KERETES TÖRTÉNET A TÜRELEM HASZNOSSÁGÁRÓL

    A tavasz bizony nem mindenki számára hozza el a felüdülést, a feltöltődés örömteli időszakát. Mázli /ő szálkás szőrű tacskó úr/ napok óta szerelmi lázban ég. Zsófi /ő lenne a hölgy, aki szintén tacskó/, benne van a korban derekasan, így már kevésbé gondol utódnemzésre, ám a tavasz nála is elhozza azokat a hormonális változásokat, melynek következtében Mázli pár napja se nem eszik, se nem alszik rendesen, árnyékként követi szíve hölgyét. Mázliról különben tudni kell, hogy az év más szakában ha kajáról van szó, nem ismer haverságot, egy fél keksz miatt is pillanatok alatt a plafonon van. Ma viszont azt látom, indulva a horgászatba, ott ül Zsófi mellett, aki jóízűen eszik, és csendben, türelmesen nézi szívbéli szerelme falatozását. Hiába, ezt teszi a szerelem, kiforgatja a férfit önvalójából.
   Magukra hagyom a ház őrzőit, nekem most a folyóparton van dolgom. Felérek a töltésre, az alatta lévő kaszálón három dolmányos varjú bogarászik. Jöttömre szinte unottan kapnak szárnyra, de messze nem repülnek, a kaszáló melletti nyáras szélén egy-egy fára telepednek. Türelmesen megvárják, míg kiérek a biztonsági zónájukból, aztán mennek vissza reggelizni. Bármerre nézek, ennek a bölcs türelemnek a bizonyítékait látom. Ez a fajta mentalitás, a természetnek ez a ritmusa az, amit mi, modern kori emberek elveszítünk, elveszítettünk. Betonba zárt létezésünk rohanó ritmusa annyira idegen attól, amit kódolva valamilyen formában viselünk magunkban ősidők óta, nem csoda, ha annyi emberi sors vet gubancot. A boldog létezés egyik alapja lehet, ha az ember a saját ritmusában élhet. Ha ez a ritmus találkozik a természet ritmusával, onnantól kezdve nagy gond már nem lehet. Minden természetjáró, abban élő ember, így mi, horgászok is nagy eséllyel őrizzük ezt a sokat érő életritmust. Ezt keressük, ezt akarjuk megélni, ezt akarjuk vinni a szinte elkerülhetetlen rohanás idegölő óráiba. Mi, horgászok, pokoli szerencsés emberek vagyunk!
   Ilyesmiken agyalok, míg tekerek a mai horgászatom kiinduló pontjára. Leérek a vízpartra, percekig csak szemlélődöm. Rengeteg rovar repül a folyó felett, látom, ahogy néhányuk pillanatra a felszínre ereszkedik. Petéiket eregetik így a vízbe, ezért is repül az egész rovar-tömeg egyformán folyásiránnyal szemben. Bölcsen van ez elrendezve, ahogy minden a természetben. 
   Egy fűzbokrokkal szegett homokpadon kezdek, a víz fölé nyúló fák árnyékában , a megcsendesedő sodrásban mindenütt halat sejtek.

   Ám hiába dobálok kitartóan, bújok be a legkisebb lyukakba is a fűzbokrok közé, igyekezetem hiábavaló marad, kapásom sincs. Jó, akkor most szépen leülünk, és miközben elfüstölök egy hosszabb mondatot, megpróbálok ráhangolódni a folyóra. Elrepül előttem egy barázdabillegető, hamarosan követi a társa. Gondolom én, elől ment az asszony, utána loholt a pasija. Hiába a milliónyi rovar a tavaszi étlapon, ha az asszony diktál, menni kell. Aztán megjelenik egy holló, korrogva üdvözöl. Ő van annyira öntudatos, hogy ennyivel le is tudja a kötelezőket, már a túlpart fái fölött vitorlázik. Heverek még darab ideig a zsendülő fűben, végül összekapom magam, elvégre halat fogni jöttem.

   Fölfelé indulok, ki kell hagynom a sűrű bozót okán egy kis szakaszt, kiballagok egy kis ártéri útra. A nyárfák alatti tavalyi avar fanyar illata keveredik a virágzó kökény illatával, annyira sűrűen, neki lehetne dőlni. Elérem a helyet, ahol tavaly kölyökvidrával hozott össze a jó sorsom. Volt itt akkor komoly domi is, most se vidra, se domolykó, küszök mozognak a csendes vizű langóban. Feljebb megyek, 3-4 méter magas virágba borult kökénybokrok - már-már fák - közt vezető ösvényen. Kis kövezés húzódik itt, vízbe dőlt fákkal, nagyon halasnak néz ki. Vallatom a felszínt, vallatom a mélységet, kitartóan cserélgetett wobblereim érintetlenül jönnek vissza hozzám. Egy ponton túl már csak közvetlen a parton tudnék elmenni, de nem akarom zavarni az esetleg ott bújó halakat, más megoldást kell találnom. Vagy visszamegyek, amerről jöttem, vagy a sűrű kökénybokrok közt felmászom a parton. Találok is a sűrűben egy kis nyílást, akkora csak, egér ha használhatja. Bebújok, hol a botom akad el, hol a zsinór, hol a szemem világát akarja elvenni orvul egy-egy ág. Oké, bent vagyok, de innen hogyan tovább? Sűrűnél is sűrűbb a bozótos. Csakis hason, jobb is, ha senki sem lát. Nagy nehezen leérek újra a partra. Néhány kő mentén surran a folyó, pont a kis, öt centis Abu Tormentornak való a víz. Második dobásra elemi erővel ragadja el valaki. Komolyan birkózik, magamban már megint balint vizionálok, de halam felveti magát a felszínre, látom, hogy domolykó. Nem nagy, de van benne elszántság. Kimarkolom, lefotózom, a torka tele kajával, a folyó terített asztalon hizlalja pikkelyes lakóit.

   Elképzelhető, hogy a mai nap megoldását ezek a kis, minnow-típusú wobblerek adják, a továbbiakban ezeket favorizálva folytatom. Kapok is kapást Rapala Original-ra. Harangszót hoz felém a szél, rá felel  a gyomrom. Ülök is le azon nyomban a fűbe, előkerül a hátizsákból a szalonna, mellé a régóta hitelét vesztett magyar tejipar zászlóshajója, az ún. trappista sajt. El nem hiszem, hogy ez tejből készült! Mese nincs, falun kétféle választék van: megveszed vagy sem. De nem háborgom, a folyó partján mindennek más íze van. Mire befejezem szerény ebédem, fent feltűnik egy kajak, két kissrác ránéztére az apjukkal. Hiába, a félpucér egyetemista lányoknak még korán van.
   Horgászom tovább, egy apró sarkantyú mögötti visszaforgóban jó ütést kapok a Kenart Hunter-ra.
   Megbolondult az április, szinte kora nyarat idéző a meleg. Ez látszik a folyón is, az alacsony vízállás karöltve a szokatlan meleggel kedvez a barna algának, ettől lesz a Rába vize szerintem elég korán ilyen furcsa színű.
   Jellegtelen, nem sok horgászati lehetőséget adó szakaszon folytatom, ám a partmenti erdő alján dús-zölden pompázó lágyszárú vegetációban sétálni is élmény. Annál is inkább, mert szinte gyalogösvénynek beillő vadcsapa követi a partot. Ezt szeretem a Rábán olyan nagyon, akárhol is megyek le, mindenütt ott vannak a vadnyomok. Legutóbb a vági híd alatt találtam szarvasnyomokat, pedig ez olyan közel van Vághoz, ha valaki hangosabban becsapja a kocsma ajtót, kilöttyen a víz a partra. Lesz itt még egy jeles hely, addig elsétálok. Tegnap a túlparton pont ott kezdtem, ahová most igyekszem. Kiterülő, megcsendesedő víz fogad, igazi domolykós pálya. Egy kis domi a part szélélig követ a Kenart Hunter-t, onnan iramodik el hevesen. Aztán beljebb halak verte iszapfelhőt látok tova sodródni, majd még egyet és még egyet. Keszegnépség turkálhat az iszapban, talán épp a nekem egykor oly kedves paducok. Hiába jó a víz, nem akar kapás lenni. Végül kezembe akad a Salmo Tiny, neki jut a hálás feladat, megoldást találni a kapástalanságra. Magas parton állva fej felől hintem az elsőt a sodrásba, láss csodát, a beeső wobbler alatt jó hal villanik. Nagy nehezen egy sodrásnak felfelé hintett dobást halra váltok.

   Itt kell abbahagynom, pont a tegnapi indulással szemben, így lesz a hétvégi halkergetés keretes. Nincs út, ami az ártérről kivezetne, nekivágok az erdőnek. Vaddisznók szaggatta akácoson át sétálok. Az akác nem a szívem csücske, de ilyenkor, lombfakadás előtt még sok lágyszárú növény színesíti a később egyhangúvá silányodó erdő alját. Árvacsalán, ibolya, salátaboglárka, odvas keltike tarka szőnyege vidámít. Jó bak is lakik itt, több helyütt látom a jellegzetes kaparásait, akácsuhancokon az agancs fenéseit. Találkozni azonban nem találkozunk. Kis széncinke búcsúztat, ahogy elhagyom az árteret. Felmegyek a töltésre, ott lengedezik kicsit a szél, majdnem fullasztó meleg volt az ártér sűrűjében. A töltés alól felrepül két dolmányos varjú, tán épp a reggeli madarak, így lehet, hogy ismerős vagyok, de a haverságról lemondanak. Fehéren ragyogó kökénybokrok kísérnek mindenütt.
   Megint eltölthettem néhány órát ott, ahol  legszívesebben vagyok, a saját ritmusomban, hol szemlélődve, hol a zsákmányszerzés lázában égve. Szar helyen élek, de szerencsés vagyok a folyó miatt, amit soha nem szűnök meg tisztelni és becsülni.