepig eljutunk, én már hallani sem akarok róla!
Egy helyen mégis elhagyom a töltést, van itt egy kis út az ártéren, megnézem a folyót, köszönök neki. Alig érek le a fák közt kanyargó kis ösvényre, megint jókora disznónyomokra bukkanok, egészen frissek, éjszakaiak lesznek. Az ártéri keszekuszaság kiváló nappali búvóhelyet biztosít, bár a vaddisznó képes magának vackot is készíteni. Egy alkalommal, nem is olyan messze innen nagyobb gazkupacra bukkantam, így kora tavasszal. Megnézem magamnak, mi is lehet az-gondoltam, de abban a pillanatban megemelkedett az egész, és kivágódott alóla egy vaddisznó. Hoppácska! A kedélyek lenyugtával közelebb lépek, megnézem már magamnak, milyen is a disznó-garnizon. Alig lépek kettőt, újra megemelkedik az egész, elindul, néhány méter után újabb vaddisznó söpör ki a gazkupac alól. Ekkor döntöttem úgy, jobb nekem a töltésen, biztonságosabb!
Feketediók állnak a parton, ősszel tele volt a talaj a termésükkel, most úgy nézem, a disznók azokat kereshették, felborították rendesen az ártér talaját. A diófák közt égerek állnak, barkájuk már megjelent.
Menet közben emberkedik a szél, már hangja is van, nem egyszerű így fotózni. Elérem a Rábát. A vízállás még magas, de tiszta, ezt szeretem én. Bámulom, fogadja köszönésem. A túlparti nagy kavicspad,a belétemetett két nagy fával ép hogy kilátszik.
A túlparton a hódrágta nyárfa még mindig áll, pedig van vagy fél éve, hogy először láttam ilyen állapotban. Furák ezek a hódok, ennyi energiát belefektetnek, aztán semmi haszon.
A parton kis ösvény vezet, horgászok és vadak taposták. A folyó azonban marja ezt az oldalt kíméletlenül, lassan elharapja az ösvényt is, sorra döntve be a parton álló fákat. Gyökerük már most a levegőben lóg. Ez a Rába, zabolázhatatlan élő víz!
A partszakadás alján elakadt fák. És igen..az elakadt fákon csúnya habtorlasz éktelenkedik. És ez nem a sógorok sokat emlegetett bőrgyárának ajándéka! Minden Rába-parti település szennyvize belefolyik a folyóba (sőt, nem csak a parti településeké!) Persze, tisztítva, naná! Hisz ez Magyarország, 2013-ban! Láttam én már sajnos ilyen kifolyócsövön át büdös zatyvalékot ömleni a folyóba, csak úgy úszott utána a hab! Értesítettem is az illetékeseket, egy helyről válasz sem jött, a másik helyről biztosítottak, semmiféle üzemzavart nem észleltek! Biztos hallucináltam! És módosult tudatom játéka az is, amikor a partján állva olyan bűzt érzek, amitől a sokat próbált vécésnénik is keresztet hánynának! Igen, beleszarunk a folyónkba!
Egyszer egy nyakkendős felelősen azt nyilatkozta, a habzás a folyóba kerülő falevelek bomlásakor jön létre. Szerintem ülj vissza az íróasztalod mögé, és kérj még egy kávét a titkárnődtől!
