CSAKAZÉRTIS!

   Bár első felindultságomban nagyon fogadkoztam magamban, magamnak, valami tényleg törött, sérült bennem-az a fajta moralitás, amit pont maga az erdő szült bennem-, tudtam ott belül, úgysem bírom. Hisz igazam van, jogom van! Jogom van ahhoz, hogy írott és íratlan szabályokat egyaránt betartva járjam az erdőt! A sok biztatás a Facebookon-amit ezúttal is KÖSZÖNÖK!-, az igazam igazolása bevallom, úgysem engedte volna, hogy letegyem a fotómasinát, és soha többé ne éljek úgy, ahogy szeretek. Biztos vagyok benne, hogy nem lennék az, aki vagyok, ha anno nem teszem a lábam az erdőbe! Ott lettem ember, a fák közt, a vizek partján, horgászataim, magányos erdei sétáim során. A fotózás csak úgy betoppant az életembe, ahogy gondolom sokakéba, és lett egyre inkább meghatározó eleme. Képekben gondolkodom, természetképekben. A megörökítés vágyán túl ott van az a fajta exhibicionizmus, ami része egy önmagát kereső, egészséges személyiségnek, meg is szeretném mutatni mindazt, ami a világom, ami érdekel, ami tetszik, ami örömet okoz. Rohadtul rühellem a konfliktusokat, ezért úgy döntöttem, abba az erdőbe, amit huszonéve járok, többé nem teszem a lábam. Ismerem magam, megkeserítené a szám ízét, ha folyton azt lesném, ki jön szembe, és vajon hány percet ad, hogy elhagyjam az erdőt. Nincs bennem harag-csalódottság van! De ez az én saját ügyem! Vagy bennem a hiba, vagy rossz helyen lakom! Sőt, én kérek elnézést!
  Kerestem, és találtam más utakat, helyszínét a nyugodt csendnek, a sokszavú harmóniának, ezerszínű életnek, életszagú zsongásnak. Semmi mást nem szeretnék, csupán sétálni és fotózni-ERDEI UTAKON! Mert ahogy ráteszem a lábam egy erdei nyiladékra, belém csendesül a nyugalom, pillanat alatt lehullik rólam minden gond, a hétköznapok minden nyűge-nyavalyája! Hazaérek! Ne vegyék el tőlem ezt!