2017. március 25., szombat

BOGÁR ÉS DOMOLYKÓ

   Ennyire nem mostanában kívántam a horgászatot, és bár hétköznap sorra követték egymást a legszebb tavaszi napok, hétvégére hidegfronttal riogattak. Úgy voltam vele, ha nyűtt otthonkás, vékony bajszú éltes hölgyek jönnek az égből, akkor is kimegyek. Borzasztó nehezen vallom ki szombat reggelig, felébredve erőst tapadok az ablakra. Süt a nap, szél alig. Gyorsan azt a kakaós csigát, a kötelező két kávét, aztán spuri. Távolabbi, eddig nem járt Rába -szakaszt terveztem megnézni, de bennem a meteorológiai előrejelzés támasztotta félsz, így egy könnyen elérhető partszakaszra megyek. Igaz, itt fogtam már idén 45 és 40 centis domit.
  Messziről látom, autó áll a töltés alatti bokros túloldalán. Érnék a partra, kolléga ballag felmálházva kifelé. Persze szóba elegyedünk, Ajkáról jár ide horgászni. Nem kis távolság, de akit a folyó füstje egyszer megcsapott...
  Elválunk, ki-ki megy a dolgára. Elképesztően szép a folyó, hihetetlenül tiszta a vize, partján egyre több a zöld, az öreg fűzfák bámulják fakadó lombdíszüket a folyó tükrében. Az idei első, 45-ös domi lakhelye üres, egy hellyel lejjebb félreérthetetlen, de gyenge ütést kapok Kenart Lucky wobblerre. És aminek még jobban örülök, küszök mozdulnak a szélvízben. Míg végigdobálom a kövezést, begyűjtök egy fénypatronos tasakot, meg egy dezodoros dobozt. Hiszek abban, hogy ha az ember valami módon, a maga lehetőségeiben gondoskodik a folyóról, ő meghálálja azt. Különben sem tudok elmenni szemét mellett úgy, hogy fel ne vegyem.


  Hosszú szakaszt végig dobálok, eredménytelenül, inkább csak a Nikonnak jut meló. Végre elérem a legutóbbi, 40 centis domit adó helyet. Szemre semmit mondó, szinte jelentéktelen a hely, kismillió ilyen pontja van a folyónak. Előbb kis Storm Minnow Stick-el dobálok, nekem nagyon meggyőzően mozog ez a kis süllyedő wobbler, a sötét színe pedig pont illik a tiszta vízbe. Ahogy eddig, így most sem ad halat. Jó, akkor legyen a tuti Kenart Hunter. Tutinak tuti, de nem ma. Nálam a legutóbb szerzett Stepanow bogár, úgy is meg kell mutatnom neki a folyót, repül is a meder közepére. Azt látom, hogy lengedező szélben sem kell majd vele célba dobni, sőt, elsőre nem győz meg a mozgása sem, főleg így, sodrásban merőlegesen húzva. Ám láss csodát, harmadik bevontatásra kapásom van. Gyönyörű burványt vet a felszínre emelkedő hal. Közben halmozdulás előttem is, föntről pedig ugrás freccsenését hallom. Hamarosan megjön az újabb ráfordulás, és harmadszorra halam meg is akad. Nem nagy, de jól birkózik. Kis, 20 centi körüli domolykó. A bogárra, a felszínen! Ha ilyen a hidegfront, felőlem lehet akár minden nap. Kénytelen vagyok a halat letenni, míg a Nikont előbányászom a hátizsákból. Persze, hogy ugrál, koszolja magát, lemosni nem tudom, a magas parton nem férek a vízhez. Gyorsan le is fotózom, és visszadobom a vízbe. Nem szeretem az ilyesmit, de hálót zsigerből nem használok, kézből pedig itt elengedni a halat nem tudom.