Akkora értékeink vannak, és olyan mostohán bánunk velük! Pusztuló világunkkal magunkat pusztítjuk! Hát ne kérdezd, miért engedek vissza minden kifogott halat, és miért rakom tele a hátizsákom a folyó mellől összeszedett pillepalackokkal. Olyan egyszerű a válasz! Mert szeretem. És ez a minimum, amit megtehetek érte! Érted? Nem voltam mindig ilyen, én is elvittem a halat, és eldobtam a szemetet. Tudod, a folyó tanított meg oly sok mindenre! Emberré tett, és akár hányszor a partján állok, nem győzőm megköszönni ezt! Tudom, nem egyszerű dolog visszaengedni a halat, hisz mindenki büszke a zsákmányára, alapvetően ezért horgászunk. De amikor otthon eszembe jut, hogy a kifogott hal még mindig ott úszik a vízben, és ha eljön az ideje, szaporodni fog, az bennem jobb és szebb érzés, mint lenyalni az ujjaimat evés közben. Úgy lett a folyó az enyém, hogy közben nevelt, tanított! És azt is tudom, végképp nem egyszerű lehajolni a más által eldobott szemétért. Mondhatod: mi közöm hozzá! Én erre csak azt mondom: ha megteheted, és nem veszed fel, ugyanakkora a felelősséged, mint a szemetelőé! De van választásod! Miért is lennél ugyanolyan, mint mások? A folyó mindenkié! Te döntöd el, hogyan adod tovább az utánad következőknek. Te döntöd el! Mindenki egytől egyig felelős a világért, amelyben él! És a végén a pénzt, azt barátom nem fogod tudni megenni! De nem ám! Elszomorodom, amikor horgászok által szétdobált szemetet találok! De már nincs bennem düh,mint korábban. Lehajolok, és összeszedem.
Gondolataimból a hideg térít magamhoz, erősödik a szél, fázom. Lassan hazafelé veszem az irányt. Szevasz, Rába! Hamarosan horgászunk egy jót!
2013. február 16., szombat
KIVÁN-CSISÁG...
A világ, és maga az élet apró mozaikokból, kis rezdülésekből épül fel. A nagy törvényszerűségek, a lényegi való, a mindent átfogó és megmagyarázó IGAZSÁG ezen apró titkokban rejlik, megismerésük, összefüggésbe rendezésük vezet a megértés(azon túl pedig az elfogadás) célja felé. Minél többet gondolkodom az élet értelmén, annál inkább érzem, ez a fajta megismerő utazás lesz az! Az élet értelme, basszus, maga az ÉLET! Élj!
Az ismeretszerzés(tanulás, ha jobban hangzik) a tapasztalás útjával kezdődik. Látsz, hallasz, tapintasz. Befogadsz, magadévá teszel. Aztán valahol ott, belül, mit tom' én hol, és miféle vegyi úton érzelmek születnek benned. Aztán ezekből az érzelmekből leszel te magad. Jobb esetben. Azért van szemed, hogy láss, azért van füled, hogy halj, bőröd, hogy tapints! Érzékelj, hogy érezz!
Van egy bölcs mondás(jóó, tudom, sok bölcs mondás van):minél többet tudsz, annál inkább rájössz, mennyire kevés az, amit tudsz. Az én olvasatomban ez azt jelenti: minél többet tudsz, annál kíváncsibb leszel. Nincs megácsi' félúton. Miután nevet adsz mindennek, ami körülvesz, ilyen formán próbálva megfogni még a megfoghatatlant is, megszületik az első nagy kérdés. Miért? Mi okból, mi végre, miért így, miért nem máshogy? Miért zöld a fű, miért kék az ég, miért van a lónak négy lába, a verébnek meg csak kettő, miért folyik a folyó...istenem, mennyi kérdés van, mennyire jó kérdezni, választ találni. Az egyszerű kérdések, velük a válaszok hamar megjönnek. Megértesz dolgokat. Most már nem csak látod, de érted is..a felszínt, öregem, csupán a felszínt!
Az a legnagyobb feneség az egészben, hogy a válaszokból újabb kérdések születnek. Most már nevek vannak a birtokodban, tudod, mi van a név mögött, látsz is, nemcsak nézel, hallasz, nem csak fülelsz! Kezd a világ befogadni. Vagy mégsem? Pedig egy része már a tiéd.Miért nem vagy vele elégedett? Eligazodsz, tapostál magadnak egy kis ösvényt. Ülj le, aztán malmozz! Rágcsálj elmélyülten egy fűszálat, és vakard megelégedésig a köldököd.
Néhányan ülve maradnak, sőt, vannak, akik már korábban-nem pusztán leültek, de-le is heveredtek. Nekik valószínűleg ennyi elég is: az ott egy fa, az meg a szomszéd bácsi. Időnként elmélyülten szellentenek, így adva tudtára a világnak:vagyok!
De te miért állsz fel újra, miért mész tovább, nézel messzebb? Mi hajt, ecsém, és hová mész? Az anyagi világot, azt, amit az érzékszerveiddel be tudsz fogadni, már elég jól ismered. Tán még néhány titkot is sikerült megfejtened. Pihenj már! Miii? Hogy az anyagi világon túlra igyekszel? Hülye vagy! Már ne is haragudj! Mi hasznod belőle? Elárulom, ez a világ haszonelvű, csak a külcsín számít, vagy, amid van. Ne nevess, és ne fordíts nekem hátat! Tudod te is! Az számít, ami a zsebben van, nem ami a fejben. Komolyan mondom, kezdesz dühíteni! De tudod mit? Egy darabig veled megyek, hogy aztán a fejedre olvashassam, mennyire haszontalan semmi, amit csinálsz!
Merre megyünk? Önmagunkba? Na, most már aztán tényleg haggyá! Önmagad szándékozod megismerni? Nézz tükörbe:fej, nyak, törzs, lábak, zseblámpa. Ott bemegy a töltött-káposzta, ott átlényegül, ott meg kijön. Ennyi vagy!
Hogy?Szerinted több vagy, mindnyájan többek vagyunk! És önmagad megismerése visz a világ megismeréséhez! Vagy épp fordítva, a világ jobb megismerése visz közelebb önmagadhoz! Hol olvasod ezeket a sületlenségeket, a Hahotában? Belülről jön a késztetés?! Beszarok neked! Azt mondod, minden, amit látsz, érzelmeket szül benned. A világ maga hangulat, érzelem, és alapvetően az vagy, amit érzel. Akkor mi jut eszedbe arról a koszos hófoltról? A tavasz? Gyönyörű, mondhatom. Hogy te már látod is, érzed az illatát.Ott van benned minden korábbi tavaszod? A fa..od! Tudod, mi van benned? Piszkosul ráérsz,az van benned! Jó, nem akarok vitatkozni, mesélj, én addig leülök ide kicsit. Hol vagyunk? A világ peremén? És az ott már az anyagin túli világ? Na, necsi, necsi, necsináld! De hisz ott vagyunk, ahol az előbb, most látom csak! Hogy az elménkben utaztunk? Boszorkányos! Adj egy kiflicsücsköt, előrángatok neked ennyi erővel belőle egy kánkánozó bengáli tigrist!
Többé nem megyek veled sehová, elegem van belőled.
Vicceltem ám! Hogy te mindig mosolyogsz! Jó veled, na, csak kicsit nehéz ember vagy! Menjünk! Hogy? Koszos lett a fenekemen a nadrág?Kit érdekel. Nem az vagyok, ami rajtam van, hanem ami bennem van!
Induljunk! Valami fura érzés van ott bennem. Azt mondod, ez jó! És mi ez?
Kíván-csiság!
Az ismeretszerzés(tanulás, ha jobban hangzik) a tapasztalás útjával kezdődik. Látsz, hallasz, tapintasz. Befogadsz, magadévá teszel. Aztán valahol ott, belül, mit tom' én hol, és miféle vegyi úton érzelmek születnek benned. Aztán ezekből az érzelmekből leszel te magad. Jobb esetben. Azért van szemed, hogy láss, azért van füled, hogy halj, bőröd, hogy tapints! Érzékelj, hogy érezz!
