Csendes ösvényeken: Rába

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Rába. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. augusztus 26., vasárnap

2013. szeptember 24., kedd

Aki hajnali háromkor kel, bizony nehezen vallja ki a szeptember végén már késve érkező reggelt, és vele az induláshoz elégséges fényeket. Ám aki hajnali háromkor kel, és elvetemült módon olvas, az könnyen van ilyen szempontból. Kávé után visszabújok az ágyba, Silvia Avallone-val;akarom mondani az ő Acél című regényével. Pár tíz oldal van már csak hátra ebből az erősnek túlzások nélkül nevezhető könyvből, és ahogy reméltem, a komor történet végére csak felcsillan a remény, főhős-kamaszlányaink, rajtuk keresztül pedig mindnyájunk számára:ne veszítsd el a legfontosabbat,a benned lakozó megbocsájtó szeretetet. Vagyok olyan megátalkodott, hogy a könyv befejeztével azonnal nyúlok a másikért, Aleksander Kaczorowski Életjáték/Történet Bohumil Hrabalról című írásáért. Hrabal-al még van elszámolni valónk, hívéül szegődtem, lássuk, ki is ő valójában, lássuk az embert a sok mese mögött. Na, ilyen formán lesz pikk-pakk hat óra, az ősök is fent vannak, kedvemre zöröghetek.
Felhős az ég, barátságos a hajnal, ami a hőmérsékletet illeti. A kelő nappal egyetemben érek a Rába töltésére, őkelme vörös képpel beszorult a horizont és a felhők közé. Első sugarai csak a legmagasabb fák koronáját érik, pompás-furcsa színekbe festve a lombozatot. A csoda pillanatokig tart, megörökíteni sem egyszerű így, felmálházva, halfogó kedvel a tarisznyában.

   Ahogy számítottam, mivel nem fotózni jöttem, nyakamra hágnak az őzek, előbb egy egész közel bevár a töltés közepén, odébb három a töltés oldalában teszi ugyanezt. Mehettek a csudiba, ma másban vagyok érdekelt!
   Szép a Rába, de már megszoktam. Jó, dehogy szoktam meg, sose nem fogom. De egy férfihoz, egy horgászhoz nem illik a megilletődöttség, az elérzékenyülő szentimentalizmus. Gyakorlatiasság, az igen! Sikerorientált haszonelvűség, az igen! Nem köszönni kell a víznek, gyorsan szerelni, aztán uzsgyi-suhi! Kilókban, centikben mérhető eredményeket kell felmutatni, nem bámészkodni meg szemlélődni! Micsoda hozzáállás ez! Mit mesélsz majd a klubban? Hogy csak bámultad a vizet, ahelyett, hogy első dobásra partra rángattál volna egy kettes fenekeszeget? Jaj máá, annyira nem vagy életrevaló, tele veled a farvizem!
   Az első dobásra se, az azután következőkre se, se kettes, se feles. Bár apróhal mozog a felszínen, a víz áttetszősége és a vízállás is optimális. A helyszínben se hiba, se kifogás, újra csak a bot boldogabbik végén álló tényező lesz a leggyengébb láncszem? Ha nincs halacska, lesz fotó!

Lejjebb baktatok, egy kidőlt fán állva kapom az első kapást, majd még lejjebb, a part közvetlen közelében előbb kisebb domi követi egész a felszínig a Kenart Huntert, újabb dobásra valamivel nagyobb kollégája rá is ragad. Csak bajosan tudnám megörökíteni, inkább visszaengedem. Kisebb dzsungelharc után, melyben azért benne a félsz, hogy megkésett vaddisznóval hoz össze a jó sorsom, újra parton vagyok. Közbe feltámad a szél, jócskán kiveszekszi magát a fák lombjával. Akár hogy is nézem, nekem olybá' tűnik, zöldült a természet a csapadék után, mintha dúsabb lenne a kánikula apasztotta lombkorona, és nyakig állva a csalánban a saját bőrömön tapasztalom, még utolsót vidul az aljnövényzet is. Későn veszem észre, a vízpartok egyik kellemetlenkedője, a farkasfog beérlelte termését. Apró, háromszög alakú magjai két kis kampó található, hivatását tekintve ragadnia kell. Az arra járó szőrcsuhájába, vagy ruhájába. Meg is teszi, remekül. Imitt-amott úgy nézek ki, mint egy génmanipulált sündisznó. És a kis növény el is éri célját, folyamatosan szedegetem és szórom magjait, miközben botorkálok a gazban.
Végül csak kiérek egy kavicszátonyra, amely legutóbbi látogatásom óta bizony hízott kissé, jó 20 méterrel beljebb nyúlik. Érdekes egy hely ez, a kavicspad helyén évekkel ezelőtt jól fogtam domolykót, balint, aztán serdülőkorában az alvizén szintén, nem is kicsiket, most meg száraz lábbal megyek szinte a folyó közepéig. Sekély a víz a zátonyvég és a part közt, apróságok mozognak is a csendesülő vízben, néhány kopogtató kapás után egyet az aprónépből horogra kerítek.

Közben rájövök, elért az éhség, egy tuskó kínálja is magát, rátelepedve elfogyasztom puritán tízóraim;szelet kenyér, szelet szalonna, paprika. Miközben jóízűen falok, jégmadár-pár cikáz el előttem, messzebb holló kajabál. Ezt így együtt felettébb szeressem! Elpöfékelek egy cigarettát, aztán kényszerből visszasétálok, valahol utat kell leljek az ártérre, hogy folytatni tudjam az utam. Mindenütt szarvas meg disznónyomok, a fák közt tovább sűrűsödik a felhők okán amúgy is kissé komor félhomály. Csak rá ne lépjek valakinek a farkára;vagy ha igen, legyen annyi időm, hogy a Nikon keresőjét még rá tudjam illeszteni, mielőtt lever a lábamról. A juharok és a szilfák kezdenek színesedni, ha lenne némi fény, leparkolnék néhány fotó erejéig. Ha jól tévedek, a meteorológia napsütést, 25 fokot is jósolt, ebből nem sok jut szegény fejemnek! Na, csak fussak össze egy időjóssal, lesz mit számon kérnem. Bár ahogy a sűrűséget elnézem, egy T-rex felbukkanására nagyobb az esély! Már csak abban reménykedem, ha összefutunk, egyetlen falással elintéz, a fene se kíváncsi az üvöltözésére, ahogy azt a Jurassic Park-ban teszik. Tényleg pokoli gaztenger van, ám hál'istennek, a vadak váltókat tiportak benne, így jutok ismét vízközelbe, jelesül egy halas homokpadra. Amit gyönyörűen megrendezett az áradás tavasszal...most kevésbé tűnik halasnak! Annál inkább vadasnak, a pattal párhuzamosan sztrádányi széles csapát tiportak a szarvasok, sőt, egész markáns vadszagot is érzek, jó lesz figyelni! Egy helyütt jól kivehetően hód közlekedett, meg is van a terebélyesebb nyárfa, amit kezelésbe vett.

Nem egyszerű akció közelbe férkőzni a part menti bokroktól, elakadt fáktól, ahol sikerül, meg is jön a kapás, amit apró domolykóra váltok. A homokpad alján kezdődik kedvenc kövezésem, bár az utóbbi időben itt tett csúffá nem egy alkalommal egy hód, egész a lábam mellől elriadva, méterekkel előttem felbukkanva, hogy aztán a lefotózás elől rendre lebukjon. Így a hely renoméja kissé csökkent. Azért csak megnézem magamnak, annál is inkább, mer menet közben kékre vidul az ég, méghozzá nagyon kékre, és bár a napot még felhő takarja, bizton számíthatok előbukkanására;ezt még megvárom. Közben dobok párat/nem túl nagy meggyőződéssel/, egy dupla odabokszolás a jutalmam. Már nagyon kék az ég, igaz, a fényre várva a szél is egyre jobban belelendül, hangos szócsatába bocsátkozva az öreg nyárfákkal. És valóban, egyik pillanatról a másikra, különösebb előjáték nélkül, durr, megszületik a fény, úgy tűnik, mintha nem is az égből, hanem valahonnan a fák rejtekéből szaladna szét a folyón. Jaj, már megint szentimentalizmusba hajlasz, kezd végérvényesen elegem lenni belőled!

Fény köszöntött, amikor jöttem, fene jódolgomban fényben is térek haza. A szél a töltés tetején jobban ér, de muszáj nagyobb távlatokban látnom, szeretem, ha a tekintetem nagyot ölel. Malomsok magasságában még komor felhők terpeszkednek az égen, én meg megkapom a beígért 25-öt, van még ereje a napnak. Kilépek, vár Hrabal!

