Kuba, Havanna, az 1990-es évek eleje.
Kemény írások egy kemény életről. Nem szépít, mert nem az. Nem túloz, mert nincs hová. Nem heroizál, hisz nincsenek hősök. Pusztuló épületek közt élt épphogy életek. Túlélő életek. Túl kell élni, valahogy, minden napot. Nem a turistáknak szánt Havanna, itt nyomor van, éhezés, halál, kivetkőzött életek egymás hegyén-hátán. Átitalozott, átkefélt éjszakák után fej alá gyűrt piszkos nadrágon ébredés, üres gyomor, fájó tagok, fájó lélek.
Pedro mesél, bár meséje közel sem szép. Mitől is lenne az? Azt meséli, ahogy él, ahogy körülötte élnek, Kuba magára hagyott népe. Odakeni az arcunkba, nesztek, ez van! Ám a Trópusi állat és a Havanna királya sorain túl ezekben az elbeszélésekben közelebb enged magához, filozofikus önvallomásaiban. Nesztek, ez van, ez vagyok én!
Éveken keresztül az élet peremén éltem. Egyensúlyoztam. Mindig a szakadék fölött.
Még nem éreztem magam szabadnak, de már úton voltam afelé. Annyi biztos, hogy semmi lineáris nem érdekelt. Semmi, ami egyenesen tart a célja felé. Semmi nem érdekelt, ami tisztán halad egyik végpontból a másikig, amiről pontosan tudni lehet:itt kezdődik, és itt a vége. Nem. Soha nem kell arra törekednünk, hogy helyénvalóak és megfontoltak legyünk. Nem kell egyenes vonal mentén, kiszámíthatóan élnünk. Az élet túlságosan is tele van esetlegességgel.
Erre vágyom én is:megtanulni, hogy csak röhögjek magamon. Még akkor is, ha esetleg levágják a tökeimet.
Pedro őszinte, írásai őszinték. Csak az őszinte ember képes szeretni. Bármilyen mélyre is ás a mocsokban, a szennyben, egy biztos:Pedro szereti Kubát, és szereti a kubaiakat. Jó, szereti a rumot, a füvet, szereti a nőket, őket nagyon, döngetni főleg...De nem kér a szánalomból, a részvétből, le se szarja!
Én vagyok az, aki felkeveri a szart. És nem arról van szó, hogy keresek valamit a szarban. Általában nem is találok semmit.
Széplelkületűek ne olvassák Pedrót! A társadalom perifériáján élő havannaiaknak másuk sincs, mint ami a lábuk között van. Ezt használják, ha éhesek, ha magányosak, ha unatkoznak. Csökönyösen. Semmi romantika, durr! bele, aztán mehetsz! Fizess, űzd el a magányom, adj ennem, ne babusgass! Nincsenek távlatok, a távlatokban célok, a ma létezik, a gyomorkorgás, az üres zseb. Messze van minden, Miami, az ígéret földje, messze a jólét, messze a boldogság, kit érdekel. Adj néhány pesót!
Délután nem volt semmi dolgom. Na igen, ilyen minden délután. Sosincs semmi dolgom. A zsebemben volt még öt peso, leültem a földre, az ajtófélfának támaszkodtam. Napok óta egy kortyot sem ittam, nem volt pénzem, vártam. Hogy mire vártam? Semmire. Csak vártam. Itt mindenki csak vár.
Havanna belvárosában az emberek a levegőből merítik az életerőt. Senkinek nincs egy árva dollárja se, és megszokták, hogy csak cukros vízen, rumon, szivaron és megannyi dobszón éljenek. Így van ez. Amíg élünk, valahogy ki kell bírni. Küzdeni csak az életért kell, a halál magától bekövetkezik.
Gutiérrez önként vállalt krónikása Havanna szegényei életének. Prózája nyers, kihajol a lakása ablakán, és amit lát, rögzíti. Mint egy fotós. A rádióban salsa szól vagy hamis dicsőítő szónoklatok, melyek elhalnak a salétrom marta falak közt. Ám Pedro tagadni sem tudná, mennyire szereti népét, mennyire aggódik értük, könyveit is ezek az érzelmek hozzák létre.
Csak a délre néző kisablakot hagyom nyitva.Onnan látszik az egész város, a füsttel ezüstözött, sötét, csendes és fuldokló város. Lebombázott, lakatlan vidékhez hasonlít. Darabokra hullik, de mégis szép ez a nyavalyás hely, ahol annyit szerettem és annyit gyűlölködtem. Egyedül és nyugalomban fekszem le.
Lehet elmarasztalni Pedrót a nyers testiségért, a vulgarizmusért, de előbb kérdezd meg magad: Te vajon képes lennél ilyen mélyre nézni önmagadban? Képes lennél önmagaddal ilyen fokú szembenézésre? Ó, persze, te selyemkesztyűben pisilsz, a szarod meg ibolyaillatú, és fehér! Szexről meg nem beszélsz. Csinálod, persze, otthon, négy fal közt, leoltott lámpa mellett, rohadtul romantikusan. A lófaszt! Egy állatból gyúrtak mindnyájunkat!
Fantasztikusan ír. Csodálója vagyok ennek a nyers és mocskos világnak, mert úgy mesél róla, hogy még a penésszagot, az omlást, a bomlást, az állatias ösztönt is valahogy megkedvelem közben, mert nincs mismásolás, az van, ami van. És van.
VálaszTörlés