2014. június 26., csütörtök

RÉM CSENDESEN ÉS ÍRTÓ MESSZE

    Az utóbbi idők legkorábbi startját követően szuszogok a reggeli hűvös menetszélben, igyekszem oda, ami megvár. A "nem vagy normális" és az "elmentek otthonról, nem ideiglenesen" közt határoznám meg elmém állapotát, amikor negyed ötkor már szalad alattam az út, ahelyett, hogy mélyebbre vackolnám magam az álom sokszínű leple alatt. Mocskos egy ágyam van, kidob rendre!
  Lucernatábla üres, odébb az erdősarok is, szépek a tarlók így, bálákkal hintve, de szebb lenne őzekkel pettyezve. Se nyúl, se róka. Újabb lucernatábla, ezt is lekaszálták, az illata pompás, ám sehol sem töri meg asztalsimaságát egy-egy őz-alakú folytonossági hiba. Öreg Zeiss-gukkerem mégis mutat egy bakot, hazafelé ballag, becserkészhetném, de mégsem zavarom. Annál is inkább, mert Herr Zeiss talál egy másikat, repcetarlón vág keresztül. Egy vonalig cserkelem, de a távolság csak arra jó, hogy nagyokat sóhajtsam miatta. A nap még sehol, a reggeli párában értékelhető képet ezzel a technikával bajosan csinálnék.
      Jobb híján végignézem egy gabonatábla szélén állva, ahogy a nap, mintha zsinóron húznák, felkúszik az ártéri erdő nyárfái fölé, vörös korongja rátekint a világra, mely csendes áhítattal veszi tudomásul az új nap jöttét. Tollas seregek cikáznak jobbra-balra, némán, a koncertek ideje lejárt, vadgerlék búgnak csupán, nekik mindig akad mondanivalójuk a nyár számára. A trágyakupacok párát lehelnek magukból, az ártér felől is ködfüggöny lepi a kamaszodó kukoricatáblát. A túlsó szélén-hol máshol-a távcső mutat is egy őzet, "N"-el is ránézünk, pokoli messze van, szegény nem is látja. Lesem darabig, aztán eltűnik, magam is lépek, kinézek egy másik kukoricásra. Madár se jár. Vissza-séta. Ám láss csodát, az előbbi kukoricásban közelben két őz, suta a gidájával. De nem, egy bak meg egy suta. Szénabálákból eszkábált kazal takarásában belopom őket, jönnek is rám, igaz lassan, ráérősen. Pont szembe süt a nap, kicselezni sem tudom. Innen úgy tűnik, a bak féltő gondoskodással lesi a sutáját, amaz egykedvűen legelész. Lelki szemeimmel szebbnél szebb képek látok már, erre föl felkapják a fejüket, az ellenkező irányba figyelnek erősen, majd elugranak, meg sem állva az útmenti fás, bokros szegélyig. Nem engem, valaki-valami mást vettek észre. Mi van Fortuna, ma nem...?
   Egykedvűen ballagok vissza, szinte lemondva már az őzekről, ám csak ránézek távcsővel a repcetarlóra. Jól teszem, két őzet veszek észre, sietősen igyekeznek hazafelé, a rejtekadó akácos hűvösébe, takarásába. Na hajrá! Erre átugrik előttem egy őz, be a fák közé, ő is haza igyekezett, nem vettem észre. Sebaj, majd a másik kettő. Megfelezve nagyjából a köztünk lévő távolságot, megállok, "N" állványra, várok. Csak nem jönnek! Akkor még közelebb, még és még. Pont lépek, mikor ők is, nem is ketten vannak, hanem hárman, meg sem állva ugranak át az úton, be a fák közé. Csókoltatlak bennetek!
   Ez egy ilyen hajnal, úgy nézem, végképp lemondva négylábú fotós reményekről, elkerekezem még Pápóc felé kicsit. A lekaszált lucernatáblán népes fekete sereg, vetési varjak böngésznek reggeli után. Megállok, de ők betartják a biztonságos távolságot, egyhangú méltatlankodással röppennek odébb. Bár a varjak kissé hátra kerültek a tollas szépségverseny helyezettjei közt, egy valamit, értelmi képességüket nem lehet eleget méltatni. Intelligencia, helyzetfelismerő képesség tekintetében a madarak közt elöl a helyük. Míg a banda zöme reggelizik, néhányuk az út menti fákra telepedve figyel, veszélyt észlelve társaikat azonmód riadóztatják. Így tesznek velem is, károgva elrúgják magukat egy akác száraz ágáról jöttömre, válaszul a többiek nem kevésbé halkan egy tömegben felkavarodnak. 
   



