2013. március 30., szombat

Húsvéti őzkergetés

Egyszerűen nem vagyok hajlandó az árokparton, itt-ott megbúvó, szemérmetlen hófoltokról tudomást venni. Nem törődöm velük, keresztülnézek rajtuk, hanyagolom őket, nem érdekelnek! Eldöntöttem, hogy TAVASZ van!
A naptár szerint az vagyon, a levegőben is érezni, a madarak is ezt dumálják, cinkék beszélik serényen, fakopáncsok dobolják faágakon, feketerigók viszik szárnyukon hírét, citromsármányok dalolják. Az erdő kissé nyúzott képet mutat, a nyiladékokon jókora víztócsák éktelenkednek, csupasz ágaikat bámulják bennük a fák.
Dacolva hóval, hideggel, földhöz lapulva még, de zölden bújnak már a tavalyi avarban az erdő lágyszárú lakói. Jobbára a szélekről veszik birtokukba az erdőt, a fák sűrűje közt még az enyészet az úr, hullott gallyak mindenütt, korhadó tuskók, vaddisznók tépázta avar.
Lassan ballagok, nyugalmam most gyógyszer, az elmúlt időszak stresszét kívánom magam mögött hagyni. A fény hiányával nem nagyon tudok kiegyezni, de nincs választásom. Az erdőszélen elpusztult róka tetemére bukkanok, lefotózom, de meg nem osztom. Nem túl derűs látvány. Egy bokrokkal, fákkal szegélyezett árok mellett visz utam, néhány terebélyes fehér nyár már anyányi barkát nevelt, csüngnek az ágakon, méhekre, beporzó rovarokra várva.

Ültetett akácos mellett visz utam, biztosra veszem, találkozom őzekkel. És lőn, a sorok közt fel is bukkan egy kis bak meg egy suta. Addig követem , míg nem sikerül lencsevégre kapni őket.
Valamivel odébb újabb bakot veszek észre, megnéz/ha egyáltalán lát ebben a terepszínben/, ballag tovább. Az előbbi módszert követve megyek mellette, a fasorok közt "lelövöm".


Kiérek egy egykori földútra, a túloldalán szintén őzek legelésznek a vetésen. Azonnal Winnetou-üzemmódba kapcsolok, sastoll a hajba, mokaszin megigazít, pár szó a szellemekhez, aztán cserkelek. Olyan jól sikerül, hogy a bokrok közt egy hullott őzagancsot találok. A fotókkal már nincs ekkora szerencsém, a bokrok takarásából nehéz, közelebb lopózva pedig lelepleződöm, őzeim elugranak. Továbbfejlesztett indián-verziót kell letöltenem.


Sebaj, megnézem még kedvenc folyómat. Ahogy felérek a töltésre, lövés csattan. Mi a fütyire vadásznak, tudtommal vége a szezonnak. Egy alakot veszek észre a töltésen, felém közeledik. Az én lelkiismeretem tiszta, nem rosszban sántikálok, nem fogok kitérni előle, bár a folyóról bölcsen lemondok. Utol is ér, megyünk egy darabon egymás mellett. Csak békésen sétál, a lövést ő is hallotta, ő sem érti. Győrből eljött ide, két híd közt sétál egyet. Jókora túra, de én megértem az indokát. Valóban jó itt kint, gond, baj elenyész. Szép napot kívánva válunk el.
Bár jó hónapot csúszik a tavasz, és vele az élet, madárdal van most bennem, kikelet illatú levegő, ígéret, jóság! Az őzagancsot a könyvespolcra helyezem. Mesélni fog majd, ahogy minden mese, minden pillanat, mit megélsz egyről beszél, élni jó! Élni szép!



2013. március 29., péntek

Tavasz-kereső gondolatok.

