KOMOLY FÁBA VÁGOTT FEJSZE, AVAGY A VADFOTÓZÁS NEHÉZSÉGEI.

  Reggel öt óra. Erdei nyiladékon állok, gerlék búgnak. Állapot. Tény. Pillanat. Folyton-folyvást űzőbe vett, néha elkapott mágia. De nincs merengeni idő, cserkelni jöttem. Ma vad lesz lencsém előtt, tudom! Lassan osonok, Winnetou büszkén néz le rám az örök vadászmezőkről. A két nappal ezelőtti szituációt játszom, akkor ez a nyiladék szarvasbikákat tartalmazott. Sikerül is becserkelnem...a fákat, bokrokat, vadvirágokat! Azért pöttyet várok, hátha! A gép állványon, lövök is párat, jó lesz ez, már csak a bikák hiányoznak. Nem jönnek, bár még simán mozgásban kell lennie a vadnak. Miért is jönnének? Ki tudja, merre járnak már, két nap óta. Sebaj! Séta. Lassan. Öt percenként megállva, lesve-fülelve. Ma óvatos vagyok, figyelmes. Zsákmányra éhes. Szajkó rikoltva veri fel a csendet. A madárfüttyös csendet. Újabb keresztnyiladék, itt is várok picit. Ám nem mozdul semmi. Lassan kiballagok az erdőszélre. A kelő nap vörösen vigyorog a lomb közt, aranyfüsttel futtatva a tölgyek koronáját. Fényéből még alig jut a talajra, csak néhány helyen bújik a lomb közt csíkokra szabdalt sárgája. A tölgyes mellett fiatal akácos, egykori gabonatáblák helyén. Bak riaszt, rekedten egyeket böffentve. Megállok, hátha felém jön. Hangján hallom, eszében sincs, távolodik. Néhány lépés után a tölgyes szélén elugrik valaki. Első lecke! Ha elugró vadat hallasz, állj meg, többnyire úgyis kijön a nyiladékra, kíváncsi, megnéz magának. Ne úgy tégy, ahogy én, ahelyett, hogy megállnék, sétálok tovább. Persze, hogy kijön elém, szépen ki is áll. Mire leteszem az állványt, és lőnek, előírásosan belemozdul.

   Marad nekem az erősödő gerlebúgás, más madarat alig hallani. Néhány fütty a sűrűből, odébb harkály csettenik.
   Újabb nyiladék, ráboruló lombtól sötét-homályos.

  Bár két napja volt egy pofásabb esti zápor, mostanra újra csak szárazon zizeg az avar, nem egyszerű halkan közlekedni. A lombárnyék őriz még néhány pocsolyát, poshadt-barna vizében ebihalak mozdulnak. Alig van  harmat, pillanatokra felsejlő erdőillatot szimatolok, mélyen belélegezve a fák, korhadó lomb, vadvirágok és föld semmihez sem hasonlító páráját. Most cigarettával sem rontom orrom. 

   A lomb közé bújt fény kivarázsolja pillanatokra az egész-zöldből apró titkait. Egy-egy falevelet a sokadalomból, ágak közé feszített pókhálót.

   Az egész elbűvöl, az erdő mágiája örökre rabul ejt. Ám az erdő nem csupán fák sokasága, sokszínű részletei adják igazi arcát.

   Az erdő, a természet olyan, mint a szerelem! Nincsenek benne hétköznapok. Csak ünnepek!

   Második lecke!  Amennyiben vagy annyira elborult, hogy vadfotózásra adod a fejed, mindig légy résen! Már hazafelé kerekezek, amikor a faluszélen, az árokparton kis őzbak bukkan elém. A gépem persze még az erdei félhomályhoz van állítva, az állvány meg a tokjában pihen. Jó helyen! A baksi engem nem vesz észre, csak a mögöttem jövő autót, el is ugrik. 

    Tegnap este Pápóc felől kerekeztem hazafelé, egy gyönyörű, komoly agancsú bak csipegetett az árokparton, zseniális fényekben. Öt méterre álltam meg tőle, mert késve vettem észre!! Mire ráemeltem volna a gépet, beugrott a kukoricába. Most mond, hová vertem volna a fejem? Mentségemre legyen mondva, gondolataim egész másutt jártak!
   Annyi erdei kilométer van már a lábamban /és a lelkemben/, sok találkozás szarvasokkal, őzekkel, vaddisznókkal, rókával, nyesttel, nyúllal. Láttam már halászsast, fekete gólyát, vadlibákat őszi kukoricatarlón, egeret nyelő szürkegémet, madárfészket kifosztó nyestet, avarban zizzenve kutakodó menyétet, rétisast, vidrát, hódot, csíkos malacait terelgető kocát, viaskodó őzbakokat. Szeretném fotón megörökíteni mindezen csodákat. Tudom, sokat kell még tanulnom, okulnom, önmagam kárán is akár, sőt, legfőképp! De legalább úton vagyok!