2013. január 31., csütörtök

VÉGRE SUNSHINE!

Éjszakás voltam, ennek többek között nappali alvás a következménye. Ezzel meg úgy vagyok, mint nyúl a hajtóvadászattal: tűröm,de nem élvezem! Fél nyolc körüli szenderedésből 11 előtt ébredek, ez testvérek közt is alig 3 óra. Megfordulna a fejemben a visszafekvés gondolata, ha egyáltalán képes lennék ebben az állapotban bármit is megfontolni. De nincs is szükségem mérlegelésre, szobám napsütéssel teli, a fal mellé lapulva tudok csak kávéfelderítő expedícióra indulni a konyha felé. A testem jól láthatóan működőképes-ejnye!!-, a koffein hivatott a szellem beindítására, kevés sikerrel. De nem is áll szándékomban doktori disszertációt összedobni a rádiócsillagászat időszerű problémáiról, az éjszakai munkavégzés salakjának kipucolására pont megteszi egy kiadós séta. Az ebédig hátralevő időt kellőképpen kihasználom, hogy agyam lelassult fogaskerekei némiképp beinduljanak; olvasok. Test táplálva, indulhatunk.

Ragyogó a napsütés, végre árnyékok is vannak, rá is csodálkozom, mint szürkemarha a sonkás chipsre. Tíz fok van, a pozitív tartományban. Már az udvaron lövök pár képet, aztán az utcán, és végre kellő mennyiségű fény áll rendelkezésre, hogy a szélső ház melletti kukoricagórét is megörökítsem. Régóta fáj már rá a fogam. Szép!
Fura kontrasztot visel a világ, ragyog a fény, tavaszi langy meleg van, ám a talajt még jócskán takarja-igaz, egyre apadó gúnyával-a hó. Cinkék szöszmötölnek a fák, bokrok közt, próbálom őket lencsevégre kapni, hasztalan. A nyiladék hó nélkül, feketén kanyarog a még fehérbe öltözött talajú erdőben.. Hihetetlen, hogy mennyire jó idő van, öltözhettem volna szerényebben is. Az olvadó hó nyomán felázott talajon cuppog a bakancs, óvatosan lépkedek, csúszik, még a csúszásmentes talpú csodabakancsnak is kihívás ez a matéria.
Kis facsoport mellett visz az utam, belépek a fák közé, hátha akad valami megörökítésre méltó téma. A fák, bokrok alatt mindig hamarabb olvad a hó, tudja fene, mitől melegebb ennyivel ez a szinte semmi mikrokörnyezet. Girbegurba, már-már torz mezei szilek állnak itt, mindig elcsodálkozom, hogy a fenébe tudtak ennyire tekervényes törzset nevelni, szerintem nagyobb kihívás volt, mint egyenesen nőni. Moha borította ágak hevernek a hófoltos avarban, próbálom őket lefotózni, bár tudom, én és a mohamegörökítés egyenlőre külön utakon járunk, valahogy nem megy, nem lesz olyan, mint szeretném. Sebaj, majd egyszer. Leteszem az állványt, és a fák ágai közé zoomolok. Lesz, ami lesz alapon. Ők lettek!







Továbbsétálok, de a napsütés, és a régen tapasztalt meleg megállít, a nap felé fordulok, süttetem magam. Nini, egy méhecske döng mellettem, felkeltette a tavaszi meleg. Bár szerintem bajban lesz, az a bizonyos eb még nem ette meg azt a bizonyos telet, ez bizonyos! Bágyadtságnak nyoma nélkül döng mellettem a kis méh, magabiztosnak tűnik. Barátom, bármennyire is határozott vagy, virágot még nem találsz, jobban teszed, ha visszafekszel ! Amott szúnyogszerű kis rovar száll a hóra, nem tudom eldönteni, napfürdőzik, vagy csupán a téli sportok szerelmese. Magukra hagyom őket, sétálok tovább a Rába felé. Korábbi nyomaim kontúrtalan lyukakká olvadtak a hóban, legalább van hová biztonsággal lépnem, a kásává silányult vizes hóban nem szívesen mennék. Az agyoncsapázott földút gödreiben gyűlik a víz, jó lesz vigyázni, nem akarok seggre ülni. Felérek a Rába töltésére, az ártér azonban még összefüggő hótakarót visel, hiába, annyira azért nem süti a nap, míg ilyen alacsonyan jár. Nem is megyek le a folyóhoz, messziről köszöntöm, hallja így is. Megállok a töltésen, leguggolok, napozom, Esküszöm, nem csupán melegít, szinte éget a nap, olyan ez, mint éhező gyomornak a kiadós marhapöri. Lehunyom a szemem, a világ kívül reked, messzi zajai a tudatom felszínén maradnak. Harkály száll el felettem,hallom jellegzetes, hullámzó röpte közbeni megszakadó szárnycsapásait, nem lehet összetéveszteni semmivel. De ezt úgy is tudja mindenki! Autók zaja jön valahonnan, meg az elmaradhatatlan kutyaugatás. De most nem zavar, ahogy élednek, úgy is halnak el, a csend az úr. Leülnék, annyira jó itt, de ezt meg kellene beszélnem a prosztatámmal, szerintem tiltakozna, inkább maradok így, bár kényelmetlen. Lábzsibbadásig guggolok, napozom, merengek, vagyok, létezem, élvezem. Senki nem zavar, aki pedig velem van, nem zavarna sosem!
Agyam kitisztult, az éjszaka gyötrelmei már messze vannak, semmivé lettek, távol van minden, munkahely, zajos világ, miegyéb. Jó itt! Tiszta! Mentes mindentől, ami csak elvenne belőlem, itt minden az enyém! De nem vagyok gazda, birtokló ember, csupán a szeretet jogán élvezem. Szeretem!
Mielőtt végképp szentté válnék, elindulok vissza. Kell ennél több, hogy rövid időre minden tökéletes legyen? Talán csak kéz egy kézben!
Másik nyiladékon megyek ki a műútra, de elég rossz döntésnek bizonyul, autó ment el előttem, az amúgy is nyomvályús út úgy néz ki, mint Normandia tengerpartja azon a bizonyos napon. Sár, sár fröcskölte hó, pocsolyák, mifenék. Azért csak kijutok, és nem is nézek ki úgy, mint varacskos disznó az esős évszak közepén Zimbabwében. Séta haza, lassan. Egy elárvult vadrózsalevelet fotózom, amikor érdekes hangra leszek figyelmes. A kis akácosban méhkaptárak, és szó szerint döngenek a méhek. Közel nem megyek, nem látom, repülnek-e, vagy csak a kaptárakban muzsikálnak. Felébresztette őket a meleg. Úgy nézem sokakat! Nehogy baj legyen belőle! Azt mondják, a tavasz csalhatatlan jele a poszméhek megjelenése, és az, amikor a hangyák kijönnek a boly tetejére. Poszméhet nem láttam, hangyabolyt meg nem találtam. A tavasz még csak vágy, erős vágy, nem valóság. Bár az út mentén a cinkék messze kiabálnak valami fontosat, amiről csak ők tudnak! Hallgatom őket, kedvesek! Kiáltsatok tavaszt!



2013. január 28., hétfő

ZOÉ VALDÉS:APÁM LÁBA

KUBA.
Lássuk csak: Buena Vista Social Club, Hemingway pecázik, salsa, szivar, Che és Fidel, valami rakétaválság, egy Disznó nevű öböl, és ha jól tévedek, Kuba partjainál emelkedik ki Halle Berry a tengerből egy amúgy felejthető üldözős filmben, örökre beírva magát a filmtörténetbe. Nagyjából ennyi nekem Kuba.
Persze, tudom jól, a szigetország nem csupán ennyi. Mint sokunk világképét, így az enyémet is az olvasmányaim alakítják, kubai írótól meg eddig nem olvastam, valami rémlik a Papától Szigetek az áramlatban című regényéből. Mitagadás, belecsaptam a lecsóba becsületesen.
Zoé Valdés regénye erős írás, megrázni szándékozó képekkel, bár engem a vér, a szar, a brutalitás nem talált el. A sorok mögött megbúvó tartalom annál inkább. Jóformán csak csupa mosoly kubaiakat láttam, de tudom, Castro gyermekeinek minden okuk meg van a búra. Egy gyönyörű ország, légvárakat üldöző félbolond vezetőkkel. Elszabott egyenruhában végeérhetetlen beszédeket mondó, dörgő tapsot bezsebelő fura fazonok a pulpituson, a XX. század karikatúrája csodás környezetben. Megölt, megnyomorított lelkek táncolnak és énekelnek az utcán, roncsautók közt.
Hősünk, Alma Desamparada, ha lehet, még hányatottabb sorsú, apa nélkül nő fel egy antianya mellett. Egyet tud csupán: nemzője lába olyan, mint amin ő jár. Csodával határos módon éli túl a gyerekkorát, keresi a lábat a hozzátartozó apával. Almával sötét bugyrait járjuk a létnek, ott forgolódunk, ahol az ember már nem ember, csak húsmegvér!
Egy valamiért érdemes reggelente felkelni, és új napot kezdeni a pokolban:valahol ott van apa, akit meg kell találni! Apa megtaláltatik, Alma férjhez megy a kubai elit egy tagjához, elitférj meghal, Alma gyereket vár, aztán csónakba száll, egyedül menekül a pokolból. Menekül, ahogy sok honfitársa, vállalva a halált is, csak el Kubából. Inkább a lélekvesztő, mint a végleg elvesző lélek!
Zoé Valdés, bár hazáját kénytelen volt elhagyni, szereti Kubát! Azon írók egyike, akik élő lelkiismeretei hazájuknak. Mert nem az otthont hagyták el, csupán annak azt a fertelmes állapotát, amellyé sokat dumáló, ám tenni képtelen vezetői tették. Bármennyire is sötétre festi mindazt, amit elhagyott, hitét a szebb holnapban sosem veszti el, egy eljövendő generáció szebb Kubájáért harcol minden lélegzetvételével. A haza a szívben van. Dobogjon az a szív bárhol!

JÓBAN-HÓBAN.

Bár tegnap lezsíroztam a mai napsütést, reggel mégis felhős ég, és szállingózó hó fogad. Fasza, ahogy Jenő bá', a nyugdíjas váltóőr mondaná. Persze nincs Jenő nevű nyugdíjas váltóőr ismerősöm, most találtam ki.
Szél nem fúj, az idő is enyhült, csak a torkom fáj (de nem véres), mi is tarthatna vissza? Sapka, kesztyű, fotómasina, máris csatangoló üzemmódban vagyok.

Egy darabon a műúton megyek, a hódarából az autók szele rajzol az aszfaltra; érdekes. Fácánkakas repül fel az út széléről, szóba elegyednék vele, de bizalmatlanul bújik a havas bokrok alá, szem elől el. Most nem kell csendet keresni, bennem is, körülöttem is csend van. Elérem az erdőt, beváltok a nyiladékra.
Meséljem el, írjam le, milyen a téli, havas erdő ebben a csendes hóesésben? Szép. Nyugodt. Fehér. Mesél. Vadcsapák mindenütt, ott egy szarvas ment, amott őzek, oda vaddisznók váltottak, ez meg nyúl volt. Tekeregnek a sűrűben a nyomok, árulkodnak, nem vagyok egyedül. A gazdáik tán bokrok sűrűjében fekszenek, de titkon számítok rá, a nyugodt csend és az éhség napközben is megmozdítja őket, és elém kerülnek, tettem a zsebembe szerencsét induláskor. Lassan megyek, gyakran megállva fülelek, mozdul e valaki az erdei társadalomból. Csend van. Cinkék se szöszmötölnek a fák közt, behúzódtak az ember közelébe, mi is jókora tollas sereget látunk vendégül naponta. Megérdemlik, majd nyáron meghálálják.
Egyre sűrűbbre vált a hóesés, a gépet a mellényem alá rejtem, nehogy baja essék. Traktor, terepjáró már járt előttem, vadászidény a tél, remélem, senkibe nem futok bele, vadászember nem tolerálja az erdőjáró "nemvadászt". Legalább is nekem ez a szomorú tapasztalatom.
Bár sok a nyom a hóban, vad nem kerül elém. Bezzeg míg nem volt fényképezőgépem, a lábfejemre hágtak, annyi szarvassal, őzzel, disznóval találkoztam. Emlékszer, egy alkalommal egy cserkészút mellett bikákat keltettem fel. Nem ugrottak el, egy hatalmas agancsú bika kijött elém a fák közé, és nyugodtan elsétált. Miután eltűnt, léptem kettőt, és ahogy benéztem a bokrok közé, ott állt két másik, bámultak rám, alig pár méterre. Megmozdulni sem mertem.
De nem vagyok türelmetlen, lesz szerencsém még lencsevégre kapni e nemes állatokat. A horgászat is erről szól: a türelemről, meg a reményről.

Ráfordulok egy kis cserkészútra, a hó súlya alatt földig hajló galagonyabokrok állják utam, átküzdöm magam rajtuk. Kis tisztáson elárvult vadetető áll. Fotózom, amikor jellegzetes hangot hallok. Holló károg felettem, rekedt hangja messzire hallatszik. Meg is pillantom, ő is engem, tesz felettem egy kört, hallom a szárnysuhogását. Megnéz magának, rikolt néhányat, majd odébbáll. Újra csend.

