2014. január 26., vasárnap

BEFAGYOTT A VILÁG VALAGA!

   Egymásra nézünk "N"-el.
 -Menjünk egyet.
 -Menjen a bánat! Nézz ki, olyan hideg van, a szatír is csak elmesélné, mi van a kabátja alatt!
 -No csak, tápos vagy? A munkahelyeden már megszokhattad a hideget.
 -Még hogy tápos? Menjünk, ha gondolod, de ezt a bundáskenyeret még megeszem, ha megengeded.
 -Edd, de addig tedd az aksim töltőre, jó?
 -Hogy neked mennyi bajod van!

  Csend volt és betyáros hideg. Idővel "N" bekéredzkedett a kabátom alá, de beintettem neki. Ő akarta annyira! Láttunk őzeket még kint a vetésen, messze, egy a közelünkben ugrott el egy fenyvesben, egy bak meg ránk riasztott, öblösen kiáltva a fák közé szorult csendben. Hó nem sok esett felénk, épp hogy beporcukrozta az erdő alját. A nap is kisütött, de a hideg elszívta az erőmet, és az ebédre otthon váró kacsasült hazacsábított. Szokni kell a telet!






 

2014. január 23., csütörtök

A FENE NEM ETTE MEG A TELET!

    Hideg van, bár engem nem zavar. Van rajtam annyi ruha, a medve megenne, egy hétig ruhát szarna! Ha megenne. A medve. De erre nem terem medve! És rendes medve erre nem vetemedne! (Ezt az e betűs marhaságot azonnal abba hagyni, jó?!)
  Szóval, hideg van, és csend! Csak egy fakopáncs dobol, meg léprigók csacsognak valahol, de aztán hál'istennek abbahagyják. Ez így helyes! Most cserkelek, szarvast fogok fotózni. Olyan halkan sétálok, akkor fognak észrevenni, ha rákönyökölök a hátukra, és onnan fotózom..csak akkor. Ki fog elém állni egy jókora bika, szépen, keresztben, hosszú percekig pózol, míg én beállítom a záridőt, rekeszt, ISO-t, mindent, ahogy kell és illik, szépen, pontosan, faszán! Csinálok róla egy pompázatos sorozatot, aztán mellé lépnek a társai, lesznek vagy húszan, gyönyörűséges agancserdő, meg minden. Még közelebb is jönnek, kicsit megremeg a lábam izgalmamban, ám rendíthetetlen elszántsággal készítem a képeket, még videót is forgatok, tarolni fogok ma az arckönyvön, na! Aztán később, pár nyiladékkal arrébb kijön elém egy koca a kis csíkos malacaival, kint lesznek előttem vagy fél órát, szöszmötölnek, túrnak, játszanak, kergetőznek, "N" meg csak teszi a dógát! Így lesz, és kész! Ez ma a sorsom, nincs mese! Ehelyett, basszus, láttam egy hollót meg néhány cinkét. De most tényleg, rajtam nem múlt! Nem is a földön, felette lépkedtem, megálltam rendre, kiguvadt a szemem, füleltem, mint bagoly,vad is van rogyásig, egymásba érnek a nyomok, még a szagukat is éreztem két helyen is...ez most valami átok, vagy miafranc? Jó, persze, nekem nem sürgős, nem is arról van szó, csak jól esne..csak egy picike szarvas, egy aprócska vaddisznó, csak pár pillanatra...!
   Persze, ez csak vicc, sétáltam egy kitűnőt, "N" felettébb jót szórakozott, nem győztem kapkodni magam utána, mindent le akart fotózni...nyugalom volt(ja, bakker, túl nagy nyugalom!), egészséges hideg, szép az erdő, sikerült is hozzá csendesedni rendesen(kiváglak ezekkel az e betűkkel, meglátod!).
   Láttunk egy csomó tuskót meg kidőlt fát...






   ...számtalan vadlest...


   ...útba ejtettünk egy rég nem látott erdei házikót.....



    ...kezdetben lelkesen, majd egyre hanyagabbul olvastuk a rengeteg vadnyomot...

 
  ...napsütés híján is próbáltuk "N"-el elkapni a szépet...




   ...találtunk lepketaplót...

   ...aztán körbeértünk. Én már fáztam, itt a téli hideg, "N" még bírta volna, de a főnök én vagyok, búcsút intettünk az erdőnek, minden vadjának, a hollónak, aki végig fejünk felett korrogott, a csendnek, rendnek, fegyelemnek...(ha még egyszer leütsz egy e betűt, kitépem a májad!).
   Hazafelé "N"-el megbeszéltük, hogy nem kellene ezt a vadfotózást annyira erőltetni, csak lazán, félválról, könnyedén, akkor majd sikerül..amikor nem is számítunk rá, csak úgy csípőből, nyögések nélkül, harmatosan. Mintha minket nem is érdekelne, csak gyertek, szarvasok, na és! Jó, "N" még nem tudja, neki nem mondom, de én megdöglök egy dögös vadfotóért! Lehet, hogy Gemencre kellene mennem(ezek az e betűk fognak a sírba tenni!!) félvad-félszelíd szarvasokat fotózni? Nem tudom, lehet!
   Jut eszembe, tegnap láttam a Fekete hattyú című filmet, tudod, Natalie Portman balettet táncol. Apám, annak a filmnek minden perce annyira tele van feszültséggel, annyira pokolian jó, hogy csuda! Zseniális az a film! 
 


 
 
 

2014. január 20., hétfő

PEDRO JUAN GUTIERREZ:PISZKOS HAVANNAI TRILÓGIA

  Amikor kezdtem hanyagolni a "fontos dolgokat", vagyis a másoknak "fontos dolgokat", és inkább magamért gondolkodtam és cselekedetem, kemény szakasza kezdődött az életemnek.

   Kuba, Havanna, az 1990-es évek eleje. 
   Kemény írások egy kemény életről. Nem szépít, mert nem az. Nem túloz, mert nincs hová. Nem heroizál, hisz nincsenek hősök. Pusztuló épületek közt élt épphogy életek. Túlélő életek. Túl kell élni, valahogy, minden napot. Nem a turistáknak szánt Havanna, itt nyomor van, éhezés, halál, kivetkőzött életek egymás hegyén-hátán. Átitalozott, átkefélt éjszakák után fej alá gyűrt piszkos nadrágon ébredés, üres gyomor, fájó tagok, fájó lélek. 
   
                   Pedro Juan Gutiérrez
  Pedro mesél, bár meséje közel sem szép. Mitől is lenne az? Azt meséli, ahogy él, ahogy körülötte élnek, Kuba magára hagyott népe. Odakeni az arcunkba, nesztek, ez van! Ám a Trópusi állat és a Havanna királya sorain túl ezekben az elbeszélésekben közelebb enged magához, filozofikus önvallomásaiban. Nesztek, ez van, ez vagyok én! 
  Éveken keresztül az élet peremén éltem. Egyensúlyoztam. Mindig a szakadék fölött.
  Még nem éreztem magam szabadnak, de már úton voltam afelé. Annyi biztos, hogy semmi lineáris nem érdekelt. Semmi, ami egyenesen tart a célja felé. Semmi nem érdekelt, ami tisztán halad egyik végpontból a másikig, amiről pontosan tudni lehet:itt kezdődik, és itt a vége. Nem. Soha nem kell arra törekednünk, hogy helyénvalóak és megfontoltak legyünk. Nem kell egyenes vonal mentén, kiszámíthatóan élnünk. Az élet túlságosan is tele van esetlegességgel.
  Erre vágyom én is:megtanulni, hogy csak röhögjek magamon. Még akkor is, ha esetleg levágják a tökeimet.
  Pedro őszinte, írásai őszinték. Csak az őszinte ember képes szeretni. Bármilyen mélyre is ás a mocsokban, a szennyben, egy biztos:Pedro szereti Kubát, és szereti a kubaiakat. Jó, szereti a rumot, a füvet, szereti a nőket, őket nagyon, döngetni főleg...De nem kér a szánalomból, a részvétből, le se szarja! 
  Én vagyok az, aki felkeveri a szart. És nem arról van szó, hogy keresek valamit a szarban. Általában nem is találok semmit.
 
