Esterházy Péter: Hahn-Hahn grófnő pillantása
Órákat üldögéltek így kettesben, hang nélkül, Pesta Misi nem produkálta magát, ott!, mutatta néha, legtöbbször halat se fogtak, Bérlemény kapott gumicsizmát, viharkabátot, messziről olyan volt, mint bárki más. Jót tett neki a csönd, de nem hatódott meg a keviektől, tette, ami egy utazó dolga - jönni, menni, kvartélyt szerezni, hajó - és vonatmenetrendekhez igazodni. Megtanulta, hogy a szárcsa hal ízű, hogy a paptetű az egy kis hal, hogy mi a villantó, hogy süllőzéshez botot felszerelni Mike Pista tud legjobban, hogy a "kuttyogatás" állítólag a harcsa nemi ingereire hat, hogy a tavi ponty olyan buta, hogy elegendő a vasladik hangját utánozni, már be is kapta a horgot, mert úgy megszokta, hogy a halgazdaságban vasladikból hajigálják be a tápot, tudta, hogy a híd alatt hol csapott az óriásharcsa a libák közé, csak úgy forrt a víz, volt vagy ötven kiló, nevet is adtak neki, de soha nem mondták ki a nevét, respektből, Bérleménynek is húzódkodva mondták el, Csukás Vilinek hívták, becézték (Dzsugasvili, azaz Sztálin nyomán), tehát nem is tiszteletből, hanem félelemből nem mondták ki a nevet, legföljebb, hogy "itt járt a Vili", "látták Vilit lent a Rózsaszigetnél", magukhoz húzták így a rémet, a rettenetet, amely akkor minden pillanatukra, lélegzetvételükre ráült, antropomorfizálták Sztálint, és reálisan reménykedhettek, hogy egyszer kifogják majd, voltak is följelentések, kihallgatások, de hát, mondták bent, hogyan is lehetne egy harcsát csukásnak nevezni, s minthogy a rendőrök is gyakorló horgászok voltak, elsimult az ügy.
