Okulva a tegnapi kapástalan kudarcból, ma későbben indulok, időt hagyva a domolykóknak a felébredéshez. Bár csodás volt a tegnapi hajnal a Rábán, a folyó felett lebegő párával, a kelő nap festette vörös színekkel, mesébe illő módon úsztam meg érintés nélkül a horgászatot. A hideg reggelt okoltam, ezért most inkább átolvasom az időt, míg a nap feljebb nem kapaszkodik.
10 órakor érek vizet, az egy hete komoly kapásokat adó kövezésen kezdek. A felső végén hallgat a víz, itt volt Rapala SSR-re a nagy rávágás, de most csak a csend. Lejjebb megyek, a víz fölé nyúló öreg fűzfa tövébe. Apadt a víz, még jobban horgászható, ám hiába küldök csatasorba Rapalára Yo-zurit, vallatom a mély vizet, igyekezetemre nem érkezik válasz. Végső elkeseredésemben az ezen a mély vízen sok reményre nem jogosító 3 centis Kenart Hunter-t hintem a habokba. Kétszer vissza is jön szótlanul, ám harmadik bevontatásra olyan kapást kapok, nagyobb gyönyörűség, mint a Miss Reef verseny döntőjében az első sorban állni. Súlyos hal a vendégem, és bár rövid a küzdelem, mutatja erejét a szép domolykó. Kimarkolom a vízből, a kis wobbler a torkában, mélyen. Az ércsipesz azonban pillanat alatt visszaveszi tőle. Előkotrom a Nikont, de annyira féltem a gyönyörű halat, csak kapkodva fotózom, és már el is engedem.
Tuti, hogy ezen a helyen egymás hátán állnak a halak, dobom is vissza a kis Kenart-ot, de már hiába, nincs kapás. Sebaj, meg van a vén domolykó, laknak itt halak, a sejtésből így lett bizonyosság. Lesétálok a múltkor megtalált, leszakadt partszakadáshoz, most már nem kell ugranom, ismerem a járást. Visszaforgó vízben a Hunter hoz is egy rávágást, de halam csak egyszer jön fel. Süt a nap szikrázón, dél is van, korog a gyomrom, sütnivaló finomságokat rejt a hátizsák, gyorsan összekapkodok az uszadékfákból egy tűzrevalót, nyársat metszek, feldarabolom a sonkát-kolbászt, hamarosan a lángokba csöpög a néhai disznó zsírja. Ez nem puccos gyorskajálda, kövön ülve sütögetek, mellettem repül el két jégmadár, rám süt a nap, arcomba keveri a gyenge szél kis tüzem füstjét. Mert indián módra, kis tüzet rakok és közel ülök hozzá. Mire elhamvad a fa, nyársam is kész, ingerlőn pirult sonkadarabok ölelik a kolbászkarikákat. Jóllakom, elszívok egy cigarettát, vissza pakolok a hátizsákba, és tovább indulok. Csak pár lábnyom marad utánam, maréknyi hamu a kövek közt, a cigicsikk is jön velem haza.
Megnézem a kövezés alját, korábban kihagytam. Öreg fűzfák közt járok, ezernyi ibolyatő közt, gyökerekbe kapaszkodva ereszkedem a vízig, moha borította köveken állok. Mint a mesében.
Nincs kapás, így még lejjebb megyek, a kövezés alatti homokpadra. Az apadás alig hagy vizet a part menti kavicsokon, billegető cankó röpül fel jöttömre, majd a korábban látott két jégmadár suhan el, jellegzetes hangon kiáltva. A partom álló akácok árnyékukat bámulják a vízben.
A homokpad mentén még jobb a víz, mint a múltkor, ám derekáig nem jön a várt kapás. Itt hódok két termetes nyárfát is kidöntöttek, egyikőjük a vízbe is beleér. A fa csúcs alatti megtört vízből előbb ütés, majd botgörbítő kapás ér, ám halam másodperc múlva elköszön. Újabb dobások, egy ütéssorozat végül akasztásban ér véget, kisebb domi igyekezetem jutalma. A megakasztott halat majd kétszer akkora kollégája a partig követi. Ezt a furcsa viselkedést már többször megfigyeltem, volt, hogy a megakasztott domolykót követő társa csipkedte is a szája szélén ülő wobblert.
Lejjebb ereszkedem, kidőlt fák alatt mászom át, vagy épp felettük, ahogy a helyzet megkívánja. Hol vaddisznócsapán, hol szarvasok nyomán járok. Jobbnál jobb halas zugokat találok, egy helyen pár dobás után már azt lesem, hol lesz a legközelebbi leállás, amikor minden előzmény nélkül görbül a bot a kezemben, eltéveszthetetlen kapással akasztja horogra magát egy jobb domi. Van benne kraft, bucskázik, szalad a víz alatt. Hogy bírtam én ki két évig e nélkül a felemelő érzés nélkül? Halam 30 centi, szép, hibátlan domolykó. Megy ő is vissza a vízbe, magamban a szokásos módon köszönöm meg a folyó gyönyörű ajándékát.
A parton lefelé sétálva az áradások marta magas partfal miatt elérhetetlen a víz, ám fent komoly szarvascsapa, szinte gyalogösvényen járok. A parton álló fűzfák gyökérzete a levegőben lóg, egy újabb áradás már bekéri őket a vízbe.
Pompás helyre bukkanok, elakadt fatörzsekre vastagon homokot rakott a folyó, mellette, alatta finom, mély víz, a víz alatti homokból mindenütt faágak, gyökerek állnak ki, eszményi búvó és leshelyet biztosítva a halaknak. Elméletben. Mert a wobblerek érintetlenül jönnek vissza hozzám. Épp lejjebb ereszkednék, mert ha itt nem, majd ott lesz hal! Ez a megállapítás nem tizenkét, sivatagi magányban, elmélkedéssel töltött év filozófiai végösszege, csupán a józan ész és a soha nem lankadó remény mondatja velem. Épp indulnék, amikor egy kajak jelenik meg alattam, folyásnak felfelé evez a benne ülő. Nocsak!Szokva kell legyek az ilyesmihez, bár az ellenkező irányba, de évekkel ezelőtt még sok kajak szántotta a vizet nyaranta, bennük naturista lelkületű fiatal leányzókkal. Most nincs ilyen szerencsém, vízi sport kedvelő fiatalember evez velem szembe. Szóba elegyedünk, Vág lenne az úti célja, elbátortalanítom, amikor a távolságot megsaccolom. A visszafordulást említi, de magára hagyom, lassan indulnom kell vissza felé. Nekimegyek az ártéri rengetegnek, de szerencsére annyi a vadcsapás, válogathatok, melyiken is hagyom el szeretett folyóm árterét. A töltésen sétálva megmosolygom a mentett oldali vetések káprázatos zöldjét, az égen úszó felhőket, a töltésoldalból elinaló fácánkakas hepciáskódó igyekezetét.
2016. március 28., hétfő
2016. március 20., vasárnap
SHAD RAP NAP
Az, hogy két évnyi kihagyás után újra kezdem a horgászatot, többek közt azt is jelenti, megadatik a folyó újra felfedezésének semmihez sem hasonlítható élménye. Hisz egészen más fényképezőgéppel a nyakamban nézni a vizet, és persze más horgászbottal a kezemben. A Rába pedig különösen olyan folyó, amit újra és újra tanulni kell, hisz az áradásai szakadatlan rombolják a partját és építik a mederviszonyokat. Így jutok ki sokat látogatott szakaszokra, ugyanakkor megélve az újdonság bizsergető érzését.
Kora tavaszi bágyadtan erőlködő napsütésben indulok útnak, madarak cikáznak mindenfelé, az árokpartokon salátaboglárkák tömege virít, köztük elhajított pillepalackok. Olyan kurva nagy változásokat óhajtunk, és ilyen apróságban sem történik változás és nem is fog!
De letérek végre a betonról, a folyóhoz vezető földút mellett álló fákról két egerészölyv libben el, odébb egy kis vadetető mellől fácánkakas szalad a sűrűbe. Végre felérek a töltésre, az ártérről fakopáncs társkereső dobolása fogad. Végre jó helyen vagyok!
Egy jókora homokpadra igyekszem először, egy hete az alján kiterülő langóban domolykót fogtam. Most nem fogok, az apadással eltűnt a kis csendes öblözet. Irány lejjebb. Kókadozva utolsókat rúgó hóvirágok közt vadcsapásokon közelítem meg a folyót újra, itt megint egy homokpad lesz, kora tavaszi horgászataim biztos fogást adó helye volt anno. Régen jártam erre, csodálkozhatok: az áradások átrendezték a terepet, függőlegesre szabdalták itt az amúgy jól járható partot, a legtöbb helyen most még le sem lehetne ereszkedni a vízig. De ahogy a folyó rombol, úgy épít is, lejjebb hangulatos kis zátonyokat alakított ki, mellettük, alattuk halat sejtető megcsendesülő vízzel. Vallatom is az egyre tisztuló vizet, sok mindent belelátok, halat minden méteren, de a wobblerek érintetlenül térnek vissza hozzám. Értetlenkednék, ám leköt a folyó látványa és a part sokszínűsége, hol erős szarvasváltón járok, hol a vaddisznók túrta avarban lépkedek.
Elérek a homokpad aljára, innen egy jókora kövezés kezdődik, szintén halas pálya kedvező vízállásnál. Most még kicsit magas a víz, csak a kíváncsiság dobat velem párat a kövezés felső végéről a kavargó vízbe. Nem is fűzök hozzá sok reményt, a korábban használt 7 centis Rapala SSR-t is fent hagyom. Lásd csodát, második bevontatásra akkora kapás ér, majd a botot ejtem el. Van itt hal, azannyaszemit! Szűröm a vizet állhatatosan, már azt lesem, hogyan férek a vízhez a halkiemeléshez, de dobásról dobásra gyengül a vízalatti aktivitás, még megszólítanak egy 5 centis SSR-t meg egy Rapala Originalt, aztán már nem jönnek fel semmiért. Sebaj, adrenalin-szint rendben, a kövezésen lejjebb bedőlt fák, rajtuk elakadt uszadék, alattuk jó víz lehet, ott lesz az én mára rendelt halam is. Magát a kőszórást csak 3-4 méteres meredek partfalon leereszkedve érném el, akárhol, akárhogyan nem is kivitelezhető. Az első elakadt fánál nem is jó a víz, kavarog rendesen, itt tényleg erős a sodrás. Lejjebb egy jókora fűz áll a kövek közt, törzse a víz fölé hajol. Hihetetlen, hogy még mindig itt van, dacolva a vízzel, a part erősítésére szórt betonkockák közt kapaszkodik a gyökérzete.
Alatta öreg fűz, hasonló pózban, hasonló makacssággal tartja magát. Törzsén köbméternyi elakadt uszadék, alatta mély, megcsendesülő víz. Ezt kerestem! Már első dobásra nekiugrik valaki az SSR-nek, a folytatásban viszont már csak pöccintéseket kapok, érdekes módon más wobblerre még leheletnyi érdeklődés sincs. Pedig annyira jó itt a víz, prímán horgászható. De nem ad halat. Próbálom mélyre törő Salmo Bullhead-el is, kopog a partszéli köveken, le is akad, nehezen, de kipöccintem. Eseménytelen majd tucatnyi bevontatás után kiállok egy cigire, moha lepte köveken ücsörgöm, mellettem egy kiszáradt juhar, melyet csak a kövek közé ékelődött halott gyökerei tartanak állva.
Lejjebb ereszkedem, itt még épp használható a víz, kapok egy gyenge ütést, aztán már semmi. A kövezés többi része most használhatatlan, el sem tudnék menni a kőszórás koronáján, akkora most a víz. Felkapaszkodom a partfalon, a fák közt sétálok lejjebb. Ahol újra a partfalhoz férek, elképesztő látvány tárul elém. Az addig is szakadt part tovább omlott, becsúszott az egész a mederbe, fákkal, kövekkel együtt.
Halas langók, viszaforgók a part mentén. Csak ide hogyan jutok le? Több méteres a függőleges szakadás, de lent szarvascsapát látok, ha azok lementek, nekem sem lehet kivitelezhetetlen. Addig keresgélek, míg egy helyen ugrásnyira kisebb bokor fog valamennyi földet. Bakker, legfeljebb leugrom, lesz, ami lesz, vissza meg majdcsak felkapaszkodom. Nekem ide le kell jutnom, mese nincs. Nagy levegő, halk ima... mintha mindig is ezt csináltam volna, 10 pontos a mutatvány, már lent is vagyok.
Megúsztatom a nálam lévő wobblerek majd három negyedét, és annak ellenére, hogy a nap legjobb, legígéretesebb helyének eléréséhez testi épségemet is kockára tettem, a halak hálátlanul hallgatnak. Minden esetre ezt a helyet pirossal írom fel arra a képzeletbeli térképre. Fotózom, közbe rábukkanok a helyre, ahol a szarvasok ide leereszkedtek, nekik több eszük volt, kényelmesen lejutottak. Igaz, akkor se értem, mi végre. Felkapaszkodom újra a partra, mi más is fogadna, mint egy hódok döntötte nyárfa.
Leülök a fűbe, élvezem a napsütést, a közelemben madár dalol. Nem, ez nem holmi tavaszváró, bátortalan hangolás, igazi, hamisítatlan ének!