Jókora, egyre gyarapodó létszámú közösség formálódik. Nem venni akarnak, nem is eladni, igazából világot megváltó közlendőjük sincs. Pusztán egy dolgot szeretnének: tavaszt. Teszem hozzá, jogosan! Ez olyanféle elvárható minimum. Mert hát mi is a tavasz? Öcsém, napsütés meg madárdal, feltűrt ingujj, szoknya, mosoly, ücsörgés egy parkban, zöld fű, meg kifogott és visszaengedett halak. Valami, amit nem tudsz megfogni, kézbe venni, bármennyire is szeretnénk olykor kézben tartani dolgokat, a tavaszt nem tapintod, ő tapint, ő fog, ő simogat, kívül meg belül. Időjárás-értő szakik szótárt igénylő magyarázatával már nem érjük be, engem sem igazán érdekel a meteorológus magyarázata. Ide nekem a tavaszt, de rögvest! Pofámba a napsütést!
Nem vagyok nagyigényű: szeretném végre látni az árnyékomat, és szeretném-bár ezt nem gondoltam volna soha-, ha végre megcsípne egy szúnyog! Ehelyett kólikás leszek a melankóliáktól, az ablakomra már odaragasztottam egy fotót, amin a felkelő nap van, és Ernest "fogj egy nagy halat, hogy legyen mire inni" Hemingway Tavaszi zuhatag című regényét vagyok csak hajlandó a kezembe venni.
A minap betértem a helyi "könyvtárba", egy csípős jaffára, hátha oldja a feszültséget. Rajtam kívül csak egy borostás, nyúzott képű figura képezett akadályt a vendéglátó egységben, kikönyökölt zakóban, félrecsúszott sapkában úgy illet a képbe, mint bálnavadász hajóra a versenyzongora. Jaffa kézbe, kérdés a csaposhoz: Emmegki? A csaposról tudni kell, 15 évig cukorrépát termesztett Minnesotában, ennek megfelelően hosszú szünetek és rövid mondatok jellemzik a verbalitását. 30 másodperces szemöldökfelhúzás előzte meg a minden igényt kielégítő választ: Mittudomén?
Majd én kiderítem, kíváncsi is vagyok, meg rá is érek.
-Leülhetek?
-Le.
-Elfogad egy kört?
-El.
-Aztán mi szél fújta?
-Hideg szél.
-Ki maga, hogy szólíthatom?
-Tavasz.
Arra még emlékszem, hogy körtére ittunk vegyigyümit, aztán filmszakadás...
Szóval, itt a tavasz, csak marhára fáj a feje, másnapos, absztrakt mintákat rókázik minden kerítés meg Behajtani tilos! tábla tövébe, önmagával meghasonlott hajnalokon sárga foltot vizel a hóba!
Ahogy most kinézek az ablakon, olyan érzés kerít hatalmába, mint az alagsori méterárú bolt eladóját, amikor valaki meggondolatlanul, ám a szükség kényszerítő hatalmától vezérelve belenagydolgozott a ventilátorba. Egyszerűen nem hiszem el! A madáretetőn hófolt vigyorog, és csak ázik az esőben.


Persze, adódott azért néhány nap, amikor az apostolok lován, vagy nyeregbe pattanva szétnézhettem, hol is tart a világ. Apám, szóljatok Noénak meg a fiainak, üssenek össze egy újabb bárkát, özön a víz! A Rába egyetlen nap alatt beszaladta a teljes árteret, a legelőn vadrucák úszkáltak, Eger mellől idevezényelt gátőrökkel vitattam meg a világ folyását. Olyan helyeken is víz áll, ahol az elmúlt 25 évben legfeljebb ha harmatot lehetett felfedezni, pocsolyát aligha. Erős a gyanúm, a békák egyre erősödő közössége hatékonyan volt képes szerelmi, szaporodási, géntovábbadási szándékát érvényesíteni, lévén, hogy számukra ezek az időszakos vizek jelentik a nászágyat.
Idővel persze normalizálódott a nem normális helyzet, a folyó is visszatért medrébe, kissé megrendezve ugyan a partot, helyenként több száz köbméter árteret vitt magával, fákkal, tokkal-vonóval. A visszamaradt pangó vizek is felszívódtak, a bennük rekedt halakkal együtt. A gátőrök is  visszatértek az ország keleti felébe. Az, hogy én egyre nagyobb szükségét érzem annak, hogy előrehaladott korom ellenére megtanuljak úszni, az idő egyik nagy kihívása, túlélési stratégia részét képezi. Bár Tamás barátom csónakot fabrikál, így részben megnyugodhatok.
A tavasz, mint általában a dolgok zöme, apró léptekkel lopakodik az elején /ez alól csak a szerelem kivétel, az ajtóstól ront/. Sétáim során kutatom, lesem, figyelem ezeket a jeleket, bizakodva, remélve, hogy....idén a reményt hó fedi be rendre.


Lesz tavasz, persze, hogy lesz, a résztvevők hiányában el nem maradhat, pöttyet csúszik, mi van akkor?? Annál szebb lesz, nem igaz? Hisz amire nagyon vágysz, vársz, felépíted magadban, okosan, mint mongol pásztor a jurta tetejére a parabolaantennát, az megérkezésével tisztább lesz, mint az öledbe hullt adomány. Küzdjünk meg a tavaszért, mindenért, küzdésben érik az ember, törve, bízva! Az az enyém teljesen, miért megvívtam magammal, és a világgal! Ha majd a kezemben tartom, és jogom lesz élvezni, minden pillanatát ennek tudatában élem és élvezem. Bekenem tejszínhabbal, és felfalom!






2013. március 28., csütörtök

SZARHÁZIAK.

A kutya az ember legjobb barátja.
Mondja az ember.
Vajon a kutya mit mondana?






...mindenki valakié!

ki jobbra, ki balra,
ki kint, ki bent,
ki lent, ki fent,
ki ülve, ki állva,
ki törve, ki gyűjtve,
ki önmagát, ki önmaga által,
ki egyedül, ki párban,
ki gyáván, ki bátran,
...mindenki keres valamit!