Kiérek a cserkészútról, a nyiladékon szóró, rajta egy kis őzbak, talán első agancsa bújik a füle közt. Fácánok társaságában eszik, kaparja a hólepte eleséget. Jókora madárcsapat is van körülöttük, ilyen távolságból nem tudom kivenni, mifélék. Gondolom mezei verebek, citromsármányok lesznek, télen csapatba verődnek, több szem többet lát. Nehéz lesz ekkora távolságból, ilyen körülmények közt jó képet csinálni, a hóesés se kedvez;azért kattintgatok, majd videózom. Nem akarom megzavarni, lassan elsétálok az ellenkező irányba.
Időm lenne bőven, fázni sem fázom, de a sűrű hóesés engem is lep rendesen, nem győzöm lekotorni magamról a havat. A fényképezőgépet is féltem, az elolvadt hó nyomán vízcseppek éktelenkednek rajta, másként nem tudom megoldani, sapkát mégsem húzhatok rá. Hazafelé veszem az irányt. Nem sok mindent láttam, de talán nem is ez a legfontosabb. Lehet, nem is lenne akkora élmény, ha szarvasokat kellene az utamból félrelökdösni. Maga a téli erdő csendje, sajátos, semmivel össze nem hasonlítható ritmusa, hangulata velem jön a zaklatott, zűrös hétköznapokba, olyankor csak előveszem ezt az élményt magamból. Látom, mi az, ami fontos, mi az, ami értékes, van hová igazodnom. Van menedékem.



2013. január 27., vasárnap

FÁCÁNHALÁL, ZAJLÓ JÉG MEG AZ ŐZEK.

Rózsaszín horizonttal vigyorgott a reggel, ebből fotózás lesz; gondoltam, kitekintve az ablakon. Kicsit még várok, jóanyám bundáskenyeret süt reggelire, itt nem hagyom parlagon. Mire a bundáskenyér átlényegült belém, a nap elé megint csak odatolakodtak azok a fránya-szürke téli felhők. Én meg bazi öreg vagyok, nem megyek én sehá' se ebben a kutya hidegben. Ebéd utánra azonban már kellőképpen viszketett a lábam, menjünk, napsütés ide, hideg oda.

 Rövid séta a flaszteren, majd befordulok az első nyiladékra. Egy egerészölyv röppen fel a kökénybokrok alól. Itt lesz valami. Fácántollak hevernek szanaszét a bokrok alatt, egy tyúkot sikerült levágnia az ölyvnek. Csinálok pár képet, de fények nélkül bajos. Nagyon bajos.
Továbbsétálok. A hóban mindenütt vadnyomok, több disznócsapát is keresztezek, ahogy kiváltottak az erdőből a vetésre. Este. Kiállhatna elém most egy, úgy 20 méterre, 20 percig. Bírnám a stresszt! De most nem látok semmit, csend vesz körül, meg fehérség. Csak én zavarkolódok, ropog a hó a lépteim alatt. Néhány napja engedett picit a fagy, a megolvadt, majd újra fagyott hó páncéllá keményedett a felszínen, néhány helyen a súlyom is megtartja. Nem egyszerű így menni, hol a hó tetején, hol meg belesüppedve, botladozom, mint bálnavadász a hosszú tengeri út után a kikötőben. Azért csak elérem a Rába töltését, amin meglepetésképp eltolták a havat. Nem hinném, hogy a vízügy, inkább a vadászok próbálnak járható utat csinálni a magaslesekhez.

Egy hete, hogy erre jártam, nyomaim még őrzi a hó, saját csapámon megyek le a Rábához. Kásás jeget cipel, picit áradt is, nem valami szép látvány így. Köszönök, meg lövök pár képet.