  Kordul a gyomrom, flanc nélkül leülök a parton, kézből szalonnázom. Ja, hogy kezet se mostam? Én így szeretem. A folyó partján ülve a ragyogó tavaszi napsütésben, valahol fácánkakas rikolt, fakopáncsok dobolnak, ének híján ők így hívják párjukat. Megérkezik a kötelező holló is, most már tudom, hangos korrogása nekem szóló üdvözlés. Megismer. Elszívok még egy cigit, a csikket gondosan elteszem.
  Meg lett a kötelező hal, a továbbiakban nem nyomaszt a halfogás, több figyelmet szentelek a körítésnek. A zöldellő fűzfákon kívül csak a virágzó juharok feltűnőek, a bokrokon pedig csak duzzad rügyeket érlelt eddig a tavasz. Az egy bodzát kivéve, neki valami okból mindig sürgős, mindenkit megelőzve zöldül. Optimista, talán túlzottan is, de higgyük el a bodzának, hogy ezt valamiért neki így kell. Az avarban rengeteg pók futkároz, bogarak, lepkék röpködnek. Egyre több a madár is, feltűnően sok fekete rigót látok, és bár ornitológiai ismereteim jócskán megkoptak, a csilpcsalp füzike egyenlőre még bátortalan énekét azért felismerem. Látok néhány tő odvas keltikét, napsütötte helyeken pedig salátaboglárka sárgállik.
   Tavalyi, jó balint is adó helyemen alig van víz. Leülök egy partra vetett farönkre, rágyújtok és nézelődöm. Kis hal úszik a partszéli sekély vízben, balinnak nézem. Kissé elgyötört szegény, mozgása inkább hasonlít álmos kóválygásra. A partról billegető cankó riad fel, odébb  párjával együtt újra látom. 
  Újra kézben a bot, elakadt uszadékfák alatti langót vallatok. A túlparton jókora visszaforgó, testesebb fahalat keresek a meghorgászásához, így akad a kezembe a Rapala Team Esko. Dobok néhányat a lábam elé is, egész a part közelébe, elakadt faágak elé. Nem is vezetem a wobblert, hagyom a víz tetején, csak belerángatva mozgatom. Valamit jól csinálhatok, mert egy böszme nagy domi rámozdul. Atyagatya, mekkora egy bitang jószág. Épp csak megüti a wobblert, és már fordul is el. Hiába keresem, vissza már nem jön. Megcélzom a túlpartot, elsőre már jót dobok, el is veszi valaki a finn csoda-fahalat. 25 centis balin. Nem is fotózom, gyorsan elveszem tőle a wobblert és most illő módon, kézből engedem el.


   Lejjebb megyek, épp dobnék, amikor egy paduc vagy kis márna felveti magát, vidáman fröccsen a hal alatt a vízfelszín. Ühüm, hidegfront! Ezentúl csak frontban akarok horgászni. Tovább már nem erőltetem a halfogást, lesétálok még egy jellegzetes helyre, lefotózom az évek óta idd díszelgő, mederbe ágyazódott jókora fatörzset.


   Kisétálok a töltésre, komótosan, élvezve a napsütést ballagok vissza a bringámhoz. A töltés alatt termetes vadalmafa, kezd virágba borulni. Érdekesek ezek a vadgyümölcs-fák, éven át szerényen bújnak meg az erdőben, ám tavasszal ott fehérlenek virágzó ágaik, még java lombfakadás előtt, hirdetve és köszöntve a tavaszt.


   

2017. március 16., csütörtök

EMLÉKEK ÚTJÁN

   Az általam talán legtöbbet látogatott szakasza a Rábának a vági híd fölötti jobb parti néhány kilométer. Nincs itt semmi különlegesség, semmiben nem tér el a folyó más szakaszaitól. Ez egyszerűen így esett. Maga a híd közvetlen környéke legendás téli vermelőhely volt huszonévvel ezelőtt, aki nem látta, nem horgászta, el sem hiszi, mennyi hal gyűlt ide telente. Ha átment egy autó a hídon, hullámokat toltak a megriadó domolykók. De volt itt paduc hegyekben, mindenféle keszegnépség. Messziről vonzotta a csendes őrülteket a halbőség, téli hajnalokon ment a sorban állás a helyekért. Aztán valahogy, szinte egyik évről a másikra többé nem állt itt meg a hal télen. Itt lettem hal-visszaengedő horgász, egy komolyabb fogás után másnap, mivel nem kellett a hal, vissza engedtem a kifogott darabos domolykókat. Aztán úgy maradtam. Sok évvel ezelőtt a híd fölött kikotorták a medret, a folyónak ez nem tetszhetett, mert jóformán a kotrás helyén épített egy nagy szigetet. Ha a hódok engednék, mára kamasz nyárfák állnának rajta. A jobb part víz fölé boruló öreg fűzfáinak árnyékában sok domolykót sikerült már fogni, de csúfolt  itt meg öregebb harcsa is. Most is itt kezdem a horgászatot. A sziget kettéosztotta folyó a jobb part mentén karcsú vízfolyássá szelídül, az évek során eliszapolódott, a jelenlegi vízállás mellett alig csordogál itt valami. Halat sem ad.
   Egy nagyobb víz fölé boruló fűzfán elakadt uszadékfák, ha ezeken átóvatoskodom, bejuthatok a szigetre. Sikerül is a manőver. Na ezért van a parti pergető horgászoknak olyan irigylésre méltó teste, kortól függetlenül kockás hasfala! Míg csipeszes kollégáink pocakja nő, mi őrizzük ifjúkori alkatunk a sok gyaloglásnak, tornának köszönhetően. Ráérősen dobálom a szélvizet, látok én halat mindenhová. De wobblereim üresen térnek vissza a küldetéseikből.

