Reggel háromnegyed négy, kibotorkálok a kávé feltételezett tartózkodási helyére, szokott módon és küllemben ott is van. Míg várom, hogy hatékonnyá melegedjen (hidegen idegen), kilesek az ablakon, Zsófinak azonban hűlt helye a kedvenc karosszékében. Itt kérem valami fennforgás van, ez szokatlan. Ja kérem, esik, vagy legalább csepereg. A bánat, menni akartam, kávén innen még nem hozok felelős döntést. Meglátjuk. Koffein be, Zsófi előkerül, helyet is foglal a székben. Akkor nem esik. Viszont akkora felhőpaplanok az égen, az aljuk súrolja a földet. Várok, addig James Jones. Sokat nem vagyok hajlandó időzni idebent, születik közben csöppnyi derengés, lóra! Vihar lehetett, amit átaludtam nyitott ablakom dacára, tépett levelek, tört ágak több felé. Meg tócsák. Az első lucernáson megint őzbak, megint lelép, megszoktam. Odébb bak áll az út túloldalán, takarásban belopom, erre köddé vált. Sebaj, a jelek biztatóak. A jelek, de nem a tények, kedvenc lucernatáblám tök üres. Pedig volt kint rajta őz az este, az ázott talajon jól látszanak a kiváltás meg a visszaút nyomai. Odébb jókora szarvasrudli nyomai, tehenek lehettek a borjaikkal. Ám sehol semmi szőrös, csak madarak. Vadgerlék páros műrepülésben, gébics billeg a dróton, rigók cikáznak a nyiladék felett, megkezdődött az egész napos műszak, rengeteg éhes száj reggelire vár. Holló korrog, rég láttalak, komám. Míg az öregek kaja után koslatnak, az első fészekalj kamaszai gondtalanul hepajkodnak, vad kergetőzésben űzik egymást a levegő csak általuk ismert útjain. Gondtalan az első nyár. Nem is kevés eső esett az éjszaka folyamán, akkora pocsétákat pakolt helyenként az útra, kerülni sem tudom. A pára felerősíti az illatokat, gabonatáblák erős illata vegyül a föld szélére hordott szerves trágya penetráns szagával. Nem büdös, csak határozott. Kinézek a vetés szélébe, áll itt egy magasles, azon meg egerészölyv szokott gubbasztani. Ott is van. Ugye, a rutin meg az évek. Ja, bazdmeg, az árnyékba állított értékekkel lövöm meg az ég felé, olyan is lett, FF-nek tán jó lesz.
Szimatolok, ázott szarvas-szagot, a tulajok sehol. Alig ér combközépig a kukorica, fotózni még jó lenne, akár nyúlra, rókára is. Majd ha csövet neveltek, lesz benne vad... takarásban. Most sehol senki és semmi. Csak a levegőt szelik tollas barátaink, szorgalmasan. Elképesztő, mennyien vannak, kapkodom a fejem. Hogy össze nem ütköznek ebben a tumultusban! Öreg diófa előtt megállok, száraz ágvégein nagy a forgalom, hol rigók, hol vadgerlék, hol citromsármányok pihennek rajtuk pillanatra. Persze, mindig takarásba. Madár helyett más témát keresek.
Az esőcseppeket megvilágító fény-idő közben előkeveredett a nap a felhők közül-bokeh-fotózásra csábítana, de én őzet akarok, nagyon is. Csak az őzek nem akarják, bújnak valamerre. Bringára szállok, lassan haza. Ahogy elém kanyarodik a lucernatábla, a szélén két nagy fül. Nyúlfül. Ott ül. Ahogy szokott. Legutóbb is. Meg is álltam, takarásban cserkeltem, pompásan bele is térdeltem egy akáctüskébe. Azóta a balabbik lábam 50 %-os. Ha terhelem, fájdalommal válaszol. Ennek okán le vagy te sajnálva, nem is érdekelsz. De ez a nyúl bolond, egészen rám jön. Megállok, erre persze elugrál. Aztán bolondul visszafordul, újra kijön az út szélére. Kissé elé álltam, kitekeredve, mint nyeregből nyilazó ómagyar lövöldözöm. Elégtétel a múltkori tüske-fiaskóért, elvégre néha nekem is lehet szerencsém. A nyúl meg csak jön. A szerencse meg forgandó, mielőtt a lábamra lépne, feltűnik egy autó, nyulam meg lelécel. Sebaj, még így kézből, kitekeredve is lett pár használható kép.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése