Jelenésem van a bankban, vannak előttem, várnom kellene, tegye, aki ráér, irány valami könyv közeli hely. Túlélési stratégia. Belép, köszön, három lépésben körbeér;nevéhez híven pirinyó a Pirinyó antikvárium. Nem is keresek, megtalál majd, aki jönni akar velem. Így van, Nyírő József Uz Bencéje szinte kiköszön szorult helyzetéből társai közül. Fél arrébb csosszanás, nini, Jack! Olvastam már, de nincs saját példányom, gyere! És hogy mennyire érdekes az élet/hogy, te nem úgy találod? Ja, értem, nem vagy fogékony az apró rezdülésekre.Ammánbaj!/, közlik velem, e két könyvet tegnap hozták be. Nem sokat időztek itt, és tuti nem véletlen biccentettek rám, vagy szóltak hozzám. Tegnap még a kelő nappal szemben sétáltam a Rába töltésén/igen, még mindig, nem tudom megunni, ez van, lásd be, megszokások rabja vagyok/, és bizony azon gondolkodtam, nem kellene tenni mást, csak menni és menni, ki a világból, be a világba, cél nélkül, csak egyszerűen lenni az úton. Mindig az úton. Erre ma Kerouac leghíresebbje... Vissza pénzem házába, sorszám húz, leül, Jack a kézbe. Pont ide illik! A lázadó a pénz templomában. Ide a bökőt, hogy ilyet még nem láttak ezek a falak. Fel kéne olvasni belőle a kiskosztümös szorgos méhecskéknek. Három évente esedékes kérdőív nem értelmezhetetlen, de nekem értelmetlen kérdéseire kellett választ adnom, agitálnak, fizessek többet kártyával, fektessek be...hékás, Jack van nálam, és nem félek használni. Meg Uz Bence! Vajon őket mire lennétek képesek rávenni? Fogyasszanak, feleslegesen a feleslegből! Tömegesen a tömegben? Hagyjuk, hagy menjek, pá! Van még másfél szabad órám a következő buszig, ami hazavisz. Atyagatya, már megint egy könyvesbolt előtt állok! Ne menj be, az istenért, veszélyes! -Murakami Harukit keresek!-mondom már bent. Van is négy kötet, egyre futja, épp hogy a büdzséből/ja, hogy lehetne kártyával is fizetni?/ Gyorsan összeadom fejben a könyv árát meg a hazajutás díját, még egyszer beleszagolok a könyv lapjai közé, hogy az elcsábulás végleges legyen. Finom illata van! Két darab papír és a sok, egybekötött papír gazdát cserél.Egy napi keresetem árán, sebaj, oly régóta vágyom rá, megérdemlem. Meg is simogatom. Persze, ez csak könyv, egy tárgy, ugyan már, nem lehet érzelmekkel közeledni felé. Én aztán végképp nem, csak a kezem rátévedt! Olvastam a buszon, olvastam a bankban, olvastam még a pályaudvaron, majd a buszon újra. Én, egyedül, ha jól láttam.
Fájt! Szó szerint! Közel három órája járom az erdőt, különösebb látszólagos esemény nélkül. Persze, fantasztikus tavasz-hangulat van, lepkék, méhek röpködnek, meg minden, árad a napfény, jó élni..csak egy pöttynyi plussz! Sétám vége felé potrohuknál összeragadt nünükéket veszek észre, őket nem csupán felkeltette a jó idő, de szerelemre is lobbantotta. Fotózom, filmezem őket, aztán elpillantok-minden különösebb szándékoltság nélkül-abba az irányba, ahonnan jöttem. Jókora sötét foltok a nyiladékon, rákapom a kamerát, ami állványon van ugyan, de az állvány a nünükék szintjére van igazítva, öcsém, két koca van kint előttem a malacaival. Az egyik koca épp akkor kel fel a pocsolyából, pofátlanul dagonyázik délután 3-kor, nyílt terepen, miközben én holmi bogarakkal bíbelődöm. Talajszintről hiába is lövök rájuk, mire videóra állítom "N"-t, addigra ellépnek. HOGYAZABÁNATOS..! Megfordul a fejemben, hogy közelebb lopakodom, de végül belátom, jobb a békesség, se megzavarni nem akarom őket, se azt az élményt nem szeretném átélni, hogy ők zavarnak meg engem! Hallom, ahogy a malacok sivalkodnak, marha (bocsánat, disznó) jól érzik magukat! Ott jöttek ki, ahol én alig 20 perccel korábban eljöttem, áll ott a keresztnyiladékon egy magasles, még meg is fordult a fejemben, hogyfelülök rá egy fél órára. Miért nem hallgattam a belső hangra??? Így néznek ki a nünükék:
...és ott vannak a vaddisznók/valahol/:
Sebaj, "N"-el még ilyen közel nem voltam vaddisznóhoz, megtörtént az első lépés/de miért így?!/. A bosszúságon kívül-jó, nem is bosszankodom annyira-volt öröm is, virágzó salátaboglárkákat találtam...
...sikerült lekapni egy kékcinkét, sőt, le is filmeztem:
Igazi tavaszt hozott össze ez a februári délután/csak azok a vadmalacok!/, szó szerint zöldülő erdőben járhattam. "N" tette a dolgát:
Amennyiben számít szavam e téren, én oda voksolok, hogy a tél, ha már eddig nem erőlködött, végképp hagyja nyugton a Kárpát-medencét. Ha másért nem, hát a kis vadmalacok érdekében!
Esik. Míg talajt nem ér, erősen hónak tűnik, ám földet érve olvad, pocsétává pocsékul. Nem porcukor, vizes latyak. A tegnap látott szarvasbikára gondolok, vizes bundája alatt fázósan megremegnek az izmok, bújik, ha van társa az erdőn. Vívódik a február, döntené, tél legyek, vagy valamifajta tavasz-ígéret? Fúj a szél, jobban mondva, mozog a lég. Vízszintesen. Vajon honnan jön, ha jön egyáltalán, nem az van-e, folyton szalad a föld körül, most épp nálunk. Van-e úgy, itt még fúj/mozog/, ott meg már nem, léphetek-e szélből szélcsendbe vajon? Átázott lombú tuják bókoló fejét ringatja, cibálja, próbálja ágaik teherbírását. Szegények! Á, már megint csak hülyeségeken jár eszed, helyette tölts tipmix-szelvényt. Partjelző első félidőben megvakarja-tökét, fületövét, kétésfélnél kevesebbszer, vagy többször? Játék az élet, vagy szenvedély? Vagy szenvedés? Szemfedés? Szemtelenkedés? Szemrebbenés? Olvasok. Esterházy-t. Pétert, nem cérnát. Nem egyszerű eset, de megesik, hogy értem, sőt, vágom, jót kacagva, höhögve, mert betalál. Kicsi, magyar, pornográfia. Mármint a címe:Kis magyar pornográfia. Bár nem kicsi, magyarnak az, néha meg némileg nemi. Péter nagy nyelvzseni, nagy játékos...Van, ki aztán rí? A szarka, szólt a szarkaláb, a szarkalábbal nem barát? Vagy ez: Ülj az ölembe, hátha tehetségesebb leszek... Külön pont jár a Papáért: Valaki ezt mondja, Hemingway író, Proust nem író;mert H. tudja, mi az:halat fogni. Ezen megütközik. Miért volna fontosabb tudni, mi a halfogás, mint azt, mi a:kézcsók? Különben szoktál...csókolni kezet? Zabálni való anekdoták sora után oldalszám kérdez Péter, jókat. Bátor, lehorgadó, bohém, családias, zord, bájos, hetyke, meghitt, kitartó, szeles, sötét, vidor, bölcs, izgága, csüggedt, szilaj, tartózkodó, kandi, hű, csapodár, önérzetes, öngúnyoló, egy élő, személyes,örökké változó ember:ilyenek vagyunk? Féltem Péter prózájától, de így negyvenesen lettem vele pariban. Élvezem, hogy vezet, utal, kikacsint, számít rám. Kúúva könyvek, abbahagyni már kizárt. Tegnap még Muriel Barbery A sündisznó eleganciája volt. Újra olvasásos, egyszer már randiztunk. Egyébként-mérföldkő az önkritika hatsávos sztrádáján-ez az újraolvasás nem hülyeség, sőt! Eddig nem bíztam benne, kell az új könyv, zabálni, falni. Én nem tudok újraolvasni! Nem, a frászt nem! Szóval, elegáns sündisznó! Párizs a hely színe, helyszíne a történetnek, van egy magánpalotánk, házmesterünk, aki nő-értelem szerűen házmesternő. Ő az egyik sün a házban, kifelé kevesebb, mint befelé. Annak ellenére, hogy eme háznak ő a mesternője, szolgája lakóinak, ott, ahol lehet, és ahol tán valós különbség van ember és ember közt, több ő a csúnyafelfuvalkodottanképmutató gazdag lakóknál. Intellektuálisan. Reneé-mutassuk be őt azért-dugja, rejti intelligenciáját/jaj, mennyire ismerős!!/, elvégre hogy jönne ő ahhoz, hogy Tolsztojt olvasson. Társadalmunk-emberi csordánk-pöpecül van rétegezve, ahol a helyed, annyit érsz. A pénzed vagy, bazdmeg! Van még egy sününk, Paloma, aki duplán hátrányos helyzetű. Nem elég, a fene vigye el, hogy átlag feletti a szürkeállomány-használata, ráadásul 12 éves gyerek! Felháborító! Tűrhetetlen! Paloma sem igazán tűri türelemmel, dönt: magára gyújtja élhetetlen valóságát. Persze, tudjuk, hogy úgy sem teszi meg! Jól is néznénk ki! Figyelj, Paloma, ne faterék ürességén dühöngj! Bár, imádtam, ahogy annak a fafejnek beszóltál! Figyi, ott a házmesterlakásban van egy nő, oda kopogj be! Bár Reneé és Paloma is egyaránt figyeli az embereket, pont ezért lesznek kifelé tüskések, egy harmadik személy, a házba költöző Ozu san lesz az, aki valóban láttatja őket. Egy véletlen/na, olyan nincs!/ felboruló kosárból kipottyanó könyv nyomán keletkezett kíváncsiság vezet el oda, hogy a rokonlelkek találkoznak /navégre!/, Reneé fodrászhoz megy, Paloma Reneé-hez, Reneé Ozu-hoz, Paloma Ozu-hoz, etc. Minden jó, ha jó a vége...de a vége nem jó!! Nem abban az értelemben, Reneé meghal, egy banális autóbalesetben. És ahogy lassan elszáll belőle az élet/lélek/ az úttesten fekve, utolsó gondolatai feltárnak, megsejtetnek/döntsd el te/ valami örökigaz momentumot. Hiszem, hogy ott, abban az utolsó pillanatban, amikor már nincs mentség, ott mindenki találkozik a valódi önmagával. Akkor, abban a pillanatban mindenki kap egy kérdést önmagától: Vajon jól csináltam, vajon megérte? Valahogy úgy kellene élni, hogy abban a pillanatban azt tudjuk mondani, megérte! Mert jól csináltam, amit csináltam. Mert aki nem, abban az utolsó pillanatban minden vétke, bűne összesűrűsödve odaáll elé! Valahogy így lehet. Azt hiszem. Jegyzetelve olvastam. Hülyeség, mi? Olvasni, egyáltalán/bár a tipmix-szelvény is olvasmány!/, közben meg jegyzetelni..normális? Az anyám, aki végigolvasta az egész Balzacot, és minden vacsoránál Flauber-t idéz, naponta bebizonyítja, hogy a tanultság milyen ragyogó szélhámosság. A nevem, állásom és külsőm tekintetében szűkölködöm ugyan, ám az itélőképességemben legyőzhetetlen istennő vagyok. Az emberek olyan világban élnek, ahol a gyengék uralkodnak. És ez szörnyű igazságtalanság az állati természetünkkel szemben, valamiféle perverzió, mélységes ellentmondás. Nos, akkor hogy is zajlik az élet? Derekasan küzdünk, nap nap után, hogy el tudjuk játszani a szerepünket ebben kísértetkomédiában. Főemlősök vagyunk, tehát a tevékenységünk lényegében abban áll, hogy megszerezzük és megtartsuk a territóriumunkat, amely majd táplál és gyönyörködtet minket, hogy felmásszunk a törzs ranglétráján, és igyekezzünk nem visszacsúszni rajta, és minden általunk ismert módon paráználkodjunk-akár a fantazmagóriánkban is-egyrészt a gyönyörért, másrészt a beígért utódokért. És az energiánk nem elhanyagolható részét ara használjuk fel, hogy elbátortalanítsunk vagy csábítsunk, ez a két stratégia önmagában elműködteti az együttélésünket mozgatóterületi, rangsor- vagy szexuális kérdéseket. De ennek egyáltalán nem vagyunk tudatában. A szerelmet emlegetjük, jóról és rosszról, filozófiáról és civilizációról beszélünk, és úgy kapaszkodunk ezekbe a tiszteletre méltó ikonokba, mint kiéhezett kullancs egy szép, meleg és kövér macskába. De az ember azért fél a holnaptól, mert nem tudja megépíteni a jelent, azzal győzködi magát, hogy holnap majd sikerül, és ez reménytelen, mert a holnap végül mindig mává válik, ugye értik? Elállt a hóesés, szél borzolta pocsolyák tükrén bokáznak a pipafüst színű felhők. Jön valami, úton van. De ez ne igaz, te magad vagy mindened origója! Nem jön, te magad mégy utadon! Fel, vagy le, rajtad áll!
-Annyit mentünk már megint, aztán sehol semmi, öregem! -Ne morgolódj folyton. Különben is, mi az hogy mentünk, ha jól veszem ki, menni én megyek, te csak itt lógsz szép kényelmesen a nyakamban! -Jóvanna! Akkor is, igazam van, itt fagyoskodunk, fáradunk rendre, aztán még egy őzet se látunk, komolyan mondom, kezdem unni! -Rosszabb leszel lassan, mint egy kisvárosi mozi klimaxos jegyszedőnénije! -Marha vicces, jót röhögtem! Hogy téged soha semmi nem hoz ki a sodrodból? -Hoppá, odanézz, odanézz! -Ne tökölj már, tegyél állványra, aztán zoom! Igen, egy szarvastehén!! Ellépeeeett! Mer' te tökörészel, miért nem figyeltél jobban? -Várj, ez egy rudli lesz, jönnek még. -Nem jönnek, itt volt előttünk egy csapat, de befigyelted! -Ne haragudj, nagyon messze voltak. -Majd számolunk, most lépj ki, hátha utolérjük őket! Mennyémáááá! -Eltűntek, pedig ezen a tarvágáson még fotózni is lehetett volna. Látod, itt léptek át, egészen frissek a nyomok. -Sokra megyek a nyomokkal, bakker! Nekem szarvas kell! Azon a keresztnyiladékon szépen elmész, hátha arra