   Egyhangúan, egy nyulat leszámítva különösebb látnivaló nélkül nyújtózkodnak a tarlóvá vált gabonatáblák a reggel aranyában. Visszafordulok, a varjak újra birtokba vették az egész lucernatarlót, kisebb csapat seregély próbál köztük helyet találni, de ők nem szívesen osztják meg a terített asztalt. Míg mozgásban vagyok, csak figyelnek, így meg sem állok, csak zavarnám őket. Jó étvágyat!  

 
 

2014. június 24., kedd

A NYÚLON TÚL

   Reggel háromnegyed négy, kibotorkálok a kávé feltételezett tartózkodási helyére, szokott módon és küllemben ott is van. Míg várom, hogy hatékonnyá melegedjen (hidegen idegen), kilesek az ablakon, Zsófinak azonban hűlt helye a kedvenc karosszékében. Itt kérem valami fennforgás van, ez szokatlan. Ja kérem, esik, vagy legalább csepereg. A bánat, menni akartam, kávén innen még nem hozok felelős döntést. Meglátjuk. Koffein be, Zsófi előkerül, helyet is foglal a székben. Akkor nem esik. Viszont akkora felhőpaplanok az égen, az aljuk súrolja a földet. Várok, addig James Jones.
   Sokat nem vagyok hajlandó időzni idebent, születik közben csöppnyi derengés, lóra! Vihar lehetett, amit átaludtam nyitott ablakom dacára, tépett levelek, tört ágak több felé. Meg tócsák. Az első lucernáson megint őzbak, megint lelép, megszoktam. Odébb bak áll az út túloldalán, takarásban belopom, erre köddé vált. Sebaj, a jelek biztatóak. A jelek, de nem a tények, kedvenc lucernatáblám tök üres. Pedig volt kint rajta őz az este, az ázott talajon jól látszanak a kiváltás meg a visszaút nyomai. Odébb jókora szarvasrudli nyomai, tehenek lehettek a borjaikkal. Ám sehol semmi szőrös, csak madarak. Vadgerlék páros műrepülésben, gébics billeg a dróton, rigók cikáznak a nyiladék felett, megkezdődött az egész napos műszak, rengeteg éhes száj reggelire vár. Holló korrog, rég láttalak, komám. Míg az öregek kaja után koslatnak, az első fészekalj kamaszai gondtalanul hepajkodnak, vad kergetőzésben űzik egymást a levegő csak általuk ismert útjain. Gondtalan az első nyár. 
   Nem is kevés eső esett az éjszaka folyamán, akkora pocsétákat pakolt helyenként az útra, kerülni sem tudom. A pára felerősíti az illatokat, gabonatáblák erős illata vegyül a föld szélére hordott szerves trágya penetráns szagával. Nem büdös, csak határozott.
   Kinézek a vetés szélébe, áll itt egy magasles, azon meg egerészölyv szokott gubbasztani. Ott is van. Ugye, a rutin meg az évek. Ja, bazdmeg, az árnyékba állított értékekkel lövöm meg az ég felé, olyan is lett, FF-nek tán jó lesz.

  Szimatolok, ázott szarvas-szagot, a tulajok sehol. Alig ér combközépig a kukorica, fotózni még jó lenne, akár nyúlra, rókára is. Majd ha csövet neveltek, lesz benne vad... takarásban. Most sehol senki és semmi. Csak a levegőt szelik tollas barátaink, szorgalmasan. Elképesztő, mennyien vannak, kapkodom a fejem. Hogy össze nem ütköznek ebben a tumultusban! Öreg diófa előtt megállok, száraz ágvégein nagy a forgalom, hol rigók, hol vadgerlék, hol citromsármányok pihennek rajtuk pillanatra. Persze, mindig takarásba. Madár helyett más témát keresek.




    Az esőcseppeket megvilágító fény-idő közben előkeveredett a nap a felhők közül- bokeh-fotózásra csábítana, de én őzet akarok, nagyon is. Csak az őzek nem akarják, bújnak valamerre. Bringára szállok, lassan haza. Ahogy elém kanyarodik a lucernatábla, a szélén két nagy fül. Nyúlfül. Ott ül. Ahogy szokott. Legutóbb is. Meg is álltam, takarásban cserkeltem, pompásan bele is térdeltem egy akáctüskébe. Azóta a balabbik lábam 50 %-os. Ha terhelem, fájdalommal válaszol. Ennek okán le vagy te sajnálva, nem is érdekelsz. De ez a nyúl bolond, egészen rám jön. Megállok, erre persze elugrál. Aztán bolondul visszafordul, újra kijön az út szélére. Kissé elé álltam, kitekeredve, mint nyeregből nyilazó ómagyar lövöldözöm. Elégtétel a múltkori tüske-fiaskóért, elvégre néha nekem is lehet szerencsém. A nyúl meg csak jön. A szerencse meg forgandó, mielőtt a lábamra lépne, feltűnik egy autó, nyulam meg lelécel. Sebaj, még így kézből, kitekeredve is lett pár használható kép. 


 
 
 

2014. június 19., csütörtök

MARILYN MEG AZ ŐZEK

   Korai kelésnek nyögés a vége, vagy legalább sóhajtozás. Főként, ha a kelést követően Marilyn Monroe életrajzzal kezdődik a nap. Norman Mailer tolla sebészszike gyanánt boncolgatja minden idők nőjének életét, próbálva megfejtést találni arra, amire tán nem lehet, vagy bármiféle magyarázat csak fikciónak tűnhet, sok a miért Monroe körül. Vagy Monroe-n belül. Nem szokványos életrajzot írt Mailer, ki-ki szól a sorok közül maga az író is, néha többet, mint kellene, neki elnézzük. Első házasságát éli épp még Norma Jean, amikor magára hagyom, toporog a hajnal az éjszaka kitárulkozó kapujában.
   Kiérek a házak közül, őz figyel egy tarlón, jöttömre beugrik a még lábon álló gabonába. Odébb az út szélén másikat veszek észre, takarásban megállok, a lombok közül kinézek rá. Alig fényekben próbálom megörökíteni, mögötte két bak is randalíroz, hangosakat böffentve vitáznak valami létkérdés felett. 
  Tovább már gyalog folytatom, legutóbb itt kölyökrókákat, őzeket láttam autóból, hátha... És láss csodát, róka egerészik egy kaszálón, messze van, pedig megörökíteni valóan mutatja be, hogyan is csinálja ezt az egérfogást egy vérbeli profi. Talán egy valamirevalót sikerül lőni, hiába, videózni kellett volna.
  Odébb, az út másik oldalán tegnap őzet láttam ebben az időben egy lucernatáblán, remélem, ma is kint lesz. Még oda sem érek, két őz kergetőzve ugrik át előttem az úton. Nem jó jel! De ma elvetemült szerencsém van, bak legel nem is messze, sikerül észrevétlen becserkelnem, "N" forróra lövi magát.








   Míg a bak egy mellette elrobogó teherautót figyel, én visszahátrálok a takarásba, magára hagyom. És bár zubog bennem az adrenalin, a korai kelés terhét nem sikerül ellensúlyoznia, Marilyn kebeléra vágyom.. izé, Norman Mailer soraira.