Ungár István, a magyar tánczene doyenje nagy idők tanúja, Grenitzer Róberttel karöltve e kötetben elcsevegi mindazt, amit megélt, felidézve egy színes életpályát, megidézve egy letűnt világot, emléket állítva pályatársainak, zenészkollégáinak, a szórakoztatóipar megannyi neves és névtelen szereplőjének. Attól a nem éppen hízelgő pillanattól kezdve, amikor is a későbbi elismert szaxofonos először fújt, bizony, fordítva hangszerébe a magyar tánczene hőskorán át napjainkig ívelő időszak elevenedik meg a könyv lapjain, igazi csevegő, anekdotázó formában.
A rövid történetek során nem csak Ungár gazdag és színes életpályáját ismerhetjük meg, de megidézi a szakma neves és a feledés homályába veszett névtelen alakjait is, Hosszú Rudi roma bőgőstől, aki indián esőcsinálónak is kiadta magát egészen Seres Rezsőig.
Akkoriban már a zene uralta az életemet. Még üzemi munkás voltam, de egyre többet jártam a zenekarral. Egy olyan brigádba kerültünk, amelynek szegény megboldogult Cziffra György is tagja volt. Nemrég szabadult a börtönből, tiltott határátlépés miatt ült. Csalódott, megkeseredett figura volt, nem ismerek senkit, aki akkor hitt volna későbbi világhírnevében. Persze milyen lett volna? Egy koncertzongorákhoz szokott ember, akit a sorsa arra alázott, hogy hangulattalan kultúrtermek másra váró közönsége előtt lehangolt, lestrapált pianínókhoz üljön estéről estére. Csak úgy tudta ezt elviselni, hogy időnként meghúzta a zakózsebben tartott konyakos flaskát és bekonferálta, ami a szívét nyomta: Fisher Anni se tudja úgy a Spanyol rapszódiát, mint én, mert a legjobb vagyok.
Tisztelettel s megbecsüléssel emlékszem például Tolcsvay Nagy Bélára, a híressé vált zenész testvérpár édesapjára, a Bezerédi utcai Általános Iskola énektanárára. Nem tudom, hogy kiegészítő, vagy főkeresetért, mindenesetre a tanítás mellett állandó tagja volt a Karaván Jazz Együttesnek. Nem sokat aludhatott, de nem ez tette számára kimerítővé az oktatást: ez a csupa szívjóság ember az ördögfattya kölykek csínyjeinek állandó céltáblája volt. Tanórái állandó kellékét, egy fújtatós harmóniumot tanteremről tanteremre kellett cipelnie. Egyszer néhány túlkoros és túl rossz nyolcadikos feltette a hangszert a szekrény tetejére és csak akkor vették le, amikor a már 39 évesen teljesen ősz, aranyos úr megígérte, hogy eljátssza kívánságdalukat. Valami amerikai számot persze. Bár ebben-kisebbek lévén-nem voltunk vétkesek, de cinkosok sok minden másban. Már felnőttként megkerestem, hogy megkövessem.-Ugyan fiam-mondta-büszke vagyok, hogy zenész lettél.
Holéczy két kézzel tolt előre. A művészvilágban ritka önzetlenséggel adta nekem a szólókat. Tájékozott, széles látókörű zenész volt, mindenről tudott, okosan, szívesen és türelmesen tanított. Nem utolsó sorban becsületes munkára. Ákos a velem egyszerre érkezett Németh Lehelt is felkarolta. Egy tehetségkutató versenyen tűnt fel ez a Székelyföldről származó, szerény körülmények között élő fiatalember. Albérlet, vaságy, egy nadrág, két ing, de hozzá céltudatosság és gerincesség. Karakán volt. Ahogy megismerte, azonnal megszerette a közönség. Bajtársias maradt a kapcsolatunk, még hírneve tetőpontján is cipelte helyettem a baritonszaxofont, mondván, hogy nekem nehéz.
Humorba pácolt anekdotái mint totemoszlopok állnak egy elsüllyedt világ sírja felett, mellyel nem csak egy zenei stílus, de egyfajta emberi lépték, mentalitás is sírba szállt. Az élet minden területén eluralkodó értékveszteség, morális csőd közepette múltba révedő tekintünk keresi az igazodást, zenetörténeti jelentőségén túl számomra ilyen értékeket hordoz ez a könyv. Legalább a totemoszlopokra vessünk néha pillantást, aztán ha valahol felcsendül halkan egy jazz-futam...
Keresem Ungár Pistát, mit tudtok róla?
VálaszTörlés