mennek, de nekem óvatosan, a szeled jó, el ne baszarints nekem! -Szerintem is arra mennek, nyugi, meglesznek! ....... -Nem látom őket, pedig ebben az avarban meg is hallanám, ha mozgásban vannak. Nézd, ezek is friss nyomok. -Óvatosan öregem, érzem, hogy ma szerencsénk lesz, bizsereg a módtárcsám. -Odanézz, törökméz! Ott egy bika! -Csak óvatosan, öregem, azaz, rögzíts erősen, zoom, jól csinálod, pont rá élesíts! Hogy most nem süt a nap! Beállítottál rendesen? Forgass inkább videót! De szép! -Tetszik, mi? Kis bika, figyel, de nem ideges. Talán vannak haverjai... -Jaj, ellép, menj utána, utoléred a másik kivágott fasor helyén... -Hová lett, Nem látom. -Menj még eggyel arrébb, hátha lemaradtunk. Várj türelmesen, kijön ez a nyiladékra, nyugi! -Nem látom. De érzed ezt az erős szagot, itt vannak a közelünkben... -Hogyan érezném, te hüle, egy darab fém, meg műanyag vagyok, meg néhány üveg! Te vagy a szemem, meg a lábam, meg az orrom. -Nézd, itt vannak a friss nyomok a nyiladékon, előttünk járnak. Azért jó volt, nem? -De jó ám, tetszett! Kösz az élményt, haver! -Szeretlek! -Na, csak semmi romantika, semmi elérzékenyülés, az nem az én formám. Különben is lemaradtál róluk, mint szomszéd néni a teszkós tejfölakcióról!
Figyelem az embereket, szokásommá vált. Tanulni lehet másoktól, kell is. Szó mi szó! Figyelem a férfiakat /?/, hogyan beszélnek a nőkről, és persze a nőket, miként vélekednek a férfiakról. Hát-hát, nem túl rózsás a helyzet, mit ne mondjak! Sok minden hiányzik ezekből a megjegyzésekből, így sok minden bennük van. Hiányzik a mindent meghatározó önismeret. Hisz amennyiben nem rendelkezem önmagam ismeretével, nem vagyok képes megismerni másokat, így megítélni sem. Ez nyilvánvalóan egyszerű. A "Ki vagyok én?" talán a legfontosabb kérdések egyike. Borzasztóan kevesen lennének képesek válaszolni erre az egyszerű kérdésre úgy, hogy az a válasz hiteles legyen. De talán nem is a hiteles válasz a fontos, mint inkább a kérdés: Ki vagyok én? Azt gondolom, a tetteim mögötti gondolat, a gondolataim mögötti tett vagyok. Ha jól csinálom, jót kapok, ha rosszul csinálom, eszem a kefét. És mivel sokan nem ismerik saját magukat, nem őszinték saját magukkal, ezért hibáznak, aztán természetesen se felelősséget nem vállalnak, se nem képesek önmagukba nézve kimondani:Ez vagyok! Sokszor eljátszom azzal a gondolattal, mi lenne, ha a nők feltennék a kérdést a velük élő férfiaknak: Te, ugyan mond már meg, ki vagyok én? Azt hiszem, hümmögés, fejvakarás, zavart téblábolás lenne hiteles válasz helyett. Azt hiszem, a férfiak nem ismerik a nőket. Legalább is ezt szűröm le, amikor figyelek. És ezt a nők tudják! Mert a nők sokkal többet tudnak, mint mi férfiak, sokkal többet! Csak nem figyelünk rájuk! Lessük a popsit, aztán kész! Miért? Mert nem szeretnénk, ha a nő is többet látna belőlünk, mert kiderülne, kik is vagyunk valójában! És ettől a legtöbb férfi fél. Úgy félünk a női őszinteségtől, mint a tűztől. Szembesülni önmagunkkal, ugyan már? Inkább bonts egy sört! Menj ki az utcára, ülj le egy padra, és figyeld a nőket. Mennyi, de mennyi boldogtalan nő van! Miért? Mert nem tud telerakni egy bevásárlókocsit? Vagy kénytelen a tavalyi kabátot