REGGELI KANYAR A PÁPÓCI HATÁRBAN

    Annyira tipikus, már bosszankodni sincs erőm , zseniális a hajnal, ha fut alattunk a busz a kötelességbe, ködös-párás, fotósnak csöppen a nyála, amit a hazai közutak állapota majd köpködéssé erősít. Amikor meg ráérek, négy kerék helyett kettő gurul alattam, komoran fedett az ég, a köd helyett csak halovány pára, leng a szél, semmi fény. Pápóc határába igyekszem, engedéllyel járhatok, nem kell lesnem, ki les meg. Gyorsan ellopom azt a néhány kilométert a flaszteren, és már is földút kanyarog alattam. Ne kérdezd, okát nem tudom, de szeretem ezeket fákkal, bokrokkal szegett, vetések közt kanyargó utakat. Eső híján port ver róluk még a gondolat is, nagyobb eső pedig vendégmarasztalóvá dagasztja őket... de akkor is, vagy épp ezért! Lassan kerekezem, hátha őz kerül elém, bár nyeregből bajos lenne lencsevégre kapni, nem is jön egy sem, akció nélkül érek a töltésre. Az ártéren megválok drótszamaramtól, gyalog folytatom, mindjárt más így! 
   Kakukkszó köszönt, ahogy leülök a töltés oldalában, fácánkakas hetvenkedik valahol, gabona-, repcetáblák és még ki nem kelt vetések foltjai tarkítják a határt, kis parcellák sakktábla-foltjait ringatja a hajnali szél. Üresen, még egy nyúl sem baktat elém, őz, amire okkal formálnék jogot, főleg nem. Sebaj, séta. Millió virágot nevel a töltés oldala, mezei zsálya, réti boglárka, margaréta mutatkozik be lilán-sárgán-fehéren. Bosszantóan kevés a fény, mire a nap lyukra talál a felhők közt, a szél vele erősödik, lökdösve lombot, virágot... fotózni bajos!

   Egy helyütt egész a töltés alá tolakszik a Rába, alig tíz lépésről már mutatja is magát, annyira szép, rögvest hazaugrom a horgászbotért! Az új rendelkezés tilalmat hirdet kedvenceim feje fölé, maradjunk ennyiben egyenlőre. Odébb a töltés aljában feketefenyő áll, egyetlenként a lombhullatók tömegében, ki tudja, mi okból és hogyan került ide.

    Odébb újabb földút kanyarog, derengésig ugyan, de mutatkozik némi fény, lássuk, mit hoz össze ez a sok fránya gomb "N" testén.

   Az ártér kis tavat rejt itt, megnézem magamnak, annál is inkább, mert követelőzik a gyomrom az elmaradt reggeli után. Kőrisfák szegik a galériaerdőt, fakadó zöldjük közt még ott lógnak tavalyról maradt szárnyas magjaik. A kis tó partján meg fűzbokor szórja pihéit a szélbe.

    Leülök a tó partján, ami nevéhez csak álló vize jogán jutott, apró kis kavicsgödör amúgy, benne víz, bár halakat rejt azért, áradáskor ad bele a folyó ezt-azt, gondolom. Néha horgászok is ülik partját, hallom, joggal, látok is néhány snecit a felszínre fordulva bogarászni. Zeng az ártér, barátposzáta bokorénekét ismerem fel, de szól mellette más is, őt nem ismerem. Hangolnak a zenészek, a május,a nagy koncertek idejére. Jóllakottan ücsörgöm picit, és bár megígértem magamnak, hogy megszüntetem a nikotinfüggőségem, most baromira jól esik pöffenteni egyet! Itt jegyzem meg, és hogy meg ne hallják, csak suttogva, de szúnyognak se híre, se hamva, elsőként nyújtom kezem voksolva arra, hogy ez így is maradjon. 
   Jó, ebből meg nem élünk, séta van tovább, a földúton ki a műre, aztán vissza, ahonnan indultam. Vetésszélben néhány pipacs figyel, jobb fotóhoz ki kellene karózni, cibálja folyton a szél. 

   Meg van a műúton sétának is a hozadéka, bíborhere-táblára lelek, kezd beborulni, bár egyenlőre csak közelebbről ismerni fel. Tavaly valahogy kimaradt, idén már nem hagyom, naplementében megörökítve lesz szép, ahogy egy bak kivált rá, olyan gyenge húszra/a bili esete Ervinke ujjával/. A szél itt is problémát okoz, de türelmesen kivárom, míg pillanatra csak, de megállnak a bíbor kobakok.

    Pár táblával arrébb vetnek, csúnyán porzik a föld, hiába esett a napokban, a föld tetejét hamar szárítja a szél. 

     Csak visszaérek a földúthoz, idegen talpam alatt az aszfalt. Derekán járok, amikor kisebb madár felejti magát egy bokor csúcsán, bizalmaskodását megköszönve ráemelem "N"-t, elsőre tövisszúró gébicsre gyanakszom, de lám, rozsdás-csaláncsúcs az illető. Jó képhez messze van, de csak megszán, odébb röppen ugyan, de újólag bevár, akácágak között kézzel élesítve próbálom megörökíteni, ami esetemben nagy kihívás, a rengeteg olvasás gyatrára koptatta már a szemem. Láss csodát, sikerült!

   Alig száz méter, és körbeérek végleg, ám történik valami, ami bennem csak tovább erősíti a hitet: aki jó szándékkal, alázattal fordul felé, annak ad a természet, nem megszánva, de kiérdemelve annak egy-egy ihletett pillanatát. Őz barnállik a töltés oldalában.
   -Akció van, főnök!-kéredzkedik "N" az állványra.
  A bak-mert ebben biztos vagyok, hogy csak bak lehet!- leszalad a töltésről, ám ugyanezzel a lendülettel vissza is iramodik. Kizárt, hogy észrevegyen, a szelem pompás, meg nem láthatott! Gyere vissza öreg, talizzunk! 
  -Figyelj, főnök, visszajön, csak az idegeinkkel játszik!-ragasztja rám "N" a lelkesedését.
  Valóban, a bak meggondolja magát, újra leereszkedik a töltés oldalán, míg a bokros végén takarásban van, lopom én is a távot. Meg is jelenik, les, de aztán bizalmasan elindul, átvált előttem az úton, újabb métereket lopok, míg takarásban van. Bevált egy keskeny repcecsíkba, pillanatokra azt hiszem, el is tűnt, bár itt már nincs hová, aztán csak meglátom, néha kiemeli a fejét a repcéből. Érdekes, görbe agancsa van, még érdekesebb, ahogy a nyakán már nyári szőrt visel, a teste többi részén pedig még a téli szőrt. Egy vadrózsabokor takarásában várom, ki fog jönni elém a vetésre, persze, hogy ki. Jön a bánatot, épp hogy megjelenik a szélen, aztán csak visszatér a repcébe, takarásba. Észre nem vesz, távolodik, már értékelhető videót sem tudnék készíteni róla, magára is hagyom.

   Jó dolgom van, mert olyasmiket kapok, amik kísérnek azokra a helyekre is, ahol lenni csak a kötelesség marasztal!