   
    Széplelkületűek ne olvassák Pedrót! A társadalom perifériáján élő havannaiaknak másuk sincs, mint ami a lábuk között van. Ezt használják, ha éhesek, ha magányosak, ha unatkoznak. Csökönyösen. Semmi romantika, durr! bele, aztán mehetsz! Fizess, űzd el a magányom, adj ennem, ne babusgass! Nincsenek távlatok, a távlatokban célok, a ma létezik, a gyomorkorgás, az üres zseb. Messze van minden, Miami, az ígéret földje, messze a jólét, messze a boldogság, kit érdekel. Adj néhány pesót!
  Délután nem volt semmi dolgom. Na igen, ilyen minden délután. Sosincs semmi dolgom. A zsebemben volt még öt peso, leültem a földre, az ajtófélfának támaszkodtam. Napok óta egy kortyot sem ittam, nem volt pénzem, vártam. Hogy mire vártam? Semmire. Csak vártam. Itt mindenki csak vár. 
  Havanna belvárosában az emberek a levegőből merítik az életerőt. Senkinek nincs egy árva dollárja se, és megszokták, hogy csak cukros vízen, rumon, szivaron és megannyi dobszón éljenek. Így van ez. Amíg élünk, valahogy ki kell bírni. Küzdeni csak az életért kell, a halál magától bekövetkezik.
   Gutiérrez önként vállalt krónikása Havanna szegényei életének. Prózája nyers, kihajol a lakása ablakán, és amit lát, rögzíti. Mint egy fotós. A rádióban salsa szól vagy hamis dicsőítő szónoklatok, melyek elhalnak a salétrom marta falak közt. Ám Pedro tagadni sem tudná, mennyire szereti népét, mennyire aggódik értük, könyveit is ezek az érzelmek hozzák létre. 
   Csak a délre néző kisablakot hagyom nyitva.Onnan látszik az egész város, a füsttel ezüstözött, sötét, csendes és fuldokló város. Lebombázott, lakatlan vidékhez hasonlít. Darabokra hullik, de mégis szép ez a nyavalyás hely, ahol annyit szerettem és annyit gyűlölködtem. Egyedül és nyugalomban fekszem le.
   Lehet elmarasztalni Pedrót a nyers testiségért, a vulgarizmusért, de előbb kérdezd meg magad: Te vajon képes lennél ilyen mélyre nézni önmagadban? Képes lennél önmagaddal ilyen fokú szembenézésre? Ó, persze, te selyemkesztyűben pisilsz, a szarod meg ibolyaillatú, és fehér! Szexről meg nem beszélsz. Csinálod, persze, otthon, négy fal közt, leoltott lámpa mellett, rohadtul romantikusan. A lófaszt! Egy állatból gyúrtak mindnyájunkat!

 
  
 
   

2014. január 18., szombat

REGGELI TEJFÖLBEN.



  Korán kelő típus vagyok. Arról ismerszem meg, hogy míg mások alszanak, én nem. Kivéve, mikor nem, de akkor is. Úgy ébredem fel, mint akit fejbe vertek/van, aki úgy alszik el, de én már csak ilyen fordítva bekötött maradok, míg megmaradok/. Így, korán reggel/hogy? mennyire korán? hát, haver, 3 órakor momentán/ korlátozottak a lehetőségeim, a család jobbik fele egészséges módon alszik, így nem gyakorolhatok a zongorán AC/DC-dalokat, marad az olvasás/persze, nincs is zongorám, hehe!/. Ágyba vissza heveredve. Tényleg csúszik ott fent, ott bent a kuplung, de már megszoktam magam. Pedro Juan Gutierrez Piszkos havannai trilógiája van soron, ezen bealudni tényleg nem lehet. Na, nem mintha magával sodró, nagy lendületű események sorjáznának a lapokra nyomva, Pedro pusztán visszatekint magára, meg kubai hányattatásaira, de teszi ezt úgy/jó, tekints el attól, hogy punci nem marad tömetlen, pia nem marad üvegben, száj nem marad beveretlen/, hogy abszolút nem bánt, nem irritál, inkább elgondolkodtat, és ha éppen nem a test alapvető szükségleteinek kielégítése van soron, még filozofálgat is, ami tetszik. Ezt a kubai miliőt nem a Buena Vista Social Club zenéje festi alá, de hiteles. Majd írok róla.
  Eljő a hetes, vagyis a reggel hetedik órája, mondanám, hogy dereng, de ez nem igaz. Pusztulatos nagy köd van, cirka 40-50 métert látni el, azon túl az ismeretlen, tejfölbe burkolózva. Szeretem a ködöt, bár ilyen mértékben kissé elbátortalanít, benne akármi is lehet, rossz szándékú idegen gyarmatosítóktól zsenge szüzek vérére áhítozó vámpírokig bárki és bármi. Húú, leesett, nem vagyok má' se zsenge, se érintetlen, gyorsan át is húzom ezt a veszélyforrást lelkem és testem lehetséges fenyegetőinek listájáról. De fordítsuk komolyra a szót, január van, vadászidény, és bizony ekkora ködben..de nem is folytatom, még a végén ott látom magam, amint terítékre hozva töretet raknak a számba. Kifejezetten nem esne jól!
   Számítok rá, hogy szarvasok felejtik kint magukat ebben a ködtakaróban az erdőszéleken, vetéseken, vagy épp még mozgásban vannak nappali pihenőjük felé. Karcosra meresztgetem a szemem, de ekkora párasűrűségben legfeljebb egy Brontoszaurusz-csordát vennék észre. A nyomok minden esetre biztatóak, a töltésen egyből vaddisznó csapát látok, majd rengeteg szarvasnyomot. Tulajdonosaik persze sehol, bár a tejfelben tőlem akár százas rudli is elléphet mellettem úgy, hogy észre se nem veszem. Egy őzbak riaszt rám, hangja van, a teste elveszik a ködben. Sétálok a töltésen, közben visszanézek, basszus, elveszett, ahonnan jöttem. Ahogy nézem, ezt a ködöt ma nehezen falja fel a nap. Ha valakit több éves mélyhibernálásból ébresztve ledobnának ide, bizony, meg nem mondaná, milyen évszak van! A januárt is csak folyamatosan patakzó orromleve idézi, amit nemes egyszerűséggel, ám annál kifinomultabb nyelvtechnikával távolítok el. Te nem így szoktad? Hogy, papírzsebkendő, Á, úri huncutság!
   Leballagok, megnézem a folyót. Meg van, hallom a hangját, ott dumál a tejföl alatt! Visszasétálok a töltésre, közben a mentett oldalon elpöfög egy traktor, pont arra, amerre mentem volna. Ez önmagában nem lenne baj, ám vadat kellene lesni/mér', mér'? Mert örömet okoz, na!/, úgy meg nem lenne egyszerű, hogy a traktor nyomán a hetedik határig szaladnak még a sünmalacok is! Mindegy, boruljon rá jótékony tejföl, akkor visszafordulok. Közben motorfűrészek szólalnak meg az erdőből, akkor talán nincs kint vadász ember, arra veszem az irányt! Az erdőszéli galagonyabokrokon pókhálót veszek észre. Tuti, hogy nem tavalyi, azt már megette volna az idő. Hiába, becsúszott ide a téli hónapok közé egy jókora enyhülés, ki kell használni. És legyen a pók javára írva, nem is akkora botorság ez a részéről, látni még repülő rovarokat a verőfényes napokon. 

  Két harkály társkereső dobolása kíséretében lépek az erdőbe. Őket is becsapja a szokatlan enyheség, kissé még korai lesz párválasztásra, szaporodásra hívni a harkány-menyecskéket! Azért jólesik a fülemnek. 




   Nem kóválygom, lassan de biztosan hazafelé veszem az irányt, annyi fűrész szól, vaddal való találkozásom esélye alacsonyra redukálódik. Meg különben is, én a csendet komálom, azért jöttem. Meg asszem' meghagytam reggelről két szelet bundáskenyeret, lenne egy kis elszámolni valóm velük. "N" morgolódik, de most süket fülekre talál, igaz, megígérem neki, ha délutánra kisüt, exponálhat még. 
  Jut eszembe, reggel Pedro szövege mellett Barbrát hallgattam. Például:
  Egyszerűen odaáll abba a fénykörbe, és énekel. De hogyan? Ez a mágia, nem a VV6 castingján feltűnősködni a semmire alapozott ürességgel! Ennyi!


2014. január 15., szerda

MÓRICHIDAI CSUKÁK

   Bár a horgászat tényét napokkal korábban rögzítettük, a cél nem lett, még közelebbről sem meghatározva. "Mösziő pözsó" kellemes terében születik a döntés, irány a rég ne látott mórichidai Marcal-szakasz. Átrobogunk egynehány kellemes külsejű falun, ahol napokig tudnék fotózni, akár étlen-szomjan is, és már ott is vagyunk. Na, nem azért jöttünk el eddig, mintha itt más lenne a folyó, dehogy, itt is csak nedves, partján fákkal-náddal, kristálytiszta vizében reményeink szerint éhes halakkal. Semmi extra, a folyó itt is gyönyörű!



   Tamás talán a második leállásból halat cserdít a partra, kis csukája szigorúan ráette magát a gumihalra, hosszasabb rábeszélésre válik csak meg tőle. Kezdetnek nem rossz!

                                                 A csukamágnes Relax gumihal.
     Szokott módon haladunk, nem tétlenkedve, míg barátom halakat bűvöl, addig én megörökítem a környezetet.







    Tamás kisebb csukával kel birokra, aki azonban nem óhajt netre kerülni, majd látott domolykókra dobál eredménytelenül. Bambulok, amikor akciózajok kerekednek, odaérve jókora csuka táncában gyönyörködhetek. Kisebb fennakadásokkal sikerül merítőbe terelni, szép példány, 50 centire mérjük. Hasa duzzad az ikrától, nem ezért/ó, dehogynem, a horgászat a reményről szól, a hal testében pedig ott a jövő!/, de szabadlábra helyezzük.



   A továbbiakban még két kapást ad a folyó, a déli harangszó, és vele a felhők mögül kivigyorgó nap a töltésen visszafelé sétálva talál bennünket. Nyomban tavasz lesz megint, kék éggel, szikrázó színekkel. 





    A horgász egy nádsarokról letartóztat egy csukát, a fotós lefotózza, majd újra elsimul a víztükör, mintha mi sem történt volna, ballag, aminek ballagnia kell, nézi, ami állva marad. Szelíden teszi ki-ki a maga dolgát, semmi nagyot akarás, semmi nyögés, hozzásimulunk a végtelen időhöz.