MÁRCIUS KÖZEPÉN, BENNE A JÓBAN!

   Hűvös a reggel, sötét is van még, fél hatot mutat az egyik műszer, a másik mínusz négyet. A számokról ennyit, úgy vagyok velük, mint a bakter a sassal. A sas magasan repül, a baktert meg rohadtul nem érdekli! Az aszfalton még sietős lépteim lelassulnak a nyiladékon, találkozást remélve csendesedek a lucernatáblához érve. Fácánkakasok rikoltanak, legénykedve egyeket, bátortalan, de egyértelmű madárdal száll a tavalyi gúnyájukat őrző cserbokrok közül. Ritkás ködfátyol lengi be az akácültetések közé szorult kis lucernást, közepén őzbak fekszik. Videózom, közben két haverja térölelő nekiiramodásokkal vidámkodik, játszva űzik egymást, össze nem akaszkodnak, inkább csak ifjonti hévvel rohangálnak keresztbe-kasba. A fekvő őzlegény is felkel, nyújtózkodik, lassan elballag az erdőbe, követem a kamerával, míg el nem tűnik. Gerlék búgnak, citromsármányok egyszólamú dala szól, a folyó felől varjak hangoskodnak bele a reggelbe. A közeli erdőben őzbak riaszt, öblösen egyeket böffent, jól hallhatóan nem szalad megriadva, csak valami nem tetszik neki. Megvárom, míg a kis bak kényelmesen lelép, csak utána megyek tovább. Újabb bak riaszt, ő már durcásan szól, futtában. Fakopáncsok társkereső dobolását hallani, mindenütt madarak, ki énekel, ki csak pletykál, repül erről arra. Két örvös galamb száll el felettem, cinkék beszélgetnek álmaikról a sűrű bokrok közt. A hidegtől eltekintve vidám a hajnal, felérve a töltésre a fák közt elővigyorgó vörös napkorong köszönt. 
   Lemegyek az egykori ártéri legelőre, a kelő nap első sugarai festik a galériaerdő agg fűzfáit, bokros keszekuszaságát.

   Visszasétálok a töltésre, a falu felől valaki erősen közelít. Ráemelem "N"-t, nem vadászember, színes utcai ruhában jön elszántan. Mellémérve kölcsönös Jóreggelt! kívánunk, emberem makacsul megy is tovább. Azt gondolom, őt nem a reggel titkai érdeklik, lila sejtésem sincs honnan tart hová, és mi okból. Csupa harmat a fű, rejtett zugokban még dér is csípte, bár megnézem a töltés oldalában a kis hóvirág-kolóniát,melléjük nem heveredem fotózni. Köszönik, meg vannak, bár szirmaikat kicsit megrendezte a fagy, kókadtan viselik egy-egy harmatcsepp-terhüket. Emberem után eredek, lesz ami lesz alapon.
  A töltés alatti akácok közt néhány virágba borult vadgyümölcsfa figyel. Ilyenkor látni igazán, mennyien is vannak, lombfakadás előtt feltűnősködnek fehér menyasszony-cihájukban, hogy aztán majd a nagy zöld tömegben elveszve a háttérbe vonuljanak szerényen. Érdekes, mennyi virágot nevelnek ezek a kis fák, gyümölcsöt azonban már nem érlelnek, néhány ritka kivételtől eltekintve. Minden esetre kiemelkedő helyük van a nagy tavaszi színpadon.

  Míg bámulva örökítem a virágzó fákat, a sűrűsödő felhők ellopják a napsütést. Délutánra időjárás változást ígér a meteorológia, ráadásul radikálisat, előőrsei már felvonulnak, ha nem is komoran, de felhők fedik az eget. Bakancs fordul hazafelé, "N" még maradna, de nem vitatkozom.
   Fény nélkül haloványra kopik a táj, a madarak is elcsendesülnek, csak egy citromsármány mondja rendületlenül. Neki sietős. 
   Bokros mellett visz utam, alján ezerszám nyílnak már a salátaboglárkák, közöttük veszek észre néhány tő odvas keltikét. A délutáni napsütés/ha a felhőország vidámabbik fele is hozzájárul/ pont telibe kapja ezt a néhány girbegurba szilfa védte foltot, alatta hamar kidugják fejüket a korai virágok. Lombfakadásig díszlenek, színes szőnyeget terítve a fák alá.

   A környék tán legöregebb vadalma fája még bölcsen hallgat, ő nem siet, ráérősen érleli magában a tavaszt. Mellette kis vadgyümölcs viszont virággal telipettyezve mosolyog.

   A Nap még pillanatra ablakot üt a felhők közt, árnyékom hazáig kísér. Nyomában két énekes rigó vad kergetőzésbe kezd, hiába, a szerelem játék!