2014. július 26., szombat

JÚLIUSVÉGI HAJNAL

    Szófukar a július végi hajnal. Nem olyan cserfes, mint a május, mást mond, más dolga van. Párába bújtatott tájban lépked az idő, egymásra rakott árnyékok közt oson az éj a reggel elől. Két őz legel az erdőszéli gabonatarlón, olykor felkapják fejüket, majd tovább legelnek. Rókacsapa az aszfalton, sáros lábával telerajzolta a ravasz a flasztert. Odébb át is suhan egy az úton, orra lent, nyomoz, körül se néz, bújik az erdő fái közé nesztelen. Távolabb őzek lépnek át előttem, majd a kanyar után újabb rókakölyköt veszek észre. Késve. Pillanatig nézzük egymást, ellép, befogadja az erdő sötét csendje őt is. 
   Lassan kúszik a nap a látóhatár fölé, felhők és ködpaplan szűri fényét. Csend van, okos, bölcs csend, melyben mindenki jóban van a másikkal, nincs vita, nincs harag. Reggel mindenki imádkozik.
     Őzek az erdőszélen, "N"-el csak sóhajtozunk a kelő nap első sugaraiban fürdő vad szépsége láttán. Az út másik oldalán suta igyekszik keresztül egy tarlón, odébb, az úthoz közelebb másik legel. Takarásban becserkészem.


     Távolabb egy bak a sutájával, előttük egy magányos bak. Távolodva legel, alig van fedezékem, nem merek közelebb osonni. Ám a nagy csendben az exponálás zajára is felfigyel.
    Két ismerős ér utol, horgászni mennek. Darabig kísérnek, váltunk pár szót, aztán ki-ki megy a dolgára. A vetések helyén tarlók nyújtózkodnak, a szalmabálák hol rendbe rakva, hol hanyagul félre téve várják sorsukat. Kis földúton sétálok a töltésig, gébicsek csettegnek a bokrok tetején, fácán burran fel jöttömre. Vadgerlék szólnak az ártér fái közt. A nap elé felhők tolakodnak, szakadásai közt kikandikáló fénye rajzol, árnyékból, fény festette foltokból elevenséget.






    Ülök a töltés tetején, messzire látni, oszlik a pára. Zajlik az élet. Ölyvek gubbasztanak egy tarlón, a mindig eleven seregélyek buzgó igyekezettel látnak reggeli után. Egér surran át a töltésen, pillanatnyi villanás a fű közt. Rovarok röpködnek, néhány szúnyog és egy pőcsik is rám talál, megcsíp. Nem haragszom. Leütöm. 
   Lassan sétálok a töltésen, nyúl iramodik el jöttömre, egy bokros szélén vörös folt. Kölyökróka figyel, majd bújik előlem takarásba. Az erdő melletti gabonatarlón fácánkakas keresgél. Egyre magasabbra igyekszik a nap, lassan teljesen eltűnik a pára, kitisztul a táj, éber színekben öltözik. Néhol megsárgult lomb a csupazöld közt, kékek, fehérek, néhány sárgaság; virágok emelgetik fejüket. Nyár van, dúsan-harsányan eleven nyár, csupa lüktetés. Most jó, most még élvezet lenni, enni, be nem telni semmivel, most még kell mulatni nagyot. Valahol a holnap igyekszik, hogy göcsörtös ujjaival elvegyen. Tudja mindenki, senki se várja, miatta még senki se szomorú. Nyár van, öröm. Csak a holnap számol, vissza, ő vár, türelmesen.  

  


2014. július 25., péntek

HEMINGWAY HORGÁSZNI MENT

 Bill már töltött.
 -Irtó nagy adag-mondta Nick.
 -De nem nekünk, Wemegde-mondta Bill.
 -Mire iszunk?-kérdezte Nick felemelt pohárral.
 -Igyunk a horgászatra-mondta Bill.
 -Helyes-mondta Nick.-Uraim, emelem poharam a horgászatra.
 -Mindenféle horgászatra-mondta Bill.-Mindenütt.
 -A horgászatra-mondta Nick.-Arra iszunk.
         /Ernest Hemingway: Háromnapos szélvész/

                                     Hemingway egy nagy marlinnal, Kubánál.
    Szép marlin fogás Bimini-nél, Hemingway Michael és Helen Lerner ill. Julio Sanchez társaságában.
                           Hemingway marlinra horgászik Kuba közelében/1960/
Hemingway és Henry Strater egy kék marlin maradványait vizsgálja, mellyel Strater harcolt Bimini közelében/1936/
Hemingway marlinnal pózol Havanna kikötőjében /1934 július/
Hemingway a Walloon tavon horgászik, Michigan, 1916
Hemingway és Dos Passos két tarponnal, Key West, Florida, 1928
            Hemingway horgászbotot tesztel, 1920
                            Hemingway a Pilar fedélzetén, Havanna, 1934
A fiatal Hemingway a Walloon tó közeli Horton's Creek-en horgászik /Michigan/
Hemingway, Saunders és Waldo Peirce, Key West, Florida
                 Hemingway és fia, Jack, Key West, 1929
                                       San Valley, Idaho, 1930-as évek
 


 
 





 
 

 

2014. július 17., csütörtök

KÖLYÖKRÓKÁK

    Helyes, a rókakölykökhöz órát lehetne igazítani. Herr Zeiss kint leli őket a töltésen, pontban negyed hatkor. Messze vannak, de pont felém igyekeznek. A töltés ártéri oldalának takarásában lopakodom közelebb, majd felóvatoskodom a töltésre. Eltűntek? Nem, a mentett oldali tarlón egerésznek. A másik oldalon lopom a távot, egész az erdősarokig osonok, "N" állványra kerül. Jöhettek. Jönnek is, futva, kergetőzve a töltés tetején. Egyikőjük felül egy jelzőkőre, majd haverja után iramodik. Egészen rám jönnek, velem egy vonalban szaladnak el, majd odébb egyikőjük leszalad a töltésről, és beveszi magát a sűrűbe. A másik szerencsére megáll, pózol, les, kíváncsian méreget. Majd követi társát. 
   Lelépnek, felsétálok a töltésre, a nagy izgalmakat ki kell füstölnöm magamból, és persze a fényképeket is meg kell nézni. A következő pillanatban egy vaddisznó fúj, morrant a sűrűből. De ő már nem jön ki a nyílt terepre.
 

2014. július 14., hétfő

RÓKÁZOM

   3 óra 30. Éktelen kolompolással ébreszt a telefon, én bíztam meg vele az este, egy szót se szólhatok. Pillanatig még az álom és ébrenlét közti vákuumban, előkerülnek a tegnap hajnali élmények képei a kobakom kertmozijának vásznán, nézzük, hol az a kávé! Fél 5 előtt már taposom is az aszfaltot, csak lassan, a fedett égbolt rásegít az éjszakára, marasztalja a sötétség seregeit. Kilopakodom a lucernás szélére, mindenre felkészülten, ám a tegnapi szarvasrudli ma máshol jár. Herr Zeiss se talál senkit, így jártunk. Állok egy darabig, de annyi a szúnyog, muszáj rágyújtanom, a füst pár percre távol tartja őket. Egyik kezemmel a pofámat vakarom, másikkal a pofámat vakaró kezemet. És ha lenne három kezem, a harmadikkal a pofámat vakaró kezemet vakaró kezemet vakarnám. 
  A lucernás túlsó sarkán csak találok egy kis bakot, legel, én filmezem, megvárom, míg bevált az akácosba. Még az 5 órai harangszó előtt megszólal egy vadgerle, más madárhang alig hallatszik a júliusi hajnalokon. Felsétálok a töltésre, irány a rókák, ma biztos kint érem őket. A kaszált töltésoldal, a töltés alatti mezsgyék jó rálátást biztosítanak, sűrűn megállok, távcsövezek, ám sehol senki, csak az ébredező tollas népség cikázik föl s alá. Távol, az erdőben bak riaszt. Finom pára üli a töltést, az ártéri erdő közt kanyargó folyó leheli, a párában felerősödik a kaszált fű illata. Lassan a szokott találkozási ponthoz érek, Herr Zeiss keresi is a rókákat, hiába.
   Lassan kiérek az erdősarokra, ránézek a töltés mentett oldali rézsűjére, messze, de ott van a koma. Mivel a tegnapi, cserkelő módszer nem hozott eredményt, ma más taktikát választok, letelepszem a töltés oldalába, összecsukom az állványt, így, kisebb felületet láttatva próbálom a ravaszt bevárni. Gyere, koma, gyere! Jön is szépen, jól csinálod! De nézd már a vöröst, hát nem beugrik az erdősarokra, takarásba! Ilyen nincs! Várok, semmi mozgás, előrébb óvatoskodom. Ott a ravasz, a tarló túlsó szélén. Letérdelek a töltésen, hátha a reggeli levadászásába belefeledkező róka rám jön. Az nem, ellenben egy másik tűnik fel a töltés ártéri oldalában. Forog is "N", sikerül a jellegzetes egerésző ugrást is rögzíteni. Üröm az örömben, hogy közben az objektív lencséje bepárásodik.
   Átballag a töltésen, ő is átvág a tarlón, testvére nyomán eltűnik a bokrok közt. Várok, hátha újra feltűnnek, az ártéren sejtem a kotorékot, de a szúnyogok percnyi nyugtot sem hagynak, sétálok tovább. 

   Lassan a nap is előbukkan, a távoli erdő fáit világítja, majd szinte egyik pillanatról a másikra ömlik szét a tájon, elképesztő színeket produkál. Az első fények negyed órája, a létezés igazi mágiája, a szépség és harmónia hivalkodó, mégis magától értetődő előadása, szinte megáll az idő. Néma áhítattal veszi tudomásul mindenki, új nap kezdődik, kihívásokkal, tragédiákkal, szorgos munkával, ám a nyitány fenséges szépsége ajándék minden élőnek.

   Csapzott tollú gébics csetteg rám, szárítkozik egy tölgy ágán. Harmatban fürdenek a nyári virágok. 




    Lassú ritmust diktál a reggel, nyúl fut előlem, tessék-lássék igyekezettel, seregélyek röppennek jöttömre az út menti fákra, gébicsek sertepertélnek a vadrózsák közt, ölyv lebeg az égre függesztve. Talán-ha mégoly kis mértékben is, hisz hiányom nem jegyzi senki- én is idetartozom.