A kövezés alatt megint homokpad van, szintén olyan partszakasz, ami... de hagyjuk is az emlékeket, ma szépen elkiabáltam őket!
Áldom, aki a szarvast kitalálta, szigorúan taposott vadcsapán botlás nélkül ballagok a parton, míg elérem az említett homokpadot, ahol korábban... ugyan már! Hiába dobálom végig erősödő napsütésben puccos wobbler-csodákkal az amúgy szinte tökéletes vizet, hallgat a víz alatti világ. Azért itt is akad néhány változás, mióta nem láttam, a hódok kidöntöttek pár nyárfát, a miheztartás végett.
Leülök az egyik törzsre, rágyújtok még és magamban eldöntöm: igaz, hogy nem fogtam halat /de még milyen igaz!/, viszont sétáltam egy jót, volt kapásom, tehát a folyó nem üres, újra felfedezés címén találtam pár helyet, ami a későbbiekben majd ontja a kapást, úgyhogy csak akkor lehetnék elégedetlen, ha-azt hiszem- bölcsen ne tudnám, mekkora kiváltság ez az életemben, hogy ennek a folyónak a partját járhatom.
Apróságnak tűnő, ám jelentős hozadéka a napnak, hogy egy eddig alig használt wobbler hozott kapást, van belőle bőven, az elkövetkezendőkben biztos helyük lesz a csalis dobozban.
Haza felé még ránézek az általam ismert egyetlen erdei vöröshangya-bolyra, a kis rovarok fent szorgoskodnak a boly tetején, tatarozzák azt. Biztos tavasz van!
Kora tavaszi bágyadtan erőlködő napsütésben indulok útnak, madarak cikáznak mindenfelé, az árokpartokon salátaboglárkák tömege virít, köztük elhajított pillepalackok. Olyan kurva nagy változásokat óhajtunk, és ilyen apróságban sem történik változás és nem is fog!
De letérek végre a betonról, a folyóhoz vezető földút mellett álló fákról két egerészölyv libben el, odébb egy kis vadetető mellől fácánkakas szalad a sűrűbe. Végre felérek a töltésre, az ártérről fakopáncs társkereső dobolása fogad. Végre jó helyen vagyok!
Egy jókora homokpadra igyekszem először, egy hete az alján kiterülő langóban domolykót fogtam. Most nem fogok, az apadással eltűnt a kis csendes öblözet. Irány lejjebb. Kókadozva utolsókat rúgó hóvirágok közt vadcsapásokon közelítem meg a folyót újra, itt megint egy homokpad lesz, kora tavaszi horgászataim biztos fogást adó helye volt anno. Régen jártam erre, csodálkozhatok: az áradások átrendezték a terepet, függőlegesre szabdalták itt az amúgy jól járható partot, a legtöbb helyen most még le sem lehetne ereszkedni a vízig. De ahogy a folyó rombol, úgy épít is, lejjebb hangulatos kis zátonyokat alakított ki, mellettük, alattuk halat sejtető megcsendesülő vízzel. Vallatom is az egyre tisztuló vizet, sok mindent belelátok, halat minden méteren, de a wobblerek érintetlenül térnek vissza hozzám. Értetlenkednék, ám leköt a folyó látványa és a part sokszínűsége, hol erős szarvasváltón járok, hol a vaddisznók túrta avarban lépkedek.
Elérek a homokpad aljára, innen egy jókora kövezés kezdődik, szintén halas pálya kedvező vízállásnál. Most még kicsit magas a víz, csak a kíváncsiság dobat velem párat a kövezés felső végéről a kavargó vízbe. Nem is fűzök hozzá sok reményt, a korábban használt 7 centis Rapala SSR-t is fent hagyom. Lásd csodát, második bevontatásra akkora kapás ér, majd a botot ejtem el. Van itt hal, azannyaszemit! Szűröm a vizet állhatatosan, már azt lesem, hogyan férek a vízhez a halkiemeléshez, de dobásról dobásra gyengül a vízalatti aktivitás, még megszólítanak egy 5 centis SSR-t meg egy Rapala Originalt, aztán már nem jönnek fel semmiért. Sebaj, adrenalin-szint rendben, a kövezésen lejjebb bedőlt fák, rajtuk elakadt uszadék, alattuk jó víz lehet, ott lesz az én mára rendelt halam is. Magát a kőszórást csak 3-4 méteres meredek partfalon leereszkedve érném el, akárhol, akárhogyan nem is kivitelezhető. Az első elakadt fánál nem is jó a víz, kavarog rendesen, itt tényleg erős a sodrás. Lejjebb egy jókora fűz áll a kövek közt, törzse a víz fölé hajol. Hihetetlen, hogy még mindig itt van, dacolva a vízzel, a part erősítésére szórt betonkockák közt kapaszkodik a gyökérzete.