   Visszamászom a partra, és elindulok felfelé. Sorra érintem a korábban már sok domolykót adó helyeket, de most látni sem látok halat, nem hogy fognék. Hiába, idén kissé késésben van a tavasz. Feltámad a szél, a kopasz fák közt egész a vízig szalad. Lépteim alatt zörög a tavalyi avar, roppannak a szél tépte száraz ágak. Egy helyütt vihar döntötte fűz fekszik a folyóban, ágai közt összegyűlt az uszadék. Alatta fáintos tükrösödés, igazi halszagú hely. Hiába dobálom. Leülök a parton, a két magammal hozott kakaós csiga egyike áldozatául esik éhségemnek.

    Keresgélem tovább a halakat, sorra olyan helyeken, ahol korábban ilyentájt már nagy biztonsággal fogtam. Lekövetésem sincs, nem hogy kapásom. Hát ez szomorú!
  Ez a szakasz a többitől eltérően nem sokat változott az évek során. Feljebb azonban van egy jelentős változásokon átesett rész. A történet azzal kezdődhetett néhány éve, hogy egy helyen leomlott a magas partfal egy, a parton álló nagyobb fűzfával együtt. A fa elakadt, az alatt megcsendesedő folyó zátonyokat épített a mindig magával cipelt kavicsokból és homokból. Ki tudja hirtelenében megbecsülni, hány köbméter holt fa hever itt ideiglenesen, várva egy újabb áradást. Most jó szolgálatot tesz az amúgy nem szívesen viselt gumicsizma, belábalhatok a zátonyokra. Kiterjedt langót dobálok, minden dobásban benne a hal, a kapás. Játszik a képzelet.
  A csontival való horgászat sosem megy ki a divatból, ahogy az üres csontis dobozok eldobálása sem. Nem keresem, mégis találok vagy hármat, nagy a zsebem, ne csúfítsák itt nekem a partot.


   De nem csak a víz hozta faágak akadnak el itt, a megcsendesedő, visszaforgó vízben gyűlik a hab,a folyóba engedett szenny. Szomorú látvány. Fel is hagyok a halak keresgélésével.
   Feljebb áradások csúfolta szakadt partfal, egykor sok halat - domolykót, balint, csukát - adó kövezéssel. Mára a part nehezen megközelíthető, illik ide komolyabb alpinista tudást hozni. Tavaly ha egy domolykót fogtam itt, és ősszel belefutottam egy jó balinba, akinek annyira mégsem kellett a 3 centis Rapala Original. Az ártéri erdő, mintha bocsánatot kérne a folyóban gyűlt szennyért, ezerszámra nevel itt hóvirágot, néznem kell, hová is lépek. 
   A kövezés tetején járt horgászhely, én is fogtam itt domolykót, harcsát, éjszaka igen jó balint. Máig rejtély, hogyan is vette le az éppen csak vizet ért, még meg sem indított wobblert, és nyelte torokra. Valaki úgy gondolta, kidönti a parton álló öreg fűzfát, gondolom így hozva létre számára kedvező horgászhelyet. A döntés sikerült, de a fa nem bukott a vízbe, a parton hever a törzse, ágai benyúlnak a víz fölé. Az addig jókora visszaforgó így már csak kis részen megdobálható. Soha nem fogom megérteni, folyóvízen horgászók miért akarják folyton megállítani a sodrást. Ja, hogy képtelenek meghorgászni azt! Hja, kérem!
   Feljebb jókora sziget állt, valamiért a Rába úgy gondolhatta, nincs itt jó helyen, most látom csak, a felét magával vitte.
   A part tovább nehezen járható, kisétálok a töltésre. Van még feljebb egy jeles szakasz, tavaly itt találkoztam az utolsó domolykóval. Az ártérről egy madár repül ki, furcsának tűnik. Annyira az, hogy nem is madár, hanem denevér. Délben, ragyogó napsütésben. Ilyet se láttam még!
  Leballagok újra az ártérre, kényelmes gyalogösvény visz a vízhez. Hóvirágok emelgetik fehér kobakjukat a seszínű avarból. Lefekszem néhány fotó erejéig, egy holló néz meg magának. Korrog egy verset, nem tudom eldönteni, kiröhög vagy szitkozódik.

   Leérek a partra, jöttömre vagy harminc tőkés réce repül fel a vízbe dőlt fák közül. Ha volt itt hal, az már Pápócig szaladt. Ez a szakasz is sok domolykót adott már, korábban másként is nézett ki, kezd erőst eliszapolódni. Járt horgászhely azonban még mindig, a fű közt lépkedve reccsen lábam alatt az eldobált sörös doboz. Párat összeszedek, de túl sok van. 

   Mára ennyi, nem erőltetem tovább a horgászatot. Kisétálok a töltésre, leülök egy cigire. Egy fakopáncs dobol halkan a közelemben. A töltés oldala még inkább sárga, mint zöld, a bokrok szürke tömegben állnak. Egy citromlepke libeg el előttem. Mindenki várja már a tavaszt, de őkelme úgy látszik, tyúklépésben közeleg.
 
 
  
 
 
 
 

2017. március 11., szombat

Szarvasok és hollók

Barátságosnak ígérkezik a reggel, tudják az égiek, mára pecát tervezek. Aztán nyolc órára fúvós zenekarra erősít a szél, lökdösi a szembe szomszéd fenyőfáinak haragoszöld ágait. Közben érkezik az információ, töltött tojás lesz ebédre. Akkor nagy duzzogva délutánra teszem át a horgászatot. Addig is Wesselényi Miklós szerelmi kalandjai szórakoztatnak Nyírő József utolérhetetlen tolmácsolásában.
Eljő az ebéd, töltött tojás be, bringára fel, irány a Rába-part. Felérek a töltésre, máris négy holló üdvözöl. Perc múlva vagy tucatnyi társuk száll fel a töltésről, mögöttük meg mintha...igen, szarvasok váltanak ki az ártérről. Kiérek az erdősarokra, a kaszáló széli dögről /vagy zsigerről/ felszáll még öt holló, három madár azonban óvatosságát félretéve a földön marad, rám sem bagóznak. A szarvasok meg ott állnak a kaszáló közepén, ragyogó napsütésben. Mintha tudnák, hogy a Nikon a hátizsákban lapul. Tanakodnak, majd-gondolom én- a legidősebb tanácsára inkább vissza váltanak az ártérre. Komótosan fel a töltésre, le a töltés alá, még azt is megnézik, hol váltsanak be a fák közé. Még ilyet! Hollók fekete seregét meg szarvasokat kell félre lökdösnöm, hogy a vízhez férjek.
Megválok a bringától, rövid séta az ártéren az első forró pontig. Annyira magával ragad a horgászláz, majd felbukom egy hóvirág-bokorban. El is feledtem, itt mindig sok hóvirág borítja ilyenkor az erdő alját. Egy helyütt több száz tő virít, elő is kaparom a fényképezőgépet.




