IZZIK A GALAGONYA...

   Volt egy kisebb fajta félelmem:az idei ősz kissé más lesz. Ezt arra alapoztam, amit a kánikulai sétáim során tapasztaltam:leégett lombú cserjék, szikkadt aljnövényzet, korán, túl korán lombjukat dobáló fák. Még az erdő illata is más volt, olyan idegen, majdhogynem kellemetlen. Egyedül talán a rábai pergető horgászatnak kedvezett a nem mindennapi csapadékhiány, kedvenc kövezéseimet bátran látogathattam. 
   Ám az elmúlt napokban pótlólagosan is esett csapadék, és szinte hihetetlen módon zöldült-vidult ki minden. Igaz, az esővel karöltve lehűlés is jött-sőt, fagyokat is emleget a meteorológia-, mégis úgy tűnik, az ősz, a nyugalom előtti utolsó, színekben-formákban-ízekben-hangulatokban tobzódás mégsem marad el! Nem várom a telet, ó, dehogy, de az idő múlását sem lehet megállítani! Inkább élvezzük mindazt, amit a természet nagy színpada számunkra kínál.
   Nem cifrázom, szokásos útvonalat követek. Bár a nap süt, fúj a szél, amit felette nem kedvelek. Ám most ez sem szegi kedvem, annyira mutatósra iperedett a természet az eső nyomán. A kánikulai hőségben alig néhány növény színesítette virágával a hőség marta gyepet, most pedig, ha nem is virágszőnyegben, de legalább virágok közt visz utam. A mindent túlélő kozmopolita gyermekláncfű újra virágzik, tavasztól őszig, szinte az első fagyokig képes élni és virulni. A virágokkal együtt lepkék is újra megjelentek/a hőségben voltak napok, amikor alig lehetett látni belőlük/.

   Elkerekezem a lucernatarló mellett, ahol tavasszal, nyár elején hajnalban szarvasokkal találkoztam. Nyomokat most is látok a nedves talajon, bőgés van, hallottam is hajnalonta szarvasbikát ebből az irányból. Az eső másik hozadéka a gomba, Tamás kollégám legnagyobb örömére.

  Én csak legfeljebb fotózni szeretem a gombát. Lassan felérek a töltésre. Tavasszal ez az út járhatatlan volt, annyi víz állt rajta, később repedezettre szikkadt a talaja, a mellette álló bokrok szomjasan kókadoztak a perzselő nap alatt. Most újra zöldbe öltözötten állnak, a galagonya és vadrózsa bokrok messzire mosolyognak égőpiros szemeikkel.

   A töltésen balra el. A minap jártam erre, virágzik az őszi kikerics, őt jöttem fotózni.

  Jellegzetes, semmivel össze nem téveszthető virágunk, mely szépsége ellenére komoly mérget tartalmaz. 
  Ücsörgöm picit a töltésen, felettem felhők úsznak, hol árnyékba borítva, hol ellépve a nap elől, utat engedneka napsütésnek. Van még ereje!

   Titkon remélem, egy kereső vagy mellékbika elém keveredik. Ilyenkor bátrabban, óvatlanabbul mozognak, néha egész meglepő találkozások adódnak. A nyomaik minden estre ott vannak a töltésen, a tarlókat is át-meg átszeli messziről kirajzolódó csapájuk.
  Megnézem magamnak a folyót is;ahogy számítani lehetett rá, áradást cipel, bő fél métert duzzadt. Hozzátartozik egy folyó mindennapjaihoz! Megakad a szemem egy bojtorjánon, tüskés gömböket nevelt, melyek ruhába, szőrbe akadva a fajfenntartást szolgálják. Hatékony lelemény!

   Indulnék tovább, amikor másik, megörökítésre méltó csodát veszek észre. Egy feketedió, mely az áradások nyomán lecsúszott a partfalon, és nem csupán képes volt életben maradni, de termést is hozott! Elbeszélgettünk.

   Visszatérek a töltésre, ám alig kerekezek pár métert, újólag megállít valami. Meg voltam róla győződve, hogy idén nem lesz valami bő a vadgyümölcs termés;ezt meghazudtolva szinte szakadásig vannak tele a galagonyabokrok. Mintha elvesztett lombjukat igyekeznének vidám-piros termésükkel pótolni. Hihetetlen látvány!

 
   Nem sietek, újra leteszem a seggem a töltés oldalában, és bámulom a felhőket. Szintén öt csillagos látvány, ahogy a tovaszaladó felhők nyomán a napfény végigszalad a tájon. Igazi fényből, árnyékból szőtt előadás.

 
    Okosan, bár nem túl gyorsan rájöttem, hogyan is működik az új objektíven a makró;ennek köszönhetem ezt a tépázott szárnyú, leharcolt őszi légy-portrét.

   A következő úton elhagyom a töltést. Mindenütt vadnyomok, őzek, szarvasok patái firkálták össze a felázott talajt.
   Hol egész nekiveselkedik a szél, hol elül szinte teljesen, talán egy bokor alá, hogy aztán újult erővel játsszon a fákon immár fáradtan csüngő levelekkel, és az égen a mosolytalan, bágyadt felhőkkel.

   Nem egyszerű a szél borzolta növényeket fotózni, nem is nagyon akar sikerülni, ezért az árnyék színházba illő  pókszínész portréért is meg kellett küzdenem.

  Mielőtt végképp rátérnék a műútra, és hazafelé venném az irányt, még utoljára visszanézek.

    Ezernyi jó okom lenne arra, hogy egyre kevésbé érezzem jól magam az emberi társadalomban. Ezernyi jó okom van arra, hogy a megtalált belső békém megőrzése érdekében újra és újra felkeressem az erdők, vízpartok csendjét. Valahogy a belső rezgésemmel ez a fajta harmónia és nyugalom cseng egybe! Az emberek-bocsánat, az emberi butaság és kapzsiság-keltette zaj taszít! Kivonni magam alóla teljesen nem tudom. De vagyok annyira fontos önmagamnak, hogy a lehető legkevésbé vegyek részt olyasmiben, amiben nem hiszek. Vagy nagyon nehezen. Nem hiszek abban, hogy jó az irány! Letértem! Ez az én utam!