2013. szeptember 30., hétfő

SZIGORÚAN ELLENŐRZÖTT VONATOK

   Ki ne látta volna Jiri Menzel és Bohumil Hrabal felejthetetlen közös remeklését, a Szigorúan ellenőrzött vonatok című filmet. És aki látta, bizony nem felejti a híres popsi-pecsételő jelenetet. A jelenetet, amely sokkal többet mesél a maga minimalista eszközeivel bármely profi technikával készült, tökéletes testeket felvonultató felnőtt filmnél. Nem áll szándékomban se borús víziókat festeni a világ erkölcsi és etikai felhígulásáról, se prűdebbnek tűnni annál, ami vagyok. Serdülőkori élményeink, kapcsolódjanak bármihez, így az erotikához, érzékiséghez is, végigkísérnek bennünket életünk során. Mindent, amit életünk e fontos területéről gondolok, meghatározta ez a néhány perces filmjelenet.
    Aleksander Kaczorowski nemrégiben olvasott Életjáték/Történet Bohumil Hrabalról című könyvében érdekes filmtörténeti adalékra bukkantam.
  A Szigorúan ellenőrzött vonatok című filmmel, amely 1968-ban megkapta a legjobb külföldi filmnek járó Oscar-díjat, Hrabal prózája is bemutatkozik, és nézők ezreit irányítja a könyveihez világszerte. A film változást hoz az alkotók életébe is:a huszonnyolc éves Jiri Menzel egy csapásra bekerül a cseh rendezők elitjébe;az énekes Václal Neckárt egész hátralévő életében Milos Hrma szerepével fogják azonosítani;Vladimír Valenta, aki az állomásfőnököt alakította, 1968-ban az Egyesült Államokba távozott. Eleinte egy autómosóban dolgozott, de amikor a Szigorúan ellenőrzött vonatok megkapta az Oscar-díjat, egyre többször alakíthatott külföldit amerikai filmekben. Csehországban az a legenda terjedt róla, hogy amíg Valenta az autómosóban dolgozott, sok nő pecsétnyomóval érkezett, és egyenesen őt keresték azzal a kívánsággal, hogy nyomja rá a popsijukra, mint a filmben Hubicka forgalmista. Ezzel szemben Josef Somrt, aki Hubickát alakította a filmben, rettentően leteremtette az apja, amiért ilyen erkölcstelen filmben szerepelt. Somr azzal védekezett, hogy Menzel nyomta a pecsétet, az ő keze látható a vásznon. Érdekes módon a rendező évek múltán már nem emlékezett, hogy is volt valójában:
   A jelenet forgatása előtt borzasztóan idegesek voltunk, hiszen akkor igen komoly tabunak számított a meztelenség. Csak Jitka Zelenohorská volt teljesen nyugodt. Egyszerűen felfeküdt az asztalra, és lehúzta a bugyiját.
    De hajszálon múlt, hogy a jelenet bekerült a filmbe. A premier előtt a filmgyár igazgatója utasított, hogy vágjam ki. Szerencsére sikerült meggyőznöm, hogy ebben a kérdésben ki kell kérnünk a munkásosztály véleményét. Rendeztünk egy premier előtti vetítést a lodenicei vasutasoknak, mert ott forgattuk a filmet, és az előadás után feltettük nekik a kérdést, hogy kivágjuk-e a jelenetet, vagy hagyjuk benne. Persze, mindannyian azt harsogták:"Ne vágják ki!" Így sikerült megmenteni.
   Menzel úgy tudta, a film minden női szereplője külföldre távozott:Jitka Zelenohorská Berlinben él,a kalauznő,  Mása (Jitka Bendová)  Angliában, Viktoria Freie (Nadá Urbánková) pedig Svájcban. Mindegyikük "jól" ment férjhez. De a rendező véleménye szerint ezt nem a filmnek köszönhették:Belevaló csajok voltak, nem kellett nekik reklám-nyilatkozta a Gazeta Wyborczá-nak.

   Talán ha több, reklám nélkül is belevaló csaj lenne...talán a fiúkból férfiak lennének...talán!
   Talán ha a média felelősen nem húsként ábrázolná a nőket, lenne hová igazodni...talán...
    Talán ha nem veszne el minden érték rohamléptekkel...talán...
    

