RÉM CSENDESEN ÉS ÍRTÓ MESSZE

    Az utóbbi idők legkorábbi startját követően szuszogok a reggeli hűvös menetszélben, igyekszem oda, ami megvár. A "nem vagy normális" és az "elmentek otthonról, nem ideiglenesen" közt határoznám meg elmém állapotát, amikor negyed ötkor már szalad alattam az út, ahelyett, hogy mélyebbre vackolnám magam az álom sokszínű leple alatt. Mocskos egy ágyam van, kidob rendre!
  Lucernatábla üres, odébb az erdősarok is, szépek a tarlók így, bálákkal hintve, de szebb lenne őzekkel pettyezve. Se nyúl, se róka. Újabb lucernatábla, ezt is lekaszálták, az illata pompás, ám sehol sem töri meg asztalsimaságát egy-egy őz-alakú folytonossági hiba. Öreg Zeiss-gukkerem mégis mutat egy bakot, hazafelé ballag, becserkészhetném, de mégsem zavarom. Annál is inkább, mert Herr Zeiss talál egy másikat, repcetarlón vág keresztül. Egy vonalig cserkelem, de a távolság csak arra jó, hogy nagyokat sóhajtsam miatta. A nap még sehol, a reggeli párában értékelhető képet ezzel a technikával bajosan csinálnék.

      Jobb híján végignézem egy gabonatábla szélén állva, ahogy a nap, mintha zsinóron húznák, felkúszik az ártéri erdő nyárfái fölé, vörös korongja rátekint a világra, mely csendes áhítattal veszi tudomásul az új nap jöttét. Tollas seregek cikáznak jobbra-balra, némán, a koncertek ideje lejárt, vadgerlék búgnak csupán, nekik mindig akad mondanivalójuk a nyár számára. A trágyakupacok párát lehelnek magukból, az ártér felől is ködfüggöny lepi a kamaszodó kukoricatáblát. A túlsó szélén-hol máshol-a távcső mutat is egy őzet, "N"-el is ránézünk, pokoli messze van, szegény nem is látja. Lesem darabig, aztán eltűnik, magam is lépek, kinézek egy másik kukoricásra. Madár se jár. Vissza-séta. Ám láss csodát, az előbbi kukoricásban közelben két őz, suta a gidájával. De nem, egy bak meg egy suta. Szénabálákból eszkábált kazal takarásában belopom őket, jönnek is rám, igaz lassan, ráérősen. Pont szembe süt a nap, kicselezni sem tudom. Innen úgy tűnik, a bak féltő gondoskodással lesi a sutáját, amaz egykedvűen legelész. Lelki szemeimmel szebbnél szebb képek látok már, erre föl felkapják a fejüket, az ellenkező irányba figyelnek erősen, majd elugranak, meg sem állva az útmenti fás, bokros szegélyig. Nem engem, valaki-valami mást vettek észre. Mi van Fortuna, ma nem...?

   Egykedvűen ballagok vissza, szinte lemondva már az őzekről, ám csak ránézek távcsővel a repcetarlóra. Jól teszem, két őzet veszek észre, sietősen igyekeznek hazafelé, a rejtekadó akácos hűvösébe, takarásába. Na hajrá! Erre átugrik előttem egy őz, be a fák közé, ő is haza igyekezett, nem vettem észre. Sebaj, majd a másik kettő. Megfelezve nagyjából a köztünk lévő távolságot, megállok, "N" állványra, várok. Csak nem jönnek! Akkor még közelebb, még és még. Pont lépek, mikor ők is, nem is ketten vannak, hanem hárman, meg sem állva ugranak át az úton, be a fák közé. Csókoltatlak bennetek!
   Ez egy ilyen hajnal, úgy nézem, végképp lemondva négylábú fotós reményekről, elkerekezem még Pápóc felé kicsit. A lekaszált lucernatáblán népes fekete sereg, vetési varjak böngésznek reggeli után. Megállok, de ők betartják a biztonságos távolságot, egyhangú méltatlankodással röppennek odébb. Bár a varjak kissé hátra kerültek a tollas szépségverseny helyezettjei közt, egy valamit, értelmi képességüket nem lehet eleget méltatni. Intelligencia, helyzetfelismerő képesség tekintetében a madarak közt elöl a helyük. Míg a banda zöme reggelizik, néhányuk az út menti fákra telepedve figyel, veszélyt észlelve társaikat azonmód riadóztatják. Így tesznek velem is, károgva elrúgják magukat egy akác száraz ágáról jöttömre, válaszul a többiek nem kevésbé halkan egy tömegben felkavarodnak. 
   

   Egyhangúan, egy nyulat leszámítva különösebb látnivaló nélkül nyújtózkodnak a tarlóvá vált gabonatáblák a reggel aranyában. Visszafordulok, a varjak újra birtokba vették az egész lucernatarlót, kisebb csapat seregély próbál köztük helyet találni, de ők nem szívesen osztják meg a terített asztalt. Míg mozgásban vagyok, csak figyelnek, így meg sem állok, csak zavarnám őket. Jó étvágyat!