Bár ötkor ébredek, leshetem még az éjszaka sötét levesét,óraállítás okán késik így a virradat. Míg várok, Tom Wolfe nagyregényébe kezdek, a Talpig férfiba. Valóban vaskos iromány, szenzációs borítóképpel. Szeretek Amerikáról olvasni, oda vágyom, most azt mondom, néhány hét erejéig, kíváncsi lennék, egyezik-e a bennem élő kép a valósággal. Hősein fürjvadászatra indulnak, persze, nem lenne Amerika, ha a háttérben nem biznisz lapulna. Puskát még nem emelnek, magukra is hagyom őket, látni már az ég előtt a fák sziluettjét, gyere "N", miénk a világ, nézzünk szét. Jellegzetes hangok kíséretében viaskodik az éj és a reggel, őzbakok riasztanak, fácánkokasok kiabálnak, alájuk fütyül néhány tollas dalnok. Inkább csak tudom, mintsem látom az egyre teret hódító zöldet, kevés még a fény, csak a kökénybokrok világítanak fehérbe öltözötten. A lucernatábla meglepetésemre üres, egész a töltésig bandukolok, mire egy őz elém kerül. Akkorát böffent, összecsendülnek tőle a kökényvirágok. Az ártéri kaszáló szintén magányosan fürdik a harmatban, odébb a mentett oldali vetés is csak ásít nagyot egyedül. Mi a fene van, a vadak nem állítottak órát? Varjú károg-érdekes, a hollók az utóbbi időben eltűntek, se látni, se hallani nem lehet őket-, fakopáncs dobol hangosan, rá egy öblös hangú bak felel az ártér zöldülő sűrűjéből.
A töltésen ballagok, a nap felkapaszkodik a fák fölé, egykettőre kisuvikszolja a leheletnyi párától pókhálós eget. Mint a túlcsorduló jóság ömlik szét a fény, ezt kihasználva próbálok megörökíteni egy virágba borult vadalmát, de nézzoda!; mellette két őzbak! "N" már rögzíti is az eseményeket, két bakom félig komolyan, félig bohóckodva méregeti, kerülgeti egymást, mellső lábukkal kaparják a port, pillanatra össze is ugranak; erőfitogtatás ez, reggeli őzbak-balett!
Az egyik bak már lefent, kész agancsot visel, társa még barkában, nem vitás, ki az öregebb, ki a legényebb a gáton. A fiatalabb szemtelenkedik, ám mégis jól láthatóan respektálja a kort, a tapasztalatot, az erőbeli fölényt. Le is lép, öreg harcos pedig szinte rám jön, fotózom is hevesen. Gyönyörű, fennséges állat!
Miután lelép a porondról, én is folytatom, persze, előtte illően megköszönve a nem mindennapi élményt/ha tehetném, azonnal megnézném a videókat, képeket, hogyan is sikerültek, ilyen az ember/. Elsétálok a következő, töltésről levezető útig, távolabb egy vetésen 3 őz legel, velem van öreg Zeiss távcsövem, ő segít lesni, "N"-nek bizony messze vannak. Az őzek közt fácánok csipegetnek, remek képeket lehetne készíteni közelebbről-ilyen is az ember, telhetetlen, többet akaró vágya nyughatatlanul űzné. De tudom, mire a közelükbe cserkelnék, lelépnének, hagyom őket nyugton, inkább én is megreggelizem.
Egyre feljebb kúszik a nap, árnyékokat nyújtóztat a színesre festett világba. Egy kis földúton, vetések közt kiballagok a műútra.
Mezei veréb csapat szedeget a földön, a fű közt már láthatatlanul, jöttömre felröppennek, mint valami kis gengszterek pöffeszkednek a még csupasz akácágakon. Nagy legények vagytok, bezzeg, ha erre jönne egy karvaly, bújnátok ám a bokrok sűrűjébe!
A műúton elsétálok a közeli erdőig, az árokparton jókora hangyaboly, lakói már szorgoskodnak a tavaszi nagytakarításban.
Az első nyiladékon besétálok az erdőbe, a cserfák még csak épphogy bontják rügyeiket, alattuk azonban zengő zölden ver sátrat a tavasz.
Szépen, ajándékot osztva búcsúzott a március, hogy átadja helyét szeszélyes nővérének, az áprilisnak.
Kökénybokrok fehér sátrai alól nagyot nyújtózkodva, kényelmesen kél a reggel, nem siet a felhők borította ég alá. Ám a kökények, ezek a tüskés, morcos vad legények most, kikelet küszöbén mosolyognak a nap helyett is. Hol a fák közé bújva, hol bandába verődve, másokat maguk közé sem engedve nekieresztett hévvel kibontották milliónyi ölelésüket, sietve mindenki előtt. Parádéznak, mágikus fehér köntösükben hivalkodnak, szinte öröm nézni őket. Közéjük senki nem kívánkozik, tövises ágaik távol tartják a hívatlanokat. Szúrós ágrengetegeik legfeljebb énekesmadaraknak nyújtanak védett fészkelési lehetőséget. Nagy erdőszéli vagányok ők, morcos külsőjük mögött érző lélek lapul.
A lucernatáblán két kis bak legel, sétából látszólag ok nélküli, vidám nekiiramodásba váltanak. Tét nélküli, játékos szaladásuk azonban már a későbbi, utódnemzési perpatvarokat idézi. Remélem akkor is itt leszek, és megörökíthetem egymásnak feszülő harciasságukat.
Bár a reggel nagyokat ásít, vannak, akik már hangoskodnak, fácánkakasok legénykedve kakatolnak a Rába felől, gerlék búgnak szerelmesen. A töltés előtti úton újabb bak ugrik át előttem, haverja az akácültetés közti csapásra vált ki, "N"-el le is késünk róla, csak villogó tükrét fotózom, majd egy rövid videó sikeredik.
Kisétálok az erdősarokra, előttem vetés, jobbra tölgyes, balra bokros, azon túl a Rába töltése kanyarog, lehet bármi, jöhet bármi, várakozva rágyújtok. Naná, hogy nem oda nézek, amikor 20 lépésre elém ugrik egy bak, mire akcióba lendülnék, ő is lecsekkol, méltatlankodva visszaugrik a fák közé. Hogy a bánat igyon rád hideg vizet! Igazad van, én voltam megint balfék! Csikk vissza a dobozba-elvégre nem szemetelek, vendég vagyok itt!-, a vetés szélén elballagok a töltésre. Harkály ver egy száraz ágat az ártéren, hívja párját. Feketerigó rebben a bokrok alatt. Szól a tavasz:Szeress! Besétálok az ártéri kis tölgyesbe. Az erdő alja kontrasztos, a tegnap holt avarját őrzi még, zizeg lépteim alatt, ám sokasodnak már a zöld foltok, lilák, kékek. Kidőlt fák, leszakadt száraz ágak hevernek sokfelé, egy emelettel magasabban a bodzák már kisebb gyerek-tenyérnyi lombot, a mezei szilek, juharok apró, egérfülnyi hajtásokat neveltek. Pettyegetett tüdőfű, ibolya, odvas keltike emeli virágzó kobakját, színesíti a barna avarszőnyeget.
Leülök a folyó partján, ami itt olyan két méteres szakadást jelent, alattam a kimosott gyökereket hód rágta meg. És persze híven ehhez fel is tűnik a tettes, mozdulásomra csobbanva bukik alá, hogy aztán percnyi idő múlva újra megjelenjen, méterekkel odébb, és hogy megörökítését újólag ne várja meg-örökre megmaradó elszámolni való van köztünk.
Bár a folyót most nem fotózom, van a tarsolyomban néhány, jellegzetes rábai szakaszt megörökítő kép/akkor volt hozzá fény elég/.
Magára hagyom a folyót, lépteim zajára egy őzbak riasztva felel. Megállok, engedem, hogy odébbálljon. Kisétálok a töltéshez, alján bokrok, fák közt bújva vadalma bontogatja szirmait.
A töltésről újból rácsodálkozom a fehérbe öltözött kökény-sokadalomra.
A virágillattól terhes levegő szalajtja magasabb régiókba gondolataim, a folyton izgató szabadság témáját boncolgatom magamban. Sokra ma sem jutok, érzéseim vannak, nem téziseim, főként nem olyanok, melyek kőbe vésésért kiáltanának. Egyet tudok, a vágyam én magam vagyok, ilyen formán leszek vagy rabja annak, vagy a vágyaim által szabad...és talán nem is az a kérdés, mennyire vagyok szabad, hanem hogy mennyire keresem az oda vezető utat!
Aki nem szereti saját magát, mást sem tud szeretni, s akkor mire jó az egész ember? /Alekszej Nyikolajevics Tolsztoj/