BOLONDNAPI BOLOND DOMOLYKÓK

    Elmegy a délelőtt Tom Wolfe Amerikájában, vaskos a könyv, de túl százon azt mondom, csak 600 oldal, jó, a fene egye meg, jó nagyon! Zseniálisan megrajzolt karakterek, életszerűen lüktető történések, társadalmi görbe tükör, minden, mit vártam,végre, az utóbbi időben belefutottam egynehány könyves csalódásba, billen helyre a mérleg.
   Közben jólesően konstatálom, szigetközi horgász ismerősöm szebbnél szebb domolykókat cserdített a minap partra, ezen felbuzgó lelkesültségemet hozzátéve érlelődő pecakedvemhez, délután nyeregbe pattanva kerekezem ki a partra. Semmi úri huncutság, a legközelebbi helyen csapok a hullámok közé. Apró Kenart wobi keresi a halat, talál is, üti a kis koma, megmosolyogtató önbizalomról téve tanúbizonyságot. Szinte minden leállás ad legalább odapöccintést, partig követést, egy ilyen, partig jött, felszínig emelkedett siheder domolykó lett az első megfogott. Lassan kikopnak alólam az elérhető helyek, rábeszélem magam egy kis kambodzsára, de akkora a keszekuszaság, csak a parttól távolabb tudok haladni kényelmesen. Árvacsalánból, tyúkhúrból szőtt virágszőnyeg lepi a talajt, lelkiismeret furdalás nélkül nem is nagyon vagyok képes közéjük taposni. Méhek döngnek,jégmadár suhan el a folyó felett, egy csilpcsalp füzike szól, néha fácán rikolt. Marha jó itt, marha jó most! De mielőtt végképp nagy kedvem kerekedne, eldobált csalisdobozokat találok a parton, egy előttem itt horgászó "mineknevezzelek? merthogyhorgásznakkizárt!" hagyta itt hanyagul. Hát soha nem tanuljátok meg, hogy horgászként a parton csak vendégek vagyunk, és kötelességünk azt úgy megőrizni, ahogy kaptuk egy utánunk következő generációnak. Hogy egy hím grizzlimedve öleljen meg, súgva füledbe legmélyebb szerelmi vágyait! Dohogásom füst, viszi a szél, a dobozokat hátizsákomba gyűjtöm.
   Brutális partszakadáshoz érek, bedőlt fák ölelte tükrösödés hívogat. A taktika a következő: a visszajutás kétségein percnyit sem merengve gatyaféken csúszva oldom mag a vízhez jutást. És milyen jól teszem, már elsőre erős ütést kapok, végigpofozza a wobblert valaki, egész a lábamig. Pofásabb domolykó, bár a combosabb testméretig kell még neki pár áradás. Dobásról dobásra lanyhul az érdeklődés, bár rövid akasztásig is sikerül jutni, míg végül kis wobblerem faágba veszekedik, nincs mása, ott kell hagyjam, wobblersors. 
   

   Elmarad az érdeklődés wobblerem iránt, így jobb lesz nekem érdeklődnöm, hogyan is jutok innen vissza. Egy biztos, nyögések nélkül nem fog menni. Lábbujjnyi egyenetlenségeken egyensúlyozva, gyökerekbe kapaszkodva, kellő súlypontáthelyezésekkel tarkított fogcsikorgatások közepette csak feljutok. Ebédem el is égett. Kényelmes vetésszélben folytatom, rá-ránézve a kövezésre, ám csak épp hogy áll szárazon, még nem támadható. Annál jobbnak kell lennie az alatta elterülő homokpadnak, itt ejtettem januárban egy jó domit, valaki most is ott vár rám. A homokpad derekán kiterül a víz, egész a meder közepéig hajigálhatok, ütést is kapok, apróságok rebbennek szét a part közelében, kifejezett halszag terjeng. Wobblert cserélek, egy karcsú Kenart kerül elő, bokor mellé ejtve, épp beindítva el is kéri valaki. Van súlya, ám a kis Shimano különösebb nyögések nélkül partig hozza, hiába, tavaszi hal, akkora krafttal nem bunyóz. 30 körüli domolykó, oldalán csúnya, kormoráncsőr ütötte sebbel. Ramazúri nélkül kerül partra, gyorsan fotóznám is, míg "N"-t előkerítem a hátizsákból, sikerül a hanyagul eldobott wobblerem horgába gabalyodni, pillanatok alatt Laokoón-csoportot megszégyenítő módon veszekszem zsinórba, horogba, áldozva így a bolondok napjának. Végül minden elrendeződik, halam is képre kerül, bár nem ez lesz a legjobb halas képem; utóbb lelkesen el is iramodik a kezemből. Megérdemelten leülök, jégmadaram elsuhan előttem, jókora márna veri fel magát a víz fölé, a fűzbarkákon méhek döngnek-szóval csend van, meg béke.

   Lejjebb megyek, a kis domik itt is ütnek bolondul-az első három bevontatásra, aztán lesajnálnak. Még egy komolyabb odadörgölést sikerül kicsikarnom egy Salmo Bullhead-re, oszt ennyi!
   Sétával egybekötött bujkálás, számolom a vadnyomokat, ott szarvas járt, ott meg vaddisznó, atyám, mekkora nyoma van. Lassan körém sűrűsödik az ártéri erdő, agg, girbegurba fűzfák közt járok. Jeles helyre érek, itt már hóba is fektettem domolykót, nem is egyet, most valami nem stimmel, tükrösödés helyett szalad rajt a víz, inkább csak halas emlékeim, mint halfogó reményeim dobatnak velem azért tízet. Fura bűzt szimatolok, talán kotorék van a közelben, de nem , méterekkel odébb a fák közt hódtetemre bukkanok. Béke poraidra!
   Átveszekszem egy kisebb sűrűségen, majd nyíltabb szakaszra érek, a parton dagonyázó disznó kifeküdte teknő, a vízben kis domolykó, megfogni sem akarom. Újabb ücsörgés, elfüstölök egy mondatot.

   Leballaghatnék még a nagy kanyarig, de partszakadása nem csábít újabb alpinista mutatványra, keresek egy vadcsapát, kisétálok a töltésre inkább. Leülök pár gondolat erejéig, feküdni csábít a kellemes délután. Egy fácánkakas rikkant egyet az erdőből, tán álmodik, hetyke fácánhölgynek udvarol egy galagonyabokorba bújva. Szó szerint csak nézek ki a fejemből, elheverednék, ám a nap elé felhő kapaszkodik, menni kényszerít. Egy bak rám böffent még búcsúzóul. Szevasz!