Kökénybokrok fehér sátrai alól nagyot nyújtózkodva, kényelmesen kél a reggel, nem siet a felhők borította ég alá. Ám a kökények, ezek a tüskés, morcos vad legények most, kikelet küszöbén mosolyognak a nap helyett is. Hol a fák közé bújva, hol bandába verődve, másokat maguk közé sem engedve nekieresztett hévvel kibontották milliónyi ölelésüket, sietve mindenki előtt. Parádéznak, mágikus fehér köntösükben hivalkodnak, szinte öröm nézni őket. Közéjük senki nem kívánkozik, tövises ágaik távol tartják a hívatlanokat. Szúrós ágrengetegeik legfeljebb énekesmadaraknak nyújtanak védett fészkelési lehetőséget. Nagy erdőszéli vagányok ők, morcos külsőjük mögött érző lélek lapul.
A lucernatáblán két kis bak legel, sétából látszólag ok nélküli, vidám nekiiramodásba váltanak. Tét nélküli, játékos szaladásuk azonban már a későbbi, utódnemzési perpatvarokat idézi. Remélem akkor is itt leszek, és megörökíthetem egymásnak feszülő harciasságukat.
Bár a reggel nagyokat ásít, vannak, akik már hangoskodnak, fácánkakasok legénykedve kakatolnak a Rába felől, gerlék búgnak szerelmesen. A töltés előtti úton újabb bak ugrik át előttem, haverja az akácültetés közti csapásra vált ki, "N"-el le is késünk róla, csak villogó tükrét fotózom, majd egy rövid videó sikeredik.
Kisétálok az erdősarokra, előttem vetés, jobbra tölgyes, balra bokros, azon túl a Rába töltése kanyarog, lehet bármi, jöhet bármi, várakozva rágyújtok. Naná, hogy nem oda nézek, amikor 20 lépésre elém ugrik egy bak, mire akcióba lendülnék, ő is lecsekkol, méltatlankodva visszaugrik a fák közé. Hogy a bánat igyon rád hideg vizet! Igazad van, én voltam megint balfék! Csikk vissza a dobozba-elvégre nem szemetelek, vendég vagyok itt!-, a vetés szélén elballagok a töltésre. Harkály ver egy száraz ágat az ártéren, hívja párját. Feketerigó rebben a bokrok alatt. Szól a tavasz:Szeress! Besétálok az ártéri kis tölgyesbe. Az erdő alja kontrasztos, a tegnap holt avarját őrzi még, zizeg lépteim alatt, ám sokasodnak már a zöld foltok, lilák, kékek. Kidőlt fák, leszakadt száraz ágak hevernek sokfelé, egy emelettel magasabban a bodzák már kisebb gyerek-tenyérnyi lombot, a mezei szilek, juharok apró, egérfülnyi hajtásokat neveltek. Pettyegetett tüdőfű, ibolya, odvas keltike emeli virágzó kobakját, színesíti a barna avarszőnyeget.
Leülök a folyó partján, ami itt olyan két méteres szakadást jelent, alattam a kimosott gyökereket hód rágta meg. És persze híven ehhez fel is tűnik a tettes, mozdulásomra csobbanva bukik alá, hogy aztán percnyi idő múlva újra megjelenjen, méterekkel odébb, és hogy megörökítését újólag ne várja meg-örökre megmaradó elszámolni való van köztünk.
Bár a folyót most nem fotózom, van a tarsolyomban néhány, jellegzetes rábai szakaszt megörökítő kép/akkor volt hozzá fény elég/.
Magára hagyom a folyót, lépteim zajára egy őzbak riasztva felel. Megállok, engedem, hogy odébbálljon. Kisétálok a töltéshez, alján bokrok, fák közt bújva vadalma bontogatja szirmait.
A töltésről újból rácsodálkozom a fehérbe öltözött kökény-sokadalomra.
A virágillattól terhes levegő szalajtja magasabb régiókba gondolataim, a folyton izgató szabadság témáját boncolgatom magamban. Sokra ma sem jutok, érzéseim vannak, nem téziseim, főként nem olyanok, melyek kőbe vésésért kiáltanának. Egyet tudok, a vágyam én magam vagyok, ilyen formán leszek vagy rabja annak, vagy a vágyaim által szabad...és talán nem is az a kérdés, mennyire vagyok szabad, hanem hogy mennyire keresem az oda vezető utat!
Aki nem szereti saját magát, mást sem tud szeretni, s akkor mire jó az egész ember? /Alekszej Nyikolajevics Tolsztoj/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése