NYÁRI REGGEL SZAMÁRKENYEREK TÁRSASÁGÁBAN.

   Olyannyira finom reggel van, a mellettem elugró őzbak csak méterekre szalad, sejt, de nem lát. Filmezem, a siker kétségével, a kijelzőn is alig látom. Mert hogy alig van fél öt, én meg má' Pápóc felé kerekezem. 

   Kis bak el, én is arrébb tekerek, de pár méter után újabb őzet veszek észre. Próbálok takarásban maradni, a gabonatarlón előbbi őzem is felbukkan, távolabb még kettőt veszek észre. Újra forog a film. 
   Az őzek egy akácos felé igyekeznek, a kanyarban elébük vághatok. Meresztem a szemem, hát nem ott áll az út szélén! Túlhajtok rajta taktikusan, majd megállva megpróbálom belopni. Persze, hogy jön egy autó. Mire hozzáigazítanám a semmi fényekhez a gépet, a bak elugrik. Nem egyszerű a vadfotós élete! Csupa móka és kacagás-akarom mondani, adrenalin és bosszúság. 
   Odébb egy lucernatarlón újabb őzek. Még meg sem állok, már iparkodnak elfele. Mondtam mindig, százszor inkább gyalog, nem a megtett kilométereket kell gyűjteni! Érdekes, az autóktól abszolút nem tartanak, azokat megszokták, de abban a pillanatban, hogy megállsz, már a seggüket mutatják feléd. Kukoricatáblák, köztük gabonatarlók, ültetett akácosok, most üresen, nyúl sincs rajtuk. Egy földúton felhajtok a töltésre. Nem olyan rég épp itt gyönyörűen arcon csípett egy méh, az út melletti akácok közt kaptárak sorakoznak. Talán ilyen korán még nem repülnek!
   A töltés oldalában megtermett szamárkenyér csoport figyel./nevét természetes nem a pékinas első sütéséről kapta!/ Szúrós-tövises növény, ám így is szép, sőt, labdaforma virágzatával, sudár termetével igazi dísze az útszéleknek, töltésoldalaknak, elhagyott gyepeknek. Nem hinném, hogy a szamaraknak készült szakácskönyvek előkelő helyen említenék, bízom benne, a szamár sem hangosan iááázva, nyálcsorgatva közelítene ehhez a növényhez. Szúrós, mint a fene!

   Senki ne higgye, hogy az első ránézésre káoszelvűen rendezetlen gaztengerben ne lenne rendszer. A különböző növénytársulások/azaz a fajok összessége/ meghatározott rendben követik egymást, ezt hívja a tudomány szukcessziónak. Időről időre ugyanazokat a növényeket találjuk egy adott területen, és ezek a növénytársulások szépen, rendre szabottan váltják egymást. A természetben nincs ám káosz! Ott rend van/míg az ember bele nem nyúl!/
   Magukra hagyom a népiesen labodatövisnek nevezett szépségeket, ám alig kanyarodom el a töltésen, a nap sötétvörösen megjelenik az ég alján. Egye fene, végignézem, ahogy felkapaszkodik az égre!
  A reggeli párában nagyon mély, intenzív illat száll, frissnek, üdének nem nevezném. Nem kriptaszag persze, de van benne valami az enyészetből, a múló időből, súlyos, szinte tapintható.
  Messze, egy gabonatarlón őzek mozognak. Vadgerlék búgnak az ártéri erdőben, majd varjú kiállt. Nekem a varjúkárogás mindig többet mond, szinte valamifajta jóslatot, orákulumot sejtek benne. Nem véletlen, hogy háborúkról, járványokról, hosszú telekről sejtették őket beszélni régen. Szegényemet egyszínű fekete gúnyával verte meg a sors, ez is nagyban hozzájárulhat ahhoz, hogy jósmadár titulussal illessék. 
  A nap közben feljebb ballag az égen, vöröse eltűnt, szikrázó sárgán próbálja szerteoszlatni a folyó lehelte párát. Én imádom a ködöt, bár nem siettetem az őszt, egyenlőre legyen csak nyár!
  

  Ücsörgöm, fotózom, szemlélődöm, vagyok. A nyári reggel siet, durván berúgja a hajnal ajtaját, fénye szikrázva szétszalad. Felfalja a harmatot alig hullató párát, fest, színeset, ragyogót. Pillanatok alatt meleg lesz, ígérve még melegebbet. Az első, virágfejeket simogató napsugarak után már tüzes energianyilaként omlik a tájra, érlelve gabonát, szárítva szalmát, kifacsrva a nedvesség utolsó cseppjeit is. A tikkasztó hőség nyomán egyre több a sárguló, ágakról lepergő levél, fiatal akácok állnak a hőségben sárgára-barnára sült gúnyában. A fű is kiégett, csak a töltés árnyékosabb, ártéri oldalában virít millió virág. Mindig elcsodálkozom, mennyire különbözik a töltés két oldala.  Az árnyékos ártér felőli oldal dúsabb vegetációjú, fajösszetétele is más, mint a csupán pár méterrel arrébb lévő, napsütötte mentett oldal. Egyazon élőhely, mégis szinte két külön világ.
  Elmerengnék még ilyen fajsúlyos gondolatokkal karöltve, de úgy nézem, a napokban lezajlott légi szúnyogirtás hagy némi kívánnivalót maga után,rendre érkeznek a vérszívók früsstökölni-belőlem! Erről eszembe jut a bundáskenyér. Lassan hazakerekezem. 
  Jóanyám épp az utcán itatja szomjas virágait.

  Na, hol az a bundáskenyér?