 Ha már lent a hátizsák, fel is szerelhetném a botot, de ha ezen a helyen kezdek, tradicionálisan egy villás törzsű öreg szilfa tövében szoktam ezt elvégezni, most sem teszek másként. Közben lesem a folyót, gyönyörű, tiszta a vize, a vízállás is ideális. Komoly szarvascsapán ereszkedem a vízig. Ez a homokpad korábban jeles helyem volt, az áradások mára tönkresilányították a felső végét, csak a derekától használható. Magamra kell szólnom, ne az erdő alját, a vizet lessem, annyi a szarvasnyom, ha hullott agancsot találnék, csak ríva, könnyek közt tudnám otthagyni. Elvégre a vadászatra jogosult tulajdona az agancs.
Végre vizet érek, lelkesen fogok a vallatásába. Itt, ezen a helyen fogtam tavaly az utolsó domikat, szép lenne megint fogni. De hallgat a víz. 
Bokáig süllyed gumicsizmás lábam a parti dágványba, de így legalább szilárdan rögzülök, akármekkora hal innen ki nem mozdít. Mellettem vaddisznó nyomok, az meg ott nyest nyoma lesz. Éjszakánként kurva világ lehet itt. 
A homokpadon nem lelek halat, alatta jóféle kövezés. Egy pontja ennél a vízállásnál is használható, dobálom is serényen, ám hallgat a mély. Odébb állok, a kövezés derekán szintén jeles hely, leszakadt, becsúszott partfallal. Tavaly tavasszal bukkantam rá, azóta adott domolykót, szebbecske balint is. A tavalyi nagy víz ráadásul rápakolt egy jókora, száraz nyárfa-rönköt, látványnak sem utolsó így a hely.

Nem akarom példának okáért kétségbe vonni a Mona Lisa esztétikai értékét, de amit a természet, és benne egy folyó produkálni képes, nekem szebb. Ráadásul itt nem tülekednek mindenkire egyformán mosolygó japán turisták, fejhangon csicseregve.
A szakadt partfal alá nem bújik be a szél, a nap meg süt ezerrel, egy koporsószeg idejére letelepszem. Halat itt sem lelek. Épp indulnék tovább, mikor a part mentén elrepül mellettem egy karvaly. Csodaszép, kékesszürke hátú hím. Ritkán kerül szem elé, becses ajándéka ez a folyónak.
Egy újabb homokpadra igyekszem. Elképesztő, mennyi vad tiporta a partot, néha leveses tányér nagyságú nyomokat is látok. Ez a szakasz mindkét parton hód sújtotta terület, derekas füzek és nyárfák fekszenek hol a partra döntve, hol a vízben.

Sajnálom nagyon ezeket a fákat. Magamban dühöngöm, oda sem figyelve hintem a kis Kenart Huntert a part szélébe, elindítva elemi erővel ragadja el valaki. Közel a kapás, azonnal látom, szebb domolykó a vendégem, ám a hátsó horog egy ága fogja csak a szája szélét. Azonnal a fékhez kapok, óvatosan fárasztom, van ereje szépen. Az előbb még szidtam magamban a hódokat, de most a vízhez és a halhoz is csak egy hód csapán férek. Kimarkolom zsákmányom, szép, hibátlan pikkelyzetű, 35 centi körüli domolykó. Készítek pár képet, és elengedem.



 A nagy ijedségre kell egy cigi, leülök a parton. Végig nézek magamon, mit mondjak: a kijáró disznó hozzám képest skatulyából rángatott angol gentleman. Sebaj, az úgy jó, ha nyakig rábapartos az ember fia, az úgy jó, ha csupa sár, az úgy jó, ha felette a tinta kék ég, alatta a semmihez sem hasonlító illatú tavaszi föld, halszagú a keze, az úgy jó, ha kormos szemű cinke les rá. Az úgy jó, ha horgász az ember!
 Van itt a közelben még egy fáintos homokpad, megnézem, hátha! Mindenütt szarvasnyomok. Elképesztő!
A homokpad üres, de űz az ördög, ránézek még az alatta lévő kövezésre. Ez egy kis vízen is nehezen horgászható kövezés, most sem volt sok híja, hogy vízbe nem veszekedtem. Akkor itt hagyjuk abba!
Kisétálok az ártérről, egy fácán majd a szívbajt hozza rám a lábam alól felrepülve. Szívbajt mondok, de asszem közelebb volt az a beszaráshoz.
Felballagok a töltésre, egy egerész ölyv repül fel a túloldaláról. Távolabb, a napsütésben szinte csillogó vetésen őzek legelnek. Nem arra megyek, így nyugalomban is maradnak. Pár perc séta után egy nyúl pattan fel egy szintén nem elhanyagolható színű vetésről, sprintelve szalad át a töltésen az ártér rejtekébe. Most már csak vaddisznót nem láttam, meg rókát. A töltés tetején kellemetlen a szél, de ragyogva süt a nap, mire a bringámhoz érek, a hódoknak is megbocsájtok. Az élet szép! Tavasz van, szerényen, de zöldülve bókolnak a füzek a folyó partján. Élek. Mi kell még?