Hőseink, Jessie és Gerald házasságuk hűlő hamuját hevítendő ártalmatlan játszadozásba kezdenek, az asszonyka bilincsre kerül, azon a végzetes napon isten háta mögötti tóparti nyaralójukban. Jessie kedve itt el is illan, és miután verbális érvei nem érnek célba, lábbal nyomatékosítja azokat, minek következtében férjuram szívrohamban úgy marad. Adott a King-től megszokott képtelen helyzet, melyet arra használ bő fantáziájú írónk, hogy Jessei-t ne csupán a kiszabadulás kálváriájának tegye ki, de egyúttal minden élethelyzet tán legnehezebbikével való szembenézésnek is. Hisz tán kivétel nélkül mindnyájan őrzünk bensőnk egy lepecsételt, lelakatolt, bedeszkázott, elfüggönyözött zugában legalább egy titkot, mellyel szembenézni se óhajtunk, pillanatra sem. És ha megtörténik, merthogy megtörténik egyszer, magunkat felmentő érveket sorakoztatva próbálunk az ítéleten enyhíteni, felmentést keresve magunk, vagy az érintettek számára. A lélek nem óhajt ítélkezni saját maga felett, mentve így a holnapot, hallgatva tán meg nem történté tehető bármilyen bűn, vagy ostoba hiba. Jessie egy napfogyatkozás súlyos emlékét őrzi, ágyhoz bilincselve, férje hullájával egy szobában éli újra elzárt emlékeit. King mesteri bravúrral hámozza elő a lélek legsötétebb zugaiból mindazt, amiből valójában vagyunk. Lehetséges, hogy vannak kísértetek, bolyongó lelkek, de bizonyos, hogy magunkban hordozunk ilyen kísérteteket, akik száz kísérlet után százegyedszerre is megpróbálkoznak előbújni. És nincs olyan, hogy előbb vagy utóbb ne sikerülne nekik.
Elolvasva több értékelést, azok hibájául róják fel a regény középső részének látszólagos vontatottságát, én ellenkezőleg, legfőbb erényének tartom. Ahogyan az eddig olvasott King művek, így a Bilincsben is arról tesz bizonyságot, mennyire bizonytalan, síkos talaj is rejtőzik bennünk, mennyire nem sokon múlik, hogy egy életre elcsússzunk rajta. Akár gyarlóságainkat, akár félelmeinket, vélt vagy valós alapú bizonytalanságunkat meg sosem szüntethetjük, de táplálni sem illő dolog azokat. A bölcs józanság csupán vékony ösvény, könnyű leszédülni róla, akár egy életre, akár csak egy teljes napfogyatkozás percnyi idejére. Jót és rosszat néha annyira nehéz megkülönböztetni, mint a hold fényéből falra vetülő árnyat benézni a gonosz pofájának. A jó és rossz örök harcának színtere vagyunk, lelkünk csatamező. Egyre inkább!
Hűen önmagához King itt is elfolyat nem kevés vért, Gerald ügyvéd úr holtában sem dicsőül, imitt-amott egy kóbor eb folytonossági hibákat ebédel belőle /úgy látszik, King nem egy nagy kutyabarát, a denevér marta Cujo rémtettei mellett itt egy újabb eb, aki legkevésbé két hátsó lábán pitizik, vagy épp eldobott botot hoz vissza heves farkcsóválások közepette/, romantikára éhes lelkületű emberpalánták kerüljék ezt a regényt is. Mondom, magam sem kedvelem a borzongást csak önmagáért, sokkal inkább érdekel a szerző egyedi lélekábrázolása, bár e tekintetben a Bilincsben azért hátrább sorolandó mondjuk a Tortúra vagy épp a Ragyogás zsenialitása mögé. Filmre viteléről csiripelnek a madarak, kíváncsian várjuk népes rajongói, hogyan lehet ezt a témát így megoldani.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése