MURIEL ÉS PÉTER/PORNÓ ÉS SÜNDISZNÓ

  Esik. Míg talajt nem ér, erősen hónak tűnik, ám földet érve olvad, pocsétává pocsékul. Nem porcukor, vizes latyak. A tegnap látott szarvasbikára gondolok, vizes bundája alatt fázósan megremegnek az izmok, bújik, ha van társa az erdőn. Vívódik a február, döntené, tél legyek, vagy valamifajta tavasz-ígéret? Fúj a szél, jobban mondva, mozog a lég. Vízszintesen. Vajon honnan jön, ha jön egyáltalán, nem az van-e, folyton szalad a föld körül, most épp nálunk. Van-e úgy, itt még fúj/mozog/, ott meg már nem, léphetek-e szélből szélcsendbe vajon? Átázott lombú tuják bókoló fejét ringatja, cibálja, próbálja ágaik teherbírását. Szegények! Á, már megint csak hülyeségeken jár eszed, helyette tölts tipmix-szelvényt. Partjelző első félidőben megvakarja-tökét, fületövét, kétésfélnél kevesebbszer, vagy többször? Játék az élet, vagy szenvedély? Vagy szenvedés? Szemfedés? Szemtelenkedés? Szemrebbenés? 
  Olvasok. Esterházy-t. Pétert, nem cérnát. Nem egyszerű eset, de megesik, hogy értem, sőt, vágom, jót kacagva, höhögve, mert betalál. Kicsi, magyar, pornográfia. Mármint a címe:Kis magyar pornográfia. Bár nem kicsi, magyarnak az, néha meg némileg nemi. Péter nagy nyelvzseni, nagy játékos...Van, ki aztán rí? A szarka, szólt a szarkaláb, a szarkalábbal nem barát? Vagy ez: Ülj az ölembe, hátha tehetségesebb leszek... Külön pont jár a Papáért: Valaki ezt mondja, Hemingway író, Proust nem író;mert H. tudja, mi az:halat fogni. Ezen megütközik. Miért volna fontosabb tudni, mi a halfogás, mint azt, mi a:kézcsók? Különben szoktál...csókolni kezet? Zabálni való anekdoták sora után oldalszám kérdez Péter, jókat. Bátor, lehorgadó, bohém, családias, zord, bájos, hetyke, meghitt, kitartó, szeles, sötét, vidor, bölcs, izgága, csüggedt, szilaj, tartózkodó, kandi, hű, csapodár, önérzetes, öngúnyoló, egy élő, személyes,örökké változó ember:ilyenek vagyunk? Féltem Péter prózájától, de így negyvenesen lettem  vele pariban. Élvezem, hogy vezet, utal, kikacsint, számít rám. Kúúva könyvek, abbahagyni már kizárt.
  Tegnap még Muriel Barbery A sündisznó eleganciája volt. Újra olvasásos, egyszer már randiztunk. Egyébként-mérföldkő az önkritika hatsávos sztrádáján-ez az újraolvasás nem hülyeség, sőt! Eddig nem bíztam benne, kell az új könyv, zabálni, falni. Én nem tudok újraolvasni! Nem, a frászt nem! Szóval, elegáns sündisznó! Párizs a hely színe, helyszíne a történetnek, van egy magánpalotánk, házmesterünk, aki nő-értelem szerűen házmesternő. Ő az egyik sün a házban, kifelé kevesebb, mint befelé. Annak ellenére, hogy eme háznak ő a mesternője, szolgája lakóinak, ott, ahol lehet, és ahol tán valós különbség van ember és ember közt, több ő a csúnyafelfuvalkodottanképmutató gazdag lakóknál. Intellektuálisan. Reneé-mutassuk be őt azért-dugja, rejti intelligenciáját/jaj, mennyire ismerős!!/, elvégre hogy jönne ő ahhoz, hogy Tolsztojt olvasson. Társadalmunk-emberi csordánk-pöpecül van rétegezve, ahol a helyed, annyit érsz. A pénzed vagy, bazdmeg! Van még egy sününk, Paloma, aki duplán hátrányos helyzetű. Nem elég, a fene vigye el, hogy átlag feletti a szürkeállomány-használata, ráadásul 12 éves gyerek! Felháborító! Tűrhetetlen! Paloma sem igazán tűri türelemmel, dönt: magára gyújtja élhetetlen valóságát. Persze, tudjuk, hogy úgy sem teszi meg! Jól is néznénk ki! Figyelj, Paloma, ne faterék ürességén dühöngj! Bár, imádtam, ahogy annak a fafejnek beszóltál! Figyi, ott a házmesterlakásban van egy nő, oda kopogj be! Bár Reneé és Paloma is egyaránt figyeli az embereket, pont ezért lesznek kifelé tüskések, egy harmadik személy, a házba költöző Ozu san lesz az, aki valóban láttatja őket. Egy véletlen/na, olyan nincs!/ felboruló kosárból kipottyanó könyv nyomán keletkezett kíváncsiság vezet el oda, hogy a rokonlelkek találkoznak /navégre!/, Reneé fodrászhoz megy, Paloma Reneé-hez, Reneé Ozu-hoz, Paloma Ozu-hoz, etc. Minden jó, ha jó a vége...de a vége nem jó!! Nem abban az értelemben, Reneé meghal, egy banális autóbalesetben. És ahogy lassan elszáll belőle az élet/lélek/ az úttesten fekve, utolsó gondolatai feltárnak, megsejtetnek/döntsd el te/ valami örökigaz momentumot. Hiszem, hogy ott, abban az utolsó pillanatban, amikor már nincs mentség, ott mindenki találkozik a valódi önmagával. Akkor, abban a pillanatban mindenki kap egy kérdést önmagától: Vajon jól csináltam, vajon megérte? Valahogy úgy kellene élni, hogy abban a pillanatban azt tudjuk mondani, megérte! Mert jól csináltam, amit csináltam. Mert aki nem, abban az utolsó pillanatban minden vétke, bűne összesűrűsödve odaáll elé! Valahogy így lehet. Azt hiszem.
  Jegyzetelve olvastam. Hülyeség, mi? Olvasni, egyáltalán/bár a tipmix-szelvény is olvasmány!/, közben meg jegyzetelni..normális? 
  Az anyám, aki végigolvasta az egész Balzacot, és minden vacsoránál Flauber-t idéz, naponta bebizonyítja, hogy a tanultság milyen ragyogó szélhámosság.
  A nevem, állásom és külsőm tekintetében szűkölködöm ugyan, ám az itélőképességemben legyőzhetetlen istennő vagyok.
  Az emberek olyan világban élnek, ahol a gyengék uralkodnak. És ez szörnyű igazságtalanság az állati természetünkkel szemben, valamiféle perverzió, mélységes ellentmondás.
  Nos, akkor hogy is zajlik az élet? Derekasan küzdünk, nap nap után, hogy el tudjuk játszani a szerepünket ebben  kísértetkomédiában. Főemlősök vagyunk, tehát a tevékenységünk lényegében abban áll, hogy megszerezzük és megtartsuk a territóriumunkat, amely majd táplál és gyönyörködtet minket, hogy felmásszunk a törzs ranglétráján, és igyekezzünk nem visszacsúszni rajta, és minden általunk ismert módon paráználkodjunk-akár a fantazmagóriánkban is-egyrészt a gyönyörért, másrészt a beígért utódokért. És az energiánk nem elhanyagolható részét ara használjuk fel, hogy elbátortalanítsunk vagy csábítsunk, ez a két stratégia önmagában elműködteti az együttélésünket mozgatóterületi, rangsor- vagy szexuális kérdéseket. De ennek egyáltalán nem vagyunk tudatában. A szerelmet emlegetjük, jóról és rosszról, filozófiáról és civilizációról beszélünk, és úgy kapaszkodunk ezekbe a tiszteletre méltó ikonokba, mint kiéhezett kullancs egy szép, meleg és kövér macskába.
  De az ember azért fél a holnaptól, mert nem tudja megépíteni a jelent, azzal győzködi magát, hogy holnap majd sikerül, és ez reménytelen, mert a holnap végül mindig mává válik, ugye értik?
  Elállt a hóesés, szél borzolta pocsolyák tükrén bokáznak a pipafüst színű felhők. Jön valami, úton van. De ez ne igaz, te magad vagy mindened origója! Nem jön, te magad mégy utadon! Fel, vagy le, rajtad áll!