hordani? Azt hiszem, azért törik meg a fény a szemükben-nézd a szemet, benne van minden-, mert miközben járnak a dolguk után, haza gondolnak. Előbb-utóbb haza kell menni, és legyen otthon bármi, egy valami mégis hiányzik. A tisztelet! A válasz arra az egyszerű kérdésre: Ki vagyok én? Nincs árulkodóbb jele egy tönkrement kapcsolatnak, mint a tisztelet hiánya! Egyszer valaki azt mondta nekem, nem lehetek én az erősebb, fel kell nézzek rád! Igen, egy férfinak élete minden pillanatában úgy kell viselkednie, hogy a nő felnézzen rá, büszke legyen rá. Minden pillanatban. Olyan apró, de szédületes hibákat vagyunk képesek, mi férfiak elkövetni..és még csak nem is tudunk róla. Szembesülni a hibáinkkal pedig nagyon nehezen vagyunk képesek. Ugyan már, én tökéletes vagyok! Igen? Akkor mi ez a mély seb a lelkemben? Ja, hogy neked ,drágám, lelked is van? Erről el is felejtkeztem! Tudom, hogy elfelejtkeztél róla, sőt, sosem vettél tudomást róla. Pedig annyi éven át vártam, hogy egyszer érints meg ott! Annyi éven át! Szeretni azt jelenti, hogy minden pillanatban magunkon érezzük a másik tekintetét. Úgy cselekszünk, hogy a másik büszke legyen ránk. Csak a jót hozzuk ki egymásból, csak a jót! Nem a telerakott bevásárlókocsit, az új kabátot jelenti, de nem ám! Szeretni csak őszintén! De vajon tudod-e, a feleséged hányszor sírt a fürdőszobába zárkózva, hogy ne lásd? Mert a nők ilyenek, azt kell mondjam, sajnos! Nyelnek, tűrnek, és még ilyenkor sem jövünk rá, mi férfiak, hogy mekkorát vétkezünk. Emeld a nőt magad mellé, azzal, hogy tiszteled! Mert ha nem, bizony elveszíted! Na, ezek az elveszített nők járnak-kelnek az utcán kihunyt fényű szemmel! És mi, férfiak észre sem vesszük, hogy már rég elvesztettük a nőt, már rég! Mert mi olyan kurvára tökéletesek vagyunk! A teremtés koronái! Az ám! A nő meg persze kevesebb nálunk! Annyira, hogy meg sem hallgatjuk, sőt, ha őszinte próbál lenni, azonnali lekiabálás a része. Mert félünk! Mert a legtöbb férfi kisfiú ott belül. A hibáinkkal szembesülni-soha! A következményekkel szembesülni meg végképp kizárt! Tudomást venni a nőről, főként pedig az emberről? Majd én megmondom neki, mit csináljon, hogyan csinálja! Meg én! Hisz férfi vagyok! Apám is ezt csinálta, így csinálta! Igaz, emlékszem, anyám is mennyit sírt, mennyit veszekedtek. Emlékszem! Csak nem tanultam belőle. Tiszteld a nőt, tiszteld meg azzal, hogy észreveszed benne az embert! A világ olyan, amilyenek mi, benne élő emberek vagyunk. Ilyenformán a világ mindenkori állapotához mindenki hozzáteszi a magáét. Ahogy cselekszik, ahogy gondolkodik. Nem teheted meg, hogy önzésből, birtoklási vágyból vagy csak azért, mert félsz szembesülni önmagaddal, elveszel a másik emberből, mert a világból veszel el. Tiszteld meg a másik embert azzal, hogy tiszteled! És tiszteld meg magad azzal, hogy válaszolsz a kérdésre:Ki vagyok én? Hatalmas igazság, hogy csak az képes szeretni, aki szereti önmagát! De hogyan szeressem azt, amit nem ismerek? Szeretni a legőszintébb dolog a világon. Ha nincs őszinteség, nincs szeretet! A hamis, hazug dolgok pedig összedőlnek. Így a hamis önmagam is összedől. Ülj ki egy padra, és nézd a nőket. Ők a világ jobbik fele.