2013. szeptember 28., szombat

PÓKOK SZŐTTE REGGEL

   Mivel a magyar igazság három, így az elmúlt két nappal szinkronban ma is sikerül fél négykor ébrednem. Koffein-bevitelt követően agytorna Primo Levi novelláskötetével. Bírom a csókát, nyakatekerten gondolkodik, bár az én agyam most csak lineárisan képes, néha bizony azon kapom magam, megettem egy oldalt, de emésztetlenül ment végig rajtam. Megesik az ilyesmi azzal, aki ennyi könyvet fal. Azért csak eljön a hat óra, indulok is, bár még tartja magát az éjszaka. Ahogy kilépek az ajtón, négy szarházi tacskó-kölyök perdül körém. -A fene a jó dolgotokat, miért nem alszotok?!- Négy motollaként járó kurta kutyafarok és nyolc lobogó tacskófül kísér a kapuig.-Nem jöhettek velem, ezeken a sparhelt tacskólábakon nem bírnátok a tempót;különben is, amekkorák vagytok, elvesznétek a fűben.
   Nem cifrázom, pokoli hideg van, meg akkora köd, ki sem látszom belőle. Viszont bőg egy szarvasbika a közelben. Valahol az erdőben, úgy hangzik. Minden esetre jó jel! Meg is szaporázom, hátha az erdők közt szarvasokat érek kint. Halkan kióvatoskodom a lucernatábla szélére, távcsövezek, de akkora köd van, nem látom, amit nézek. A bika közben szól, elég szépen, tényleg valahol a fák közt lesz, visszhangzik az öblös hangja. Hallgatom, közben rágyújtok. Várnom is kell picit, nagyon sötét van még, nem szeretnék vadászokba botlani ilyen semmi lővilágnál, az már tényleg felelőtlenség lenne. Közben egy őzbak riaszt a fiatal akácosban, egy kollégája válaszol neki. Várok, hátha kiszaladnak elém a nyílt placcra, de semmi nem moccan. Leheletnyit apad a sötétség, elindulok, annál is inkább, mert a hidegtől vacogás fog el. Bár imádom az ilyen hajnali hűvösséget, ezt a tejszerű, sűrű ködöt meg végképp. Nem akármilyen érzés itt lenni, megélni. Az őzbakok elhallgatnak, helyettük fácánkakasok rikoltoznak, több helyről is. Fácánt még nem fotóztam, majd most! 
   Közben a nap is becsekkol, halvány bugyirózsaszín pírral a Bakony felől. Rengeteg a pókháló, a lecsapódó pára nyomán ezerfelé kirajzolódnak a fű közt, bokrok, fák ágain. Ilyenkor látszik igazán, mennyi is van belőlük. Minden megbecsülésem a pókoké! Annál is inkább, mert remek fotó-lehetőségeket biztosítanak annak, aki képtelen szarvast, őzet becserkészni! A pókháló nem szalad el! Felérek a töltésre, a Rába túlpartjáról két lövés csattan. A bánatba, ijesztgetitek itt a szegény fotóst!


   Rettenet hideg van, pillanatra felsejlik bennem a szobám jóleső melege, de aztán a töltésen végignézve hívogat a sok száz harmattól terhes pókháló. Két holló repül el felettem, rekedten korrogva, majd pár perc múlva még kettő, röptükben összeakaszkodnak, kora reggeli hitvestársi torzsalkodás?
   Cipelem az állványt egyik pókhálótól a másikig, exponálás közben legalább a hidegről is megfeledkezem. Lassan a nap is feljebb tornázza magát, ám érdekes módon ezzel párhuzamosan megsűrűsödik a köd. Szinte valóságon túli látvány, ahogy a ritkábban álló fák közt rávilágít a gomolygó párára. 






   Másfél-két óra alatt alig tettem meg 4-500 métert a töltésen, ha nem lenne a Nikon-on vagy 400 fotó, nem tudnék elszámolni ezzel az idővel. Bakker, kizökkentem belőle! Térdig vizes vagyok, meg vizes a nadrág a seggemen, elképzelhető, hogy belegázoltam a fűbe, sőt, le is ülhettem, nem emlékszem. Valószínűleg hosszú percekig csak lestem magam köré, magamba, már megint! Onnan tudom, hogy azért az idő mégsem állt meg, hogy a gyomrom nagyokat kordul, a nap is magasan jár. Ha én megállok is, mert hogy igénylem, a világ attól még halad, bár nem nagyon érdekel.
   Éppen elég áldozatot hozok a KELL-oltárán, a magamnak szabott időmben se órát nem lesek, se gondot nem veszek a vállamra. Nem felelőtlenségből, nem nemtörődömségből; így akarom, így jó nekem, és kész!



