A délelőttöt elkótyavetyélem,ám a nap második felére már ígérnek napsütést, igaz szelet is hozzá, de nem sárkányt eregetni megyek, hanem fotózni, így az előbbi nagyobbat koppan a latban, alá is pakolok a délután kihívásainak egy fájintos kacsasülttel. Bukkan is a nap előfele, míg kávémat kortyolom. Szenzációs az égkép, hol fehér bárányok, hol komoran sötét tintapacák úsznak rajta, szelíden, szél alig űzi őket.
Vadak ügyéből kifolyólag hajnalra szoktam volt időzíteni a sétát, most csúsztam, naná, hogy két kis bika legel egy ültetett akácos végében, alig délben. Haladnak a sorok közt, bajosan követem őket, megpróbálok elébük kerülni egy szélesebb sorközben, ám eltűnnek.
Irány a folyó! Traktor ment itt előttem, tegnap még szűz nyoma mára összejárva, itt is szarvasok kolbászoltak, nélkülem. Leérek a folyóhoz, bámulatosan gyönyörű, tisztuló, halovány zöld vizet cipel. Partján egyre több a zöld, a füzek már lombot, barkát bontanak, ki-ki kedve és hitvallása szerint.
Rengeteg a szarvasnyom, a kiszaladt folyó felpuhította az ártér talaját, teli rajzolták azt a szarvasok, vaddisznók. Közben a szél belekapaszkodik a fák koronájába, egyre hangosabb zúgással szállnak vitába, a hangerőből ítélve engesztelhetetlenül. Ide lent, főként a fák közt még nem érezni, imitt-amott szalad csak végig egy-egy szélgyerek. Hatalmas nyárfatetem fekszik a parton, évek óta tartó pusztulásában is méltóságteljes, mohából, különböző lágyszárúakból álló komoly növénykolónia telepedett halódó testére.
Elmúlás és új élet egymásba kapaszkodva a lenyűgöző természet sokszínű színpadán. A parton jókora, hód döntötte fűz hever, kérgétől megszabadítva.
Mellette a parton pompás korai juhar, szinte emberi mozdulatba merevedve könyök-ágaival.
Biztosra veszem, ha nap mint nap ugyanazon az útvonalon járnék is, találnék rendre érdekeset, érdemeset, valami csodát, hol kisebbet, hol nagyobbat. A folyvást változó természetet ez teszi megunhatatlanná, varázsa ebben rejlik, ki egyszer belekóstol, elhagyni sosem fogja, elhagyni sosem tudja! A túlparton álló hatalmas nyárfákat igyekszem megörökíteni, hanyagul kézből, az állványt csak leállítom a lejtős parton. Épp exponálnék, zaj balról, egy játékos kedvű, vagy ép gúnyolódó széllöket bukfencezteti az állványom, aki meg sem áll a vízig. Káprázatos gyónni való mondatok kíséretében eszmélek, a pillanat töredéke alatt feláll agyamban a válságstáb, vitatva a lehetőségeket:veszni hagyom, utánaugrom vagy valami módon megpróbálom megállítani-sodorja szegényt az ár-, aztán csak visszaszerzem valahogy. Az azonnali gutaütéstől csak a bennem rejlő buddhista szerzetesi énem ment meg. A helyzet nehézségi fokát emeli a majd másfél méter magas szakadt partfal, bukdácsolok a szederindák közt tehetetlenül sodródó állványom után, közben felkapok egy faágat. Hála égnek az állvány elakad, én megcsúszom, beletenyerelek a dágványba, önkéntelenül kapok "N"-hez, telibe a lencsét sáros újjal! Lesz mit gyónni a gyülekezetben! A száraz faágat kézhosszabbító segédeszközzé kinevezve magamhoz édesgetem fotósállványom, megragadom az egyik lábat, pillanatok alatt visszarendeződik minden a maga normális közegébe. Nem is rendes fotósállvány az, amelyik nem fürdik életében legalább egyszer, ahogy rendes, valamirevaló fotós is zuhan felhőbámulás közben csalánnal dúsan bélelt méteres árokba pólóban, rövidnadrágban! Kifüstölöm magamból a zaklatottságot, az állványt majd otthon letisztítom, én sem nézek ki különbül, mint egy kijáró disznó, de sebaj! Kis kocsányos tölgyesen vágok keresztül, tavalyi avarszőnyegéből tüdőfüvek kékje, lilája vigyorog ki.
Kis szilbokor hegyezi apró rügyeit, rajta még tavalyi lombja maradéka, ágai közt fennakadt tölgylevél.
Bár az erdő alját még a tegnapok tépte avar uralja, egyre több a kis zöld folt, arasznyi már a csalán, húzza a tavasz a magokban rejlő életet a holt avar fölé.
Kiérek a zsebkendőnyi tölgyesből, alatta egykor volt rábai keszeghorgászataim jeles helye, melyet mára használhatatlan, csak alpinista eszközökkel meglábalható partszakadássá martak az áradások. Alsó része használható csupán, extrém kis vízállásnál, akkor viszont parádés pálya. Domolykók bogarásznak a bedőlt fák közt, balinok abajgatják a sodrásba feszült küszrajogat, márnák ugrálnak a felszín fölé hűvös nyári hajnalokon.
A partszakadás alatt kanyart vesz a folyó, belső ívén pompás homokpad, itt fogtam januárban egy szép domolykót, remélem, hamarosan ő is hozzájárul a Rába halinak sokasodásához. Most is halas vize tart a kanyar, bizsereg a kezem a horgászbotért. A túlparton hód döntötte fák hevernek, lejjebb kővel szórt partfal, ez is bontja a gyakori áradás, évről évre jobban látszanak a kimosott kövek.
A parttól leheletnyi távolságban jókora juharfa áll, folyó felőli gyökérzetét teljesen kimosta az áradás. Egy újabb talán el is viszi magával.
Áll itt a bokrok közt néhány, hódok által rágott fűzfa. Egyikőjük csak állt, végeztek vele!
Folytatnám utam, vonz a sok látnivaló, ám megerősödik a szél, már betalál a fák közé is, borzolja a folyó hátát, tépi, szaggatja az ágakat, mérges valamiért, bosszúsan, hangosan mondja a magáét. Nem túl biztonságos ez így, a komfortérzeten is radikálisan csökken. Bölcsebb lesz lassan hazafelé venni az irányt. A töltésre kiérve már egész nekivadult, pont szemből kapom, néha meg is állít menet közben. Hékás, nem ezt beszéltük meg! Kergeti az egyre sötétebb felhőket bőszen, ahogy fordul alattam az út, hátulról kapva majd kitolja alólam a lábaim. Az utolsó métereken már oldalról ér, néha bizony simán nekitámaszkodhatok. Nocsak, mi rontotta el ennyire a kedved, öregem? Bolond kedved mi végre? Nem válaszol, vagy én nem értem, taszít rajtam, szalad tova, csak ő tudja, miért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése