ARANYLÓ PÁRA ÉS KERGETŐZŐ ŐZBAKOK-CSAK EGY JÚLIUSI REGGEL...

   Perceken belül fél öt. Még néhány méter, és kiérek az erdő szélére. A gépet előrelátóan állványra helyezem, lassan-óvatosan kikukucskálok a fák takarásából/bár amilyen sötét még van, kissé túlzónak tűnik az óvatosság/. Üres...a kedvenc tarlómon nem tartózkodik senki!Nemhogy szarvas, vagy őz, még egy árva nyúl se nem... Mi a fütyi! Pedig most aztán időben volnék! 
  A csalódottság pusztán átsuhan rajtam, inkább élvezkedem. Nem fajzott el a gusztusom, de olyan zseniális illatok vannak, e mellett nem lehet visszafojtott lélegzettel elmenni! Mitől van a kaszált fűnek ennyire fantasztikus illata. Talán Jean-Baptiste Grenouille meg tudná mondani! 
  Halovány párapaplan úszik a fák közt, a faluból kutyaugatás és kakaskukorékolás hallik. Egyetlen madár énekel pillanatnyilag, ő sem valami bátor határozottsággal. Néhány pillanatra azonban valóságos csend van. Ébredés előtti csend. Aztán fácánrikoltás töri meg, majd egy bak riaszt. Már vártam, nászidőszak van. Felsétálok a Rába töltésére. A kelő nap halvány pírt fest a keleti égbolt aljára, a lassan izmosodó fény kirajzolja az erdőszéli fákat. Bent még homály van, puha léptű útjait járja a titok. 
  A töltésen megállok, szétnézek. Nem mozdul semmi. Az ártér sűrűjéből egy dalnok nekieresztett áriával hívja a reggelt. De szépen szól, mintha nem is evilági lenne! Vannak dolgok e világon, amik bizony nem evilágiak! Valami más kategória, valami racionalitáson túli dimenzió, legyen az hang, forma, illat, vagy hangulat. 
  Jó darabon elsétálok a töltésen, ám hiába lesem fényesre a szemem, ma valahogy mozdulatlan az erdő, a rétek, a vetések. Vagy mégsem? Úgy sikerül két őzet a töltés oldalából megzavarni, mint valami kezdő amatőr! Áááá! A bak gyönyörű, öblöseket kiáltva szalad a vetés/most épp aratás után-tarló/ túloldalán levő akácosig. Sutája higgadtabb igyekezettel követi. 
  Úgy döntök, megnézem a Rábát! Van itt valahol egy kis ösvény, egy dupla törzsű fehérnyár jelzi, hol is kell a gazrengetegben keresni. Meg is van. Embernyi csalánrengeteg közt kanyarog a máskor határozottra tiport ösvény-mióta az áradás elharapta a partot, nem nagyon jár erre horgász. 
  Istenem, de gyönyörű a folyó! A fakó fényű hajnalban ezer mesét, titkot cipelő vizét csak bámulni tudom. Szépen leapadt, a túlparti kavicspadba temetett uszadékfa mint valami ősállat csontváza mered ki.

  Ahol sűrűbb az ártéri erdő, finom párauszály lengi be a folyót.

  Lehet, hogy mégiscsak horgászni kellett volna? Szemem már az esetleges halhelyeket keresi. Ott, a vízbe dőlt fa környékén..vagy a túlparti kavicspad szélén...vagy itt, a kanyar belső ívén, a szakadt part tövében...Hal azonban nem mozdul. Csak bennem, valami érzés. Szeretlek, Rába! Mintha meghallaná! A lassan kelő nap egy sugara utat talán a fák lombja közt, narancspirosra festve az amúgy majd láthatatlan, a folyó hátát simogató párát. Lenyűgöző, szinte nem evilági pillanat! /Ismétlem magam, magamban az érzést, de tényleg így van!/

  Alig néhány perc, és a csoda tovaillan. A nap felsiet a fák fölé, neki sürgős, dolga van! Életet támaszt, formákat és színeket, nyári hőt. Nem lehet vacakolni itt holmi ihletett művészieskedéssel, nincs most erre idő!  Minden fényre áhítozik, melegre, színekre! Majd ősszel, kiskomám! Akkor lehet festeni, órákon át akár!

   Mindnyájunkra ugyanaz a nap süt! Ugyanúgy, egyformán formálhatunk jogot rá! Nem számít, egyáltalán nem számít, milyen anya szült, melyik nációt vallod magadénak, vagy melyik isten templomába jársz imádkozni! És hidd el: nem számít, hogy könyékig, avagy csak az első ujjpercedig dúskálhatsz az anyagi javakban. A megelégedett boldogság, a harmonikus lélek nem így mér! Kell lennie valami nagyon egyszerű, ugyanakkor nagyon határozott igazságnak, valami nagyon alapvető törvénynek! Minden ember egyforma, csak a tettek mögötti gondolatok, és a gondolatok mögötti tettek tesznek különbséget! Én nem akarom felosztani a világot zsidókra, cigányokra, arabokra, németekre, hottentottákra. De még jókra vagy rosszakra, okosakra vagy butákra sem! Ebben hiszek:megismerni-megérteni-elfogadni! Borzasztó nehéz, ma, a XXI. században meg talán különösen! De akkor, amikor ilyen pillanatokat élhetek meg, tudom, nincs szükségem sem előítéletekre, sem kategorizálásra, különbségtételre, elhatárolódásra. IGEN! AZ VAGY, AMIT ÉRZEL! ÉS EZT, BARÁTOM, CSAK ÉS KIZÁRÓLAG TE DÖNTÖD EL! HOGY KI IS VAGY, NETÁN KI LESZEL, CSAK TE DÖNTÖD EL!
  Én is döntök, visszaballagok a töltésre. A megrisztott bak még mindig kiabál. A nap meg rajzol, színeset, árnyékmintásat.

  Az erdőszéli gabonatarlón fácánkakasok sertepeltélnek, hihetetlen messziről észrevesznek. Esetlen futásukat lefilmezem. Lassan hazasétálok, a magasra hágó nappal együtt lekéredzkedik rólam a pulóver. Épp a reggel üres tarló mellett haladok, és már a kávéról fantáziálok, amit hazaérkezve elkortyolok, amikor: két kergetőző őzbak ugrik ki elém a fák közül. A távolság alig harminc méter, a fények túl optimálisak. Most pedig lefilmezek egy szenzációs viadalt. Filmeznék, ha a másodiknak kifutó, a kergető szerepét játszó bak nem venne észre. Ő vissza a fák közé, a kergetett bak pedig fehér tükrét villogtatva el a tarló másik végében fekvő akácosba. Azt a kaporszakállú! Nincs szerencsém? Pusztán erről lenne szó? Hoppá! Hisz én csak vendég vagyok, ráadásul óvatlan, ha jobban figyelek...! Lesz legközelebb, mindig nem lehet úgy, hogy nekem legyen optimális. A titkok, az ellesett pillanatok pont azért olyan értékesek, mert nem jönnek könnyen. Persze, lehet a szerencsefaktor szerepét némileg csökkenteni a javunkra, de nem mindig, és mindenáron. Szép volt ez így is! Ez egy ilyen reggel, pillanatnyi csodák reggele!