   Én döntöm el, meddig megyek, milyen ritmusban, és mikor fordulok haza. És ha kedvem úgy tartja, lefotózok még tucatnyi pókhálót, és percekig bámulom, mennyire piros a galagonya! Mert tetszik! És még azt is megtehetem, hogy pókhálókat lesve szépen benézem az elém kiugró őzsutát, meg a gidáját. Aztán kapkodhatok, hogy beállítsam a gépem, és mire sikerül, ők már árkon-bokron túl vannak! A kutya is azért nyalogatja a tökeit, mert megteheti, na!
   Azért megsúgom, azt a sutát, meg a gidáját sajnálom, pöpecül elém jöttek!
 
 
 
 

2013. szeptember 24., kedd

HRABAL ÉS A HALAK.

   Aki hajnali háromkor kel, bizony nehezen vallja ki a szeptember végén már késve érkező reggelt, és vele az induláshoz elégséges fényeket. Ám aki hajnali háromkor kel, és elvetemült módon olvas, az könnyen van ilyen szempontból. Kávé után visszabújok az ágyba, Silvia Avallone-val;akarom mondani az ő Acél című regényével. Pár tíz oldal van már csak hátra ebből az erősnek túlzások nélkül nevezhető könyvből, és ahogy reméltem, a komor történet végére csak felcsillan a remény, főhős-kamaszlányaink, rajtuk keresztül pedig mindnyájunk számára:ne veszítsd el a legfontosabbat,a benned lakozó megbocsájtó szeretetet. Vagyok olyan megátalkodott, hogy a könyv befejeztével azonnal nyúlok a másikért, Aleksander Kaczorowski Életjáték/Történet Bohumil Hrabalról című írásáért. Hrabal-al még van elszámolni valónk, hívéül szegődtem, lássuk, ki is ő valójában, lássuk az embert a sok mese mögött. Na, ilyen formán lesz pikk-pakk hat óra, az ősök is fent vannak, kedvemre zöröghetek.
   Felhős az ég, barátságos a hajnal, ami a hőmérsékletet illeti. A kelő nappal egyetemben érek a Rába töltésére, őkelme vörös képpel beszorult a horizont és a felhők közé. Első sugarai csak a legmagasabb fák koronáját érik, pompás-furcsa színekbe festve a lombozatot. A csoda pillanatokig tart, megörökíteni sem egyszerű így, felmálházva, halfogó kedvel a tarisznyában.
   Ahogy számítottam, mivel nem fotózni jöttem, nyakamra hágnak az őzek, előbb egy egész közel bevár a töltés közepén, odébb három a töltés oldalában teszi ugyanezt. Mehettek a csudiba, ma másban vagyok érdekelt!
   Szép a Rába, de már megszoktam. Jó, dehogy szoktam meg, sose nem fogom. De egy férfihoz, egy horgászhoz nem illik a megilletődöttség, az elérzékenyülő szentimentalizmus. Gyakorlatiasság, az igen! Sikerorientált haszonelvűség, az igen! Nem köszönni kell a víznek, gyorsan szerelni, aztán uzsgyi-suhi! Kilókban, centikben mérhető eredményeket kell felmutatni, nem bámészkodni meg szemlélődni! Micsoda hozzáállás ez! Mit mesélsz majd a klubban? Hogy csak bámultad a vizet, ahelyett, hogy első dobásra partra rángattál volna egy kettes fenekeszeget? Jaj máá, annyira nem vagy életrevaló, tele veled a farvizem!
   Az első dobásra se, az azután következőkre se, se kettes, se feles. Bár apróhal mozog a felszínen, a víz áttetszősége és a vízállás is optimális. A helyszínben se hiba, se kifogás, újra csak a bot boldogabbik végén álló tényező lesz a leggyengébb láncszem? Ha nincs halacska, lesz fotó!

   Lejjebb baktatok, egy kidőlt fán állva kapom az első kapást, majd még lejjebb, a part közvetlen közelében előbb kisebb domi követi egész a felszínig a Kenart Huntert, újabb dobásra valamivel nagyobb kollégája rá is ragad. Csak bajosan tudnám megörökíteni, inkább visszaengedem. Kisebb dzsungelharc után, melyben azért benne a félsz, hogy megkésett vaddisznóval hoz össze a jó sorsom, újra parton vagyok. Közbe feltámad a szél, jócskán kiveszekszi magát a fák lombjával. Akár hogy is nézem, nekem olybá' tűnik, zöldült a természet a csapadék után, mintha dúsabb lenne a kánikula apasztotta lombkorona, és nyakig állva a csalánban a saját bőrömön tapasztalom, még utolsót vidul az aljnövényzet is. Későn veszem észre, a vízpartok egyik kellemetlenkedője, a farkasfog beérlelte termését. Apró, háromszög alakú magjai két kis kampó található, hivatását tekintve ragadnia kell. Az arra járó szőrcsuhájába, vagy ruhájába. Meg is teszi, remekül. Imitt-amott úgy nézek ki, mint egy génmanipulált sündisznó. És a kis növény el is éri célját, folyamatosan szedegetem és szórom magjait, miközben botorkálok a gazban.
    Végül csak kiérek egy kavicszátonyra, amely legutóbbi látogatásom óta bizony hízott kissé, jó 20 méterrel beljebb nyúlik. Érdekes egy hely ez, a kavicspad helyén évekkel ezelőtt jól fogtam domolykót, balint, aztán serdülőkorában az alvizén szintén, nem is kicsiket, most meg száraz lábbal megyek szinte a folyó közepéig. Sekély a víz a zátonyvég és a part közt, apróságok mozognak is a csendesülő vízben, néhány kopogtató kapás után egyet az aprónépből horogra kerítek.



   Közben rájövök, elért az éhség, egy tuskó kínálja is magát, rátelepedve elfogyasztom puritán tízóraim;szelet kenyér, szelet szalonna, paprika. Miközben jóízűen falok, jégmadár-pár cikáz el előttem, messzebb holló kajabál. Ezt így együtt felettébb szeressem! Elpöfékelek egy cigarettát, aztán kényszerből visszasétálok, valahol utat kell leljek az ártérre, hogy folytatni tudjam az utam. Mindenütt szarvas meg disznónyomok, a fák közt tovább sűrűsödik a felhők okán amúgy is kissé komor félhomály. Csak rá ne lépjek valakinek a farkára;vagy ha igen, legyen annyi időm, hogy a Nikon keresőjét még rá tudjam illeszteni, mielőtt lever a lábamról. A juharok és a szilfák kezdenek színesedni, ha lenne némi fény, leparkolnék néhány fotó erejéig. Ha jól tévedek, a meteorológia napsütést, 25 fokot is jósolt, ebből nem sok jut szegény fejemnek! Na, csak fussak össze egy időjóssal, lesz mit számon kérnem. Bár ahogy a sűrűséget elnézem, egy T-rex felbukkanására nagyobb az esély! Már csak abban reménykedem, ha összefutunk, egyetlen falással elintéz, a fene se kíváncsi az üvöltözésére, ahogy azt a Jurassic Park-ban teszik. Tényleg pokoli gaztenger van, ám hál'istennek, a vadak váltókat tiportak benne, így jutok ismét vízközelbe, jelesül egy halas homokpadra. Amit gyönyörűen megrendezett az áradás tavasszal...most kevésbé tűnik halasnak! Annál inkább vadasnak, a pattal párhuzamosan sztrádányi széles csapát tiportak a szarvasok, sőt, egész markáns vadszagot is érzek, jó lesz figyelni! Egy helyütt jól kivehetően hód közlekedett, meg is van a terebélyesebb nyárfa, amit kezelésbe vett.

   Nem egyszerű akció közelbe férkőzni a part menti bokroktól, elakadt fáktól, ahol sikerül, meg is jön a kapás, amit apró domolykóra váltok. A homokpad alján kezdődik kedvenc kövezésem, bár az utóbbi időben itt tett csúffá nem egy alkalommal egy hód, egész a lábam mellől elriadva, méterekkel előttem felbukkanva, hogy aztán a lefotózás elől rendre lebukjon. Így a hely renoméja kissé csökkent. Azért csak megnézem magamnak, annál is inkább, mer menet közben kékre vidul az ég, méghozzá nagyon kékre, és bár a napot még felhő takarja, bizton számíthatok előbukkanására;ezt még megvárom. Közben dobok párat/nem túl nagy meggyőződéssel/, egy dupla odabokszolás a jutalmam. Már nagyon kék az ég, igaz, a fényre várva a szél is egyre jobban belelendül, hangos szócsatába bocsátkozva az öreg nyárfákkal. És valóban, egyik pillanatról a másikra, különösebb előjáték nélkül, durr, megszületik a fény, úgy tűnik, mintha nem is az égből, hanem valahonnan a fák rejtekéből szaladna szét a folyón. Jaj, már megint szentimentalizmusba hajlasz, kezd végérvényesen elegem lenni belőled!