Alatta öreg fűz, hasonló pózban, hasonló makacssággal tartja magát. Törzsén köbméternyi elakadt uszadék, alatta mély, megcsendesülő víz. Ezt kerestem! Már első dobásra nekiugrik valaki az SSR-nek, a folytatásban viszont már csak pöccintéseket kapok, érdekes módon más wobblerre még leheletnyi érdeklődés sincs. Pedig annyira jó itt a víz, prímán horgászható. De nem ad halat. Próbálom mélyre törő Salmo Bullhead-el is, kopog a partszéli köveken, le is akad, nehezen, de kipöccintem. Eseménytelen majd tucatnyi bevontatás után kiállok egy cigire, moha lepte köveken ücsörgöm, mellettem egy kiszáradt juhar, melyet csak a kövek közé ékelődött halott gyökerei tartanak állva.
Lejjebb ereszkedem, itt még épp használható a víz, kapok egy gyenge ütést, aztán már semmi. A kövezés többi része most használhatatlan, el sem tudnék menni a kőszórás koronáján, akkora most a víz. Felkapaszkodom a partfalon, a fák közt sétálok lejjebb. Ahol újra a partfalhoz férek, elképesztő látvány tárul elém. Az addig is szakadt part tovább omlott, becsúszott az egész a mederbe, fákkal, kövekkel együtt.
Halas langók, viszaforgók a part mentén. Csak ide hogyan jutok le? Több méteres a függőleges szakadás, de lent szarvascsapát látok, ha azok lementek, nekem sem lehet kivitelezhetetlen. Addig keresgélek, míg egy helyen ugrásnyira kisebb bokor fog valamennyi földet. Bakker, legfeljebb leugrom, lesz, ami lesz, vissza meg majdcsak felkapaszkodom. Nekem ide le kell jutnom, mese nincs. Nagy levegő, halk ima... mintha mindig is ezt csináltam volna, 10 pontos a mutatvány, már lent is vagyok.
Megúsztatom a nálam lévő wobblerek majd három negyedét, és annak ellenére, hogy a nap legjobb, legígéretesebb helyének eléréséhez testi épségemet is kockára tettem, a halak hálátlanul hallgatnak. Minden esetre ezt a helyet pirossal írom fel arra a képzeletbeli térképre. Fotózom, közbe rábukkanok a helyre, ahol a szarvasok ide leereszkedtek, nekik több eszük volt, kényelmesen lejutottak. Igaz, akkor se értem, mi végre. Felkapaszkodom újra a partra, mi más is fogadna, mint egy hódok döntötte nyárfa.
Leülök a fűbe, élvezem a napsütést, a közelemben madár dalol. Nem, ez nem holmi tavaszváró, bátortalan hangolás, igazi, hamisítatlan ének!
A kövezés alatt megint homokpad van, szintén olyan partszakasz, ami... de hagyjuk is az emlékeket, ma szépen elkiabáltam őket!
Áldom, aki a szarvast kitalálta, szigorúan taposott vadcsapán botlás nélkül ballagok a parton, míg elérem az említett homokpadot, ahol korábban... ugyan már! Hiába dobálom végig erősödő napsütésben puccos wobbler-csodákkal az amúgy szinte tökéletes vizet, hallgat a víz alatti világ. Azért itt is akad néhány változás, mióta nem láttam, a hódok kidöntöttek pár nyárfát, a miheztartás végett.
Leülök az egyik törzsre, rágyújtok még és magamban eldöntöm: igaz, hogy nem fogtam halat /de még milyen igaz!/, viszont sétáltam egy jót, volt kapásom, tehát a folyó nem üres, újra felfedezés címén találtam pár helyet, ami a későbbiekben majd ontja a kapást, úgyhogy csak akkor lehetnék elégedetlen, ha-azt hiszem- bölcsen ne tudnám, mekkora kiváltság ez az életemben, hogy ennek a folyónak a partját járhatom.
Apróságnak tűnő, ám jelentős hozadéka a napnak, hogy egy eddig alig használt wobbler hozott kapást, van belőle bőven, az elkövetkezendőkben biztos helyük lesz a csalis dobozban.
Haza felé még ránézek az általam ismert egyetlen erdei vöröshangya-bolyra, a kis rovarok fent szorgoskodnak a boly tetején, tatarozzák azt. Biztos tavasz van!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)