BOGÁR ÉS DOMOLYKÓ

   Ennyire nem mostanában kívántam a horgászatot, és bár hétköznap sorra követték egymást a legszebb tavaszi napok, hétvégére hidegfronttal riogattak. Úgy voltam vele, ha nyűtt otthonkás, vékony bajszú éltes hölgyek jönnek az égből, akkor is kimegyek. Borzasztó nehezen vallom ki szombat reggelig, felébredve erőst tapadok az ablakra. Süt a nap, szél alig. Gyorsan azt a kakaós csigát, a kötelező két kávét, aztán spuri. Távolabbi, eddig nem járt Rába -szakaszt terveztem megnézni, de bennem a meteorológiai előrejelzés támasztotta félsz, így egy könnyen elérhető partszakaszra megyek. Igaz, itt fogtam már idén 45 és 40 centis domit.
  Messziről látom, autó áll a töltés alatti bokros túloldalán. Érnék a partra, kolléga ballag felmálházva kifelé. Persze szóba elegyedünk, Ajkáról jár ide horgászni. Nem kis távolság, de akit a folyó füstje egyszer megcsapott...
  Elválunk, ki-ki megy a dolgára. Elképesztően szép a folyó, hihetetlenül tiszta a vize, partján egyre több a zöld, az öreg fűzfák bámulják fakadó lombdíszüket a folyó tükrében. Az idei első, 45-ös domi lakhelye üres, egy hellyel lejjebb félreérthetetlen, de gyenge ütést kapok Kenart Lucky wobblerre. És aminek még jobban örülök, küszök mozdulnak a szélvízben. Míg végigdobálom a kövezést, begyűjtök egy fénypatronos tasakot, meg egy dezodoros dobozt. Hiszek abban, hogy ha az ember valami módon, a maga lehetőségeiben gondoskodik a folyóról, ő meghálálja azt. Különben sem tudok elmenni szemét mellett úgy, hogy fel ne vegyem.

  Hosszú szakaszt végig dobálok, eredménytelenül, inkább csak a Nikonnak jut meló. Végre elérem a legutóbbi, 40 centis domit adó helyet. Szemre semmit mondó, szinte jelentéktelen a hely, kismillió ilyen pontja van a folyónak. Előbb kis Storm Minnow Stick-el dobálok, nekem nagyon meggyőzően mozog ez a kis süllyedő wobbler, a sötét színe pedig pont illik a tiszta vízbe. Ahogy eddig, így most sem ad halat. Jó, akkor legyen a tuti Kenart Hunter. Tutinak tuti, de nem ma. Nálam a legutóbb szerzett Stepanow bogár, úgy is meg kell mutatnom neki a folyót, repül is a meder közepére. Azt látom, hogy lengedező szélben sem kell majd vele célba dobni, sőt, elsőre nem győz meg a mozgása sem, főleg így, sodrásban merőlegesen húzva. Ám láss csodát, harmadik bevontatásra kapásom van. Gyönyörű burványt vet a felszínre emelkedő hal. Közben halmozdulás előttem is, föntről pedig ugrás freccsenését hallom. Hamarosan megjön az újabb ráfordulás, és harmadszorra halam meg is akad. Nem nagy, de jól birkózik. Kis, 20 centi körüli domolykó. A bogárra, a felszínen! Ha ilyen a hidegfront, felőlem lehet akár minden nap. Kénytelen vagyok a halat letenni, míg a Nikont előbányászom a hátizsákból. Persze, hogy ugrál, koszolja magát, lemosni nem tudom, a magas parton nem férek a vízhez. Gyorsan le is fotózom, és visszadobom a vízbe. Nem szeretem az ilyesmit, de hálót zsigerből nem használok, kézből pedig itt elengedni a halat nem tudom.

  Kordul a gyomrom, flanc nélkül leülök a parton, kézből szalonnázom. Ja, hogy kezet se mostam? Én így szeretem. A folyó partján ülve a ragyogó tavaszi napsütésben, valahol fácánkakas rikolt, fakopáncsok dobolnak, ének híján ők így hívják párjukat. Megérkezik a kötelező holló is, most már tudom, hangos korrogása nekem szóló üdvözlés. Megismer. Elszívok még egy cigit, a csikket gondosan elteszem.
  Meg lett a kötelező hal, a továbbiakban nem nyomaszt a halfogás, több figyelmet szentelek a körítésnek. A zöldellő fűzfákon kívül csak a virágzó juharok feltűnőek, a bokrokon pedig csak duzzad rügyeket érlelt eddig a tavasz. Az egy bodzát kivéve, neki valami okból mindig sürgős, mindenkit megelőzve zöldül. Optimista, talán túlzottan is, de higgyük el a bodzának, hogy ezt valamiért neki így kell. Az avarban rengeteg pók futkároz, bogarak, lepkék röpködnek. Egyre több a madár is, feltűnően sok fekete rigót látok, és bár ornitológiai ismereteim jócskán megkoptak, a csilpcsalp füzike egyenlőre még bátortalan énekét azért felismerem. Látok néhány tő odvas keltikét, napsütötte helyeken pedig salátaboglárka sárgállik.
   Tavalyi, jó balint is adó helyemen alig van víz. Leülök egy partra vetett farönkre, rágyújtok és nézelődöm. Kis hal úszik a partszéli sekély vízben, balinnak nézem. Kissé elgyötört szegény, mozgása inkább hasonlít álmos kóválygásra. A partról billegető cankó riad fel, odébb  párjával együtt újra látom. 
  Újra kézben a bot, elakadt uszadékfák alatti langót vallatok. A túlparton jókora visszaforgó, testesebb fahalat keresek a meghorgászásához, így akad a kezembe a Rapala Team Esko. Dobok néhányat a lábam elé is, egész a part közelébe, elakadt faágak elé. Nem is vezetem a wobblert, hagyom a víz tetején, csak belerángatva mozgatom. Valamit jól csinálhatok, mert egy böszme nagy domi rámozdul. Atyagatya, mekkora egy bitang jószág. Épp csak megüti a wobblert, és már fordul is el. Hiába keresem, vissza már nem jön. Megcélzom a túlpartot, elsőre már jót dobok, el is veszi valaki a finn csoda-fahalat. 25 centis balin. Nem is fotózom, gyorsan elveszem tőle a wobblert és most illő módon, kézből engedem el.

   Lejjebb megyek, épp dobnék, amikor egy paduc vagy kis márna felveti magát, vidáman fröccsen a hal alatt a vízfelszín. Ühüm, hidegfront! Ezentúl csak frontban akarok horgászni. Tovább már nem erőltetem a halfogást, lesétálok még egy jellegzetes helyre, lefotózom az évek óta idd díszelgő, mederbe ágyazódott jókora fatörzset.

   Kisétálok a töltésre, komótosan, élvezve a napsütést ballagok vissza a bringámhoz. A töltés alatt termetes vadalmafa, kezd virágba borulni. Érdekesek ezek a vadgyümölcs-fák, éven át szerényen bújnak meg az erdőben, ám tavasszal ott fehérlenek virágzó ágaik, még java lombfakadás előtt, hirdetve és köszöntve a tavaszt.