    Fény köszöntött, amikor jöttem, fene jódolgomban fényben is térek haza. A szél a töltés tetején jobban ér, de muszáj nagyobb távlatokban látnom, szeretem, ha a tekintetem nagyot ölel. Malomsok magasságában még komor felhők terpeszkednek az égen, én meg megkapom a beígért 25-öt, van még ereje a napnak. Kilépek, vár Hrabal!


2013. szeptember 21., szombat

J. M. COETZE:MICHAEL K ÉLETE ÉS KORA

   Michael K jókora hátránnyal indul az életben. Michael K helyet talál magának, szerepet, olyat, ami tőle telik. Michael K vállalja a rá szabott felelősséget, amellyel anyjának tartozik. Michael K mindent megtesz, ami szerény képességeiből futja. 
   A történelem nagyban tesz Michael K érdemeire. A történelmet nem érdekli Michael K. Hősünk kezdeti együgyűségéből célt kovácsolva kivonja magát a történelem alól. Innen nézve azok, akik azt hiszik, alakítják a történelmet, poklot járatnak meg Michael K-val. Táborba zárják. Dolgoztatják. Michael K fölötte áll mindennek. Megszökik, agyonsanyargatott, éhség pusztította teste engedelmeskedik a lelkének. Michael K szabad. És többet tud az életről a maga együgyű módján, mint a katonák, az orvosok, ügyvédek, politikusok, vagy bárki. Michael K visszatér eredeti gyökereihez, visszatér a földhöz, ahonnan vétetett. Kizökken az időből, kizökken mindenből, mely szabadságát korlátozza. Azt a szabadságot, mely másokat megrémít, és rémületükben szögesdrótot feszítenek köré. 
   A történelem, az emberiség eddig megtett útja eltávolított bennünket emberi önmagunktól. Lehet, egy zacskónyi tökmaggal a zsebben újra kellene kezdeni? Kertészekből, egyszerű vadászokból lettek a katonák, papok, orvosok, tanárok, kereskedők. Őrök és foglyok. Sokan, talán túl sokan is gondolják azt-tévesen-,hogy felette állnak másoknak. És rettegnek a pillanattól, amikor szembesülnek vele:mindez nem igaz! Akárhány kilométernyi szögesdrótot feszítenek ki, akárhány golyó hagyja el akárhány fegyver csövét, akárhány mindent ígérő, semmit meg tartó hamis szónoklat is hangzik el, akármennyire is hiszi bárki azt, hogy hivatott a történelem, az emberiség sorsának alakítására, végül mindenkinek egy a sorsa. A szabadság szabad akarat! És ennek jó dolognak kell lennie! Jónak, mert...minden tábort körbevesz egy másik. És önmagunk köré is így építünk kerítést! Nincs mese, közös a sorsunk, és csak együtt éljük túl önmagunkat! Nem egymás fölé tülekedve, levetkőzve emberi mivoltunkat. Egymás mellett, elfogadva, megértve, segítve. Egyek vagyunk mind! Emberek! És az egymás felé nyújtott kéz ledönti a kerítéseket. A félelem épít táborokat. Ne félj attól, hogy embernek születtél. Ne félj a felelősségtől! Vess magot, és öntözd!

   - A minap találkoztam egy emberrel-mondta-, aki szerint golyót eresztenek azokba, akik mások földjén kószálnak.
   Jótevője megrázta a fejét.
   -Én nem tudok ilyesmiről-mondta.-Én csak annyit tudok, hogy az embereknek segíteniük kell egymáson.

   Az univerzális lelkek nem találnak otthonra ezen a földön-esetleg az Antarktiszon vagy kint a nyílt óceánon.

   Kétségeim vannak afelől, hogy Felicity egyáltalán elgondolkodott-e valaha is az idő folyásáról, amint örvénylik és kavarog körülöttünk, a csatamezőkön és főhadiszállásokon, a gyárakban és az utcákon, a tanácstermekben és a kormányüléseken, először csak zavarosan, majd egyre letisztulva, míg a káoszból ki nem válik a forma, amelyben a történelem megmutatja győzedelmes önmagát. Hacsak nem tévesen ítélem meg őt, Felicityben fel sem merül, hogy hajótörött, aki kiraktak egy zsebkendőnyi időben, a várakozásidőben, a táboridőben, a háborúidőben. Számára az idő éppolyan teljes, mint bármikor azelőtt volt, még amikor lepedőt mos vagy padlót söpör, akkor is;miközben nekem, aki egyik fülemmel a tábori élet banális változásaira, másikkal pedig a Nagy Szerkezet érzékek fölötti forgására figyelek, az idő üressé vált.

BOKEH-BULI MEG A GOMBÁK/PSZICHEDELIKUS ERDEI SÉTA