2013. május 15., szerda

AMIKOR EGY APRÓ ROVAR KÖZBESZÓL...

Ötlet ötlött fel bennem, körvonalai határozott formát öltve késztettek 5 óra magasságában távozásra: ma fán termek. Azaz fára mászom, onnan fotózom. A fa maga adott, jókora kocsányos tölgy a cél a Rába melletti rét szélén. Kínálta magát, csak hát az agyam lassú biokémiai folyamatai most álltak össze. Kitekerek, kitekeredett nyakkal tekingetek, hol, s hogyan hágjam meg a fát? Hozzám legközelebb eső ága jobbára már az enyészeté, de tán megtart. Felmászom ügyesen, és a csúcstámadás előtt alaptábort verek.

Másznék tovább határozottan, keresem a fogást, amikor is....lódarazsat veszek észre, amint egy üregben eltűnik. Voltam már közel eme rovarhoz, egy alkalommal horgászat közben a szememet érintve jött a lehető legközelebb, ám ennél közelebbi kapcsolatteremtésre nem vágyom, érthető okokból. Inamba száll a szándék, vele a bátorság, kedves az életem. Mert ha ez a fene rovar itt most megkóstol, bizony bizonytalanná válik a jövőm! Aztat meg még tervezem! Azért az alaptáborból lövök pár képet.

Masina vissza a tasiba, tíz pontos ugrás végén határozottan fogok talajt. Ennyi volt! Nem félek én a vaddisznótól sem, bújom a sűrűt, mint kamaszfiú a pornóoldalakat, de a lódarázstól, attól tartok. Nem marad más, lövöldözöm a réten, bár rengeteg még a fény. Hason fekszem, egy aktív testbe zárt lusta lélek vagyok!

Gyönyörű ez a kocsányos tölgy, így szabadon kiterebélyesedve mutatja igazi formáját. Talán egy szajkó pottyantotta ide makk-korában, több évtizeddel ezelőtt. Bár akad még néhány társa, én mégis féltem őket, lelketlenül kivágják ezeket a megőrizendő fa-matuzsálemeket.

Végül odébb állok, a töltésen folyásiránynak felfelé kerekezek. Kakukk szól, fácánkakas kakatol, fúj a szél. Hullámzik a fű-rengeteg, olyan akácillat van, apám, harapni lehetne! Mindenütt virágok, margaréta fehére, mezei zsálya lilája vigyorog a töltés oldalában. Farkasalma bújik az út szélén, ellenfényben lefotózom, hátha.

A következő lejáraton lemegyek /azért van elvégre/, megnézem kedvenc folyómat. Még mindig kövéren szalad, barna vize sebesen halad célja felé. Itt van egy kis kellemes pihenőhely, paddal, asztallal, letelepedek. Egy arra járó léggyel megbeszélem a világ helyzetét, nagy vonalakban egyet is értünk: szarban vagyunk, de legalább van kilátás!

Innen is tovább állok, azaz tekerek. Egy helyen pár négyzetméteren kaszanyűg bükköny borítja a töltés mentett oldalát, ilyen tömegben még nem is láttam, fúj a szél, nem egyszerű lencsevégre kapni. Ide vissza kell térnem szebb fények, és enyhébb légmozgás mellett.

Bár szidom a szelet, egy valamit mégis nagyon tud a koma: gabonatáblát ringatni. De azt cefetül, percekig nézem a hullámzó életet.

Az Erzsébetkert közelében mezei zsálya találkozó van, kismillió töve színezi lilára a töltés oldalát. Ide is jövök szebb fényekkel!

Kiérek a műútra, a Rába hídja felé veszem az irányt. A túlparton fiú és lány üldögél a lépcsőn, neki való idő van! Fotózom, közben önjelölt barátom, Sanyika is befut, félnótás szegényem, de hihetetlenül jó szándékú, megmosolyogtató figura! Csemetét kapálni volt. Most meg bringázik, megy is vissza a faluba. Szevasz!

Hazafelé nézek, lassan, de biztosan. Az alábukó nap fényében az út menti fák árnyékot rajzolnak a lekaszált lucernára, velük hajol mélyre a víztorony. /Itthon veszem észre, olyan, mit valami fallikus szimbólum!/