Januári séta

Általában így kezdődik: kitekintek az ablakon, a felkelő nap pedig visszavigyorog. Ma sincs ez másként, narancsvörös az ég alja, nincs apelláta, menni kell. Bár a látvány még ablakon keresztül is fagyos. Hamar magamra kapom a terepszínt, akku töltőn, ezzel nem lesz gond, kesztyű, sapka, cigi, állvány. Tényleg hideg van, dér marta fű az árokparton. Ennek ellenére-vagy tán épp ezért-a faluszéli akácerdőt már ketten döntik, berregő láncfűrész hangja kísér, meg az elmaradhatatlan kutyaugatás.-Hallgattok! Kihűl a beletek! Téli reggel, minden kellékével.

Az elmúlt napok enyhe időjárása után mára keményen fagyott, kopog a bakancsom alatt a kővé dermedt talaj. Hó nincs. És ahogy elnézem, fények sem lesznek, a vigyori napot máris felhők takarják. Azért ellövök pár képet, próbaképpen-olyanok is.

Legfeljebb megkeresem a csendet; ám ez nem lesz egyszerű. A kutyaugatás és fűrészberregés tovább kísér, hiába távolodom a falutól. Sőt, a Rába túlpartjáról további házőrzők kapcsolódnak be, akad bőven mondanivalójuk. És hogy mindez ne legyen elég, a hangosbemondó érthetetlenné gerjedt hanggal közöl valami közérdekűt.

A Rába felé visz utam, semmi nem mozdul, a gyermekerejű szél is elhal a fák közt. Keresem a csendet. Vadlibák gágognak a magasban és..jól hallom, fakopáncs társkereső dobolása? Januárban? Nem vagy korai, öregem? De jól hallom, szól újra, semmivel össze nem téveszthető e rövid, sűrű dobolás. Te tudod!

A töltésen szétnézek, dermedt a világ. Csak azok a fránya motorfűrészek! Pillanatig dohogok csupán, elvégre tél van.

Mondanám hogy ártéri legelőn visz az utam, de a legelő tehenet feltételez, az meg nincs. Nem most, egyáltalán. Régen, akkor igen. Hozzátartoztak a faluképhez, szép volt. Emlékszem, első találkozásunkkor féltem tőlük. Most pedig hiányoznak. Akkor nem gondoltam volna, visszasírom még a tehénlepény aknázta utcákat. Vissza, bizony! Csak azt tudnám, ma miből lesz a tej? Talán gyárban készül, szalagon. Ahogy lassan az életünk is!

Lesétálok a Rába partjára, elszívok egy cigit. Bár a sodor vonalban habot cipel (mint mindig), attól még GYÖ-NYÖ-RŰ (mint mindig)! Halkan beszélget a partján álló fákkal. Egyszer úgy is megfejtem, miről diskurálnak! Jó lenne időzni, de veszett hideg van, nem merengek, mert megdermedek.

Visszaballagok a töltésre, lábam alatt ropog a fagyott fű, orromra ráncot vet a hideg, szememből könnyet facsar (időközben a gyerekszél felserdült, de szart sem ér a hideg szél nélkül, nemdebár?), és érzem, hogy a fülem nem érzem. A töltésen balra el. A távolban fénnyel dereng a reggel, idenéz a Bakony. Ott bezzeg süt a nap! Remélem, néhány fotós kergeti a fényeket a bakonyi rengetegben-helyettem is!

Nem lelem a csendet..abból az erdőrészből, ahová szándékomban állt betérni, újabb fűrészek szólalnak meg, kánonban szól a csatazaj. Tél van. Aztán ahogy mindig, séta közben rájövök: a csendet (vele a nyugalmat és a békét) nem kell keresni, hisz bennem van. Ott belül. Van ideje a hangnak, a szónak, és van ideje a csendnek. Aki keresi önmagát, a csendben leli meg, és a hangban adja át.

Hideg van. Fűrészzaj ide, ráérő idő oda, hazafelé veszem az utam. Az erdőszélen elsétálok egy nyiladékig, a sűrű kökénybokrok közt lombjukat kevélyen őrző fiatal cserbokrok kísérnek