Őzcsapák a hóban, odébb egy fiatal szarvasé. Toalettre jött a folyóhoz, ahogy nézem. Jókora zöld juhar áll a parton, ágairól csüng még ezernyi szárnyas termése. Nagy hévvel fotózom, manuálisra állítva a gépet, ha már ennyi funkció van rajta, használjuk ezt is. Ha jól tudom, ez a juharfaj jövevény nálunk, patakok, folyók partján terjeszkedik, erdőgazdák nem nagy örömére. Én mégis becsülöm és tisztelem életrevalóságát, szívósságát. Ahol egy ága valami okból földet ér, legyökerezik, idővel új fát nevel. Nem túl dekoratív fa, nem is nő nagyra, inkább csak tekeredik, bújik a nagyok közt. Nem is vetekedhet a parton az öreg füzekkel, bölcsen körbenéző hatalmas fehér nyárakkal. De így, termését őrizve üde színfoltja tud lenni a téli folyópartnak. A hód nem szereti, fája kemény, fognyüvő. Erdészeti haszna se sok, de mindennek kell, hogy haszna legyen? Mindent így kell mérnünk? Emberi szemmel, súlyra, hosszra, tömegre, pénzre? Nem, dehogy! Mindent nem lehet, és nem is kell megenni, ha mégoly éhesek is vagyunk mi, emberek!
Visszasétálok a töltésre. Közben emlékeket idézek, szinte látom az ártéri legelőt tavaszi virágpompában, nyári derékig érő fűben, hajnali harmatban.  Hányszor végigmentem már itt! És még hányszor fogok. Ne kérdezd, miért, egyszerű a válasz. Szeretem!
A vetésre, ahol idefelé jöttem, őzek váltottak ki. Milyen nagynak tűnnek ebben a fehérségben. Messze vannak, a szelem jó, mégis észrevesznek. Fotóhoz nagy a távolság, csak rövid videót készítek róluk, ahogy az erdőszélig iramodnak. Sajnálom, nem akartam őket megzavarni, de elkerülhetetlen volt. Sorry!!
Egy másik nyiladékon szándékozom a műútra jutni, és mekkora szerencsém van, őzeim is erre vették az irányt, kint vannak a nyiladékon. Most már tűrhető a távolság, fotózom is őket. Csak azok a fránya fények. Jobban mondva a hiányuk, de tán így is lesz egy-két jó kép.  Barkás agancsú fiatal bak (az őz télen növeszti agancsát), meg egy suta a tavalyi gidájával. Észrevesznek, ahogy közelebb lopakodnék, ellépnek.


Kisétálok a műútra, és míg hazafelé baktatok, megbeszélem az égiekkel, holnapra süssön ki a nap. Belegyeznek, csupán azt kérik, békaügetésben menjek haza, és két percenként köpjek hármat kelet felé. Cserébe. Izomlázam lesz holnapra!

2013. január 23., szerda

KELL EGY MENEDÉK!

Őrült és beteg világban élünk! Ehhez a súlyos kijelentéshez nem kell zárt ajtók mögött dédelgetett idült depresszió, vagy örökölt borúlátás.
Sajnos, így van!
Nem sok mindent tehetünk. Bár én hiszek a mindennapok apró, tiszta cselekedeteiben, hogy ezek a "jóság.magvak" összeadódva csak utat találnak és fényt hoznak a világ viharfelhők árnyékolta felszínére.
Ugyanakkor azt gondolom, világunk menthetetlenül morális lejtőn csúszik, bukás a vége, az emberiség saját sorsának farkasa.
Van választás, persze, hogy van. Megteheted, hogy síkra szállsz azért a bizonyos, sokat emlegetett szebb holnapért. Vannak Teréz anyák a fegyverek és pénzpaloták árnyékában. És vannak halk szavú bölcsek a hangosan ugató buták közt. Bár egyre több a fegyver és a buta ugatás. Dúsabb, hamaribb hasznot hajtó mindkettő!
És megteheted, hogy elmenekülsz, elvonulsz, keresel egy menedéket. Magadnak. Mert eleged van, csömöröd van, mert fáj, mert félsz, mert mást keresel és nem találod. Vagy épp más vagy, és nem kérsz a szertefröccsenő mocsokból. Nem kérsz a média őrületéből, a mindent tönkretevő emberi butaságból, a pénz utáni ártó hajszából.
Keresel magadnak egy menedéket.
Sokféle menedék van, hisz sokunk keres menekvést. Gyűjthetsz ólomkatonát, hallgathatsz zenét, olvashatsz (az olvasás a menedék-lista előkelő helyén szerepel),de mind a mai napig  legfőbb menedék nem más, mint a természet. Nem tudom, van e még a Földön érintetlenül egyetlen négyzetméter is belőle. Aki ismer ilyet, szóljon! De nem kell nagy dolgokra gondolni (soha nem kell!), egy városi park, néhány fával, zöld gyeppel funkcionálhat-és teszi is-menedékként. Erdők, mezők, rétek, vízpartok, mind menekvést kínálnak a világ emésztő zaja elől. Mert van ott valami, valami fontos, és tán örök, valami egyetemes igazság, a csendben,a békében, a harmóniában. Van ott valami, és ha megleled, megleled önmagad!
Azt hiszem, ez az, amit ma elveszni látunk. Önmagunkat, ebben a hamis, ordító, zajszennyezett, gyors világban. Az embernek nem ez a harsány neonfényű lüktetés a ritmusa, nem ez a belső rezgése. Nem a felpörgött, zakatoló élet, a mindent-azonnal akarás vagyunk!
Minden egyes önmagát megtalált ember szépít, jobbít a holnapon!
De ettől még elbukunk, idővel biztosan, számon kérni pedig csak magunkon lehet a felelősséget! Csak értelme nem lesz már!

Nekem van menedékem, megtaláltam. Oda nem hallatszik a buta ugatás!

2013. január 20., vasárnap

KUTYAEGYVILÁG!!

Ez a szerencsétlen eb napok, sőt, hetek óta kóborol a környéken. A havazás neki sem jött jól, nagyon elárvultnak látszik. Gazdája (????) tán megunta, elkergette! Semmiképpen nem ezt a sanyarú sorsot érdemli! Az én torkom is elszorult, amikor megláttam a hóban ülve, de mit tehetnék? A világot nem lehet megváltani, képtelenség minden sorsüldözöttnek menedéket nyújtani, segítő kezet!
Felelősséggel tartozol aziránt, amit megszelídítettél! Ha jól tévedek, ez a mondat, vagy jobban inkább gondolat A kis hercegben hangzik el, a róka szájából. Valamikor egy bölcs ember azt mondta, az emberi intelligencia egyik mérőfoka az, hogyan bánunk az állatokkal. Ebben nagyon van valami! Messze vagyunk még e téren is mindattól, amit mi emberek feltételezünk saját magunkról! A teremtés, avagy az evolúció csúcsa lennénk? Háát!
Egyet azonban mindenképpen tehetünk, a világ mindenkori morális állapotához hozzátéve, azon javítva. Mi, egyének, egyénileg! Bánjunk úgy a környezetünkben élő állatokkal, legyen az ékszerteknős, gabonasikló, sétatéri keverék kutya, vagy díjnyertes versenyló, ahogyan megérdemlik, és ahogyan elvárjuk mindezt magunkkal szemben is!
Soha nem lesz ez a világ olyan húú-de-pazar hely, de jobbá tehető, mert minden emberi jóság javít rajta, még ha oly kicsi is!
Talán a kutyák chippel való ellátása előtt nem ártott volna az ebtartás moralitásán javítani, nekem olyan érzésem van, egy lépcsőfok kimaradt, tisztelt urak ott a törvényhozó épületben! Vagy csak megint és ismét pénz szaga űzi messze a gondolkodás képességét?

MATYIMADÁR

Szajkó.
Erdőjáró ember jól ismeri et az ékes-kék válltollú madarat, ha mást nem, hát jellegzetes rekedt kiáltását. Nagy pletykafészek őkelme, bármit is lát a fák közt, azonnal tudtul adja, figyel is rá az erdő minden lakója. Ezt a javunkra is fordíthatjuk, messziről hangzó kiáltása nem bennünket jelez /embert gyakran árulnak be!/, én is láttam már a mátyásra figyelve szarvasbikát, vaddisznót.
Bár korábban vadászták-valamire való erdész, vadász kalapján ott díszelgett kék válltolla-, mondván pusztítja az énekesmadarak fiókáit, illetve kárt okoz a tölgy, a bükk termésében, lévén kedvenc tápláléka. Persze mindez csak emberi szempont, helye van neki is, mint ahogy minden élőlénynek az erdőn/bár a szúnyog és kullancs esetében nálam is más felé billenne az a bizonyos mérlegnyelv). Szegényebb lenne az erdő e bohókás, minden lében kanál madarak nélkül.
Jó képességű hangutánzó a mátyásmadár (becsületes nevén Szajkó-Garrulus glandarius), míg szekérrel járták az erdőt, simán elsajátította a jármű kerekének nyikorgását. Mára a szekerek eltűntek, a traktor, terepjáró hangja meg nem illik még e madár szájába sem.
Igazi erdőlakó madár, bár télen, a zord, táplálékszegény időszakban felkeresi az ember lakta helyeket is, nekem is így sikerült lencsevégre kapni. Cinkéknek kitett eleségre fájdult a csőre, de nincs harag, megmosolyogtuk a vendéget!