Van egy bölcs mondás(jóó, tudom, sok bölcs mondás van):minél többet tudsz, annál inkább rájössz, mennyire kevés az, amit tudsz. Az én olvasatomban ez azt jelenti: minél többet tudsz, annál kíváncsibb leszel. Nincs megácsi' félúton. Miután nevet adsz mindennek, ami körülvesz, ilyen formán próbálva megfogni még a megfoghatatlant is, megszületik az első nagy kérdés. Miért? Mi okból, mi végre, miért így, miért nem máshogy? Miért zöld a fű, miért kék az ég, miért van a lónak négy lába, a verébnek meg csak kettő, miért folyik a folyó...istenem, mennyi kérdés van, mennyire jó kérdezni, választ találni. Az egyszerű kérdések, velük a válaszok hamar megjönnek. Megértesz dolgokat. Most már nem csak látod, de érted is..a felszínt, öregem, csupán a felszínt!
Az a legnagyobb feneség az egészben, hogy a válaszokból újabb kérdések születnek. Most már nevek vannak a birtokodban, tudod, mi van a név mögött, látsz is, nemcsak nézel, hallasz, nem csak fülelsz! Kezd a világ befogadni. Vagy mégsem? Pedig egy része már a tiéd.Miért nem vagy vele elégedett? Eligazodsz, tapostál magadnak egy kis ösvényt. Ülj le, aztán malmozz! Rágcsálj elmélyülten egy fűszálat, és vakard megelégedésig a köldököd.
Néhányan ülve maradnak, sőt, vannak, akik már korábban-nem pusztán leültek, de-le is heveredtek. Nekik valószínűleg ennyi elég is: az ott egy fa, az meg a szomszéd bácsi. Időnként elmélyülten szellentenek, így adva tudtára a világnak:vagyok!
De te miért állsz fel újra, miért mész tovább, nézel messzebb? Mi hajt, ecsém, és hová mész? Az anyagi világot, azt, amit az érzékszerveiddel be tudsz fogadni, már elég jól ismered. Tán még néhány titkot is sikerült megfejtened. Pihenj már! Miii? Hogy az anyagi világon túlra igyekszel? Hülye vagy! Már ne is haragudj! Mi hasznod belőle? Elárulom, ez a világ haszonelvű, csak a külcsín számít, vagy, amid van. Ne nevess, és ne fordíts nekem hátat! Tudod te is! Az számít, ami a zsebben van, nem ami a fejben. Komolyan mondom, kezdesz dühíteni! De tudod mit? Egy darabig veled megyek, hogy aztán a fejedre olvashassam, mennyire haszontalan semmi, amit csinálsz!
Merre megyünk? Önmagunkba? Na, most már aztán tényleg haggyá! Önmagad szándékozod megismerni? Nézz tükörbe:fej, nyak, törzs, lábak, zseblámpa. Ott bemegy a töltött-káposzta, ott átlényegül, ott meg kijön. Ennyi vagy!
Hogy?Szerinted több vagy, mindnyájan többek vagyunk! És önmagad megismerése visz a világ megismeréséhez! Vagy épp fordítva, a világ jobb megismerése visz közelebb önmagadhoz! Hol olvasod ezeket a sületlenségeket, a Hahotában? Belülről jön a késztetés?! Beszarok neked! Azt mondod, minden, amit látsz, érzelmeket szül benned. A világ maga hangulat, érzelem, és alapvetően az vagy, amit érzel. Akkor mi jut eszedbe arról a koszos hófoltról? A tavasz? Gyönyörű, mondhatom. Hogy te már látod is, érzed az illatát.Ott van benned minden korábbi tavaszod? A fa..od! Tudod, mi van benned? Piszkosul ráérsz,az van benned! Jó, nem akarok vitatkozni, mesélj, én addig leülök ide kicsit. Hol vagyunk? A világ peremén? És az ott már az anyagin túli világ? Na, necsi, necsi, necsináld! De hisz ott vagyunk, ahol az előbb, most látom csak! Hogy az elménkben utaztunk? Boszorkányos! Adj egy kiflicsücsköt, előrángatok neked ennyi erővel belőle egy kánkánozó bengáli tigrist!
Többé nem megyek veled sehová, elegem van belőled.
Vicceltem ám! Hogy te mindig mosolyogsz! Jó veled, na, csak kicsit nehéz ember vagy! Menjünk! Hogy? Koszos lett a fenekemen a nadrág?Kit érdekel. Nem az vagyok, ami rajtam van, hanem ami bennem van!
Induljunk! Valami fura érzés van ott bennem. Azt mondod, ez jó! És mi ez?
Kíván-csiság!
2013. február 9., szombat
LÉT-KÉRDÉSEK....
Böjtelő hava. Nevét a megtisztulás római istenéről, Februus-ról kapta.
Nem enged a tél. A pillanatra felcsillanó tavaszt hideg napok követik, hógúnyája bár megkopott, azért még a tél az úr. A tavasz elröppenő cinke-dal csupán.
Csontkeménnyé fagyott úton visz a lábam, dermedt csendet őriz a világ, a nap is mintha odafagyott volna az égre, bágyadtan hintve szét erőtlen fényét egy felhő-lyukon. Árnyékom hol mellettem jön, hol újra eltűnik. A gyenge fényben felcsillanó színek pillanatra mosolyognak csupán. Fagyott avar recseg a lábam alatt, nem is óvatoskodom, ha volt előttem vad, legalább a Bakonyig szaladt. Nem szeretek zajt ütni a csendbe. Vendég vagyok.
Lesétálok a fák közt a Rábához. Apadni látszik, tisztult is valamelyest, bár még kövéren szalad partjai közt. Áradások marta függőleges partfal mellett visz utam. Egy karvaly suhan el mellettem, a túlparton bokorba bújik. Vadászik. Nem zavarom, ő sem zavar.
Egy hód rágta fűz mellett kicsit megállok. A fák fölött holló kiált, majd hangos szárnysuhogással húz el felettem.
Istenem, mennyit jártam már erre! Húsz éve, húsz évesen! Vajon őrzi valami a lépteim? Az ittléteimnek van valahol nyoma? Ha valami csoda folytán összefutnék 20 évvel ezelőtti önmagammal, vajon mit mondana? Minden itt töltött perc bennem van még? Ami vagyok,az vajon minden velem történt, megélt pillanat hordaléka? Abból lettem, ami voltam, és ami vagyok, abból leszek holnap? És mi végre vagyok? Pont itt? Pont így? Mit keresek én itt? Önmagam? Megtalálhatom? Miért fagyoskodom itt ahelyett, hogy a meleg szobában a tévé előtt ülnék, és profi bokszot néznék? Miért vagyunk olyanok, amilyenek? Miért? Mi végre? Van értelme, van valami rendező elv? Vagy pusztán véletlen lenne minden?
Mindenki keres valamit? Jó, de mit?
Mi az, ami késztet, mi az, ami űz? Mi az, ami kihajt ide, ebbe a hidegbe-fagyba? Újra és újra! Mi ez a belső késztetés látni, megismerni, megérteni, újból megélni? Hisz nincs itt semmi, csupán fák, egy folyó, növények, néhány madár, őzek, szarvasok. Mit keresek én itt olyan olthatatlan szenvedéllyel? Miféle válaszokat miféle kérdésekre? A testem fázik, és fáradt, pihenni kellene inkább! Akkor miért?
És ha nyaggatom magam efféle kérdésekkel, azt miért teszem? Ki vagyok?Egy ember. És..? Vajon ebben a pillanatban hány ember gondol pont erre?
Olyan...olyan sok mindent nem tudok!
A saját létezésem értelmét keresném? Keressem egyáltalán? És ha jön a válasz, felismerem, megértem?
Kérdezek, de tudom a választ! Minden kérdésemre a válasz-ott van nálad!
Egy igaz út van!
Egy értelme annak, hogy létezel!
Szeress!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)