2017. március 16., csütörtök

EMLÉKEK ÚTJÁN

   Az általam talán legtöbbet látogatott szakasza a Rábának a vági híd fölötti jobb parti néhány kilométer. Nincs itt semmi különlegesség, semmiben nem tér el a folyó más szakaszaitól. Ez egyszerűen így esett. Maga a híd közvetlen környéke legendás téli vermelőhely volt huszonévvel ezelőtt, aki nem látta, nem horgászta, el sem hiszi, mennyi hal gyűlt ide telente. Ha átment egy autó a hídon, hullámokat toltak a megriadó domolykók. De volt itt paduc hegyekben, mindenféle keszegnépség. Messziről vonzotta a csendes őrülteket a halbőség, téli hajnalokon ment a sorban állás a helyekért. Aztán valahogy, szinte egyik évről a másikra többé nem állt itt meg a hal télen. Itt lettem hal-visszaengedő horgász, egy komolyabb fogás után másnap, mivel nem kellett a hal, vissza engedtem a kifogott darabos domolykókat. Aztán úgy maradtam. Sok évvel ezelőtt a híd fölött kikotorták a medret, a folyónak ez nem tetszhetett, mert jóformán a kotrás helyén épített egy nagy szigetet. Ha a hódok engednék, mára kamasz nyárfák állnának rajta. A jobb part víz fölé boruló öreg fűzfáinak árnyékában sok domolykót sikerült már fogni, de csúfolt  itt meg öregebb harcsa is. Most is itt kezdem a horgászatot. A sziget kettéosztotta folyó a jobb part mentén karcsú vízfolyássá szelídül, az évek során eliszapolódott, a jelenlegi vízállás mellett alig csordogál itt valami. Halat sem ad.
   Egy nagyobb víz fölé boruló fűzfán elakadt uszadékfák, ha ezeken átóvatoskodom, bejuthatok a szigetre. Sikerül is a manőver. Na ezért van a parti pergető horgászoknak olyan irigylésre méltó teste, kortól függetlenül kockás hasfala! Míg csipeszes kollégáink pocakja nő, mi őrizzük ifjúkori alkatunk a sok gyaloglásnak, tornának köszönhetően. Ráérősen dobálom a szélvizet, látok én halat mindenhová. De wobblereim üresen térnek vissza a küldetéseikből.

   Visszamászom a partra, és elindulok felfelé. Sorra érintem a korábban már sok domolykót adó helyeket, de most látni sem látok halat, nem hogy fognék. Hiába, idén kissé késésben van a tavasz. Feltámad a szél, a kopasz fák közt egész a vízig szalad. Lépteim alatt zörög a tavalyi avar, roppannak a szél tépte száraz ágak. Egy helyütt vihar döntötte fűz fekszik a folyóban, ágai közt összegyűlt az uszadék. Alatta fáintos tükrösödés, igazi halszagú hely. Hiába dobálom. Leülök a parton, a két magammal hozott kakaós csiga egyike áldozatául esik éhségemnek.

    Keresgélem tovább a halakat, sorra olyan helyeken, ahol korábban ilyentájt már nagy biztonsággal fogtam. Lekövetésem sincs, nem hogy kapásom. Hát ez szomorú!
  Ez a szakasz a többitől eltérően nem sokat változott az évek során. Feljebb azonban van egy jelentős változásokon átesett rész. A történet azzal kezdődhetett néhány éve, hogy egy helyen leomlott a magas partfal egy, a parton álló nagyobb fűzfával együtt. A fa elakadt, az alatt megcsendesedő folyó zátonyokat épített a mindig magával cipelt kavicsokból és homokból. Ki tudja hirtelenében megbecsülni, hány köbméter holt fa hever itt ideiglenesen, várva egy újabb áradást. Most jó szolgálatot tesz az amúgy nem szívesen viselt gumicsizma, belábalhatok a zátonyokra. Kiterjedt langót dobálok, minden dobásban benne a hal, a kapás. Játszik a képzelet.
  A csontival való horgászat sosem megy ki a divatból, ahogy az üres csontis dobozok eldobálása sem. Nem keresem, mégis találok vagy hármat, nagy a zsebem, ne csúfítsák itt nekem a partot.


   De nem csak a víz hozta faágak akadnak el itt, a megcsendesedő, visszaforgó vízben gyűlik a hab,a folyóba engedett szenny. Szomorú látvány. Fel is hagyok a halak keresgélésével.
   Feljebb áradások csúfolta szakadt partfal, egykor sok halat - domolykót, balint, csukát - adó kövezéssel. Mára a part nehezen megközelíthető, illik ide komolyabb alpinista tudást hozni. Tavaly ha egy domolykót fogtam itt, és ősszel belefutottam egy jó balinba, akinek annyira mégsem kellett a 3 centis Rapala Original. Az ártéri erdő, mintha bocsánatot kérne a folyóban gyűlt szennyért, ezerszámra nevel itt hóvirágot, néznem kell, hová is lépek. 
   A kövezés tetején járt horgászhely, én is fogtam itt domolykót, harcsát, éjszaka igen jó balint. Máig rejtély, hogyan is vette le az éppen csak vizet ért, még meg sem indított wobblert, és nyelte torokra. Valaki úgy gondolta, kidönti a parton álló öreg fűzfát, gondolom így hozva létre számára kedvező horgászhelyet. A döntés sikerült, de a fa nem bukott a vízbe, a parton hever a törzse, ágai benyúlnak a víz fölé. Az addig jókora visszaforgó így már csak kis részen megdobálható. Soha nem fogom megérteni, folyóvízen horgászók miért akarják folyton megállítani a sodrást. Ja, hogy képtelenek meghorgászni azt! Hja, kérem!
   Feljebb jókora sziget állt, valamiért a Rába úgy gondolhatta, nincs itt jó helyen, most látom csak, a felét magával vitte.
   A part tovább nehezen járható, kisétálok a töltésre. Van még feljebb egy jeles szakasz, tavaly itt találkoztam az utolsó domolykóval. Az ártérről egy madár repül ki, furcsának tűnik. Annyira az, hogy nem is madár, hanem denevér. Délben, ragyogó napsütésben. Ilyet se láttam még!
  Leballagok újra az ártérre, kényelmes gyalogösvény visz a vízhez. Hóvirágok emelgetik fehér kobakjukat a seszínű avarból. Lefekszem néhány fotó erejéig, egy holló néz meg magának. Korrog egy verset, nem tudom eldönteni, kiröhög vagy szitkozódik.

   Leérek a partra, jöttömre vagy harminc tőkés réce repül fel a vízbe dőlt fák közül. Ha volt itt hal, az már Pápócig szaladt. Ez a szakasz is sok domolykót adott már, korábban másként is nézett ki, kezd erőst eliszapolódni. Járt horgászhely azonban még mindig, a fű közt lépkedve reccsen lábam alatt az eldobált sörös doboz. Párat összeszedek, de túl sok van. 

   Mára ennyi, nem erőltetem tovább a horgászatot. Kisétálok a töltésre, leülök egy cigire. Egy fakopáncs dobol halkan a közelemben. A töltés oldala még inkább sárga, mint zöld, a bokrok szürke tömegben állnak. Egy citromlepke libeg el előttem. Mindenki várja már a tavaszt, de őkelme úgy látszik, tyúklépésben közeleg.
 
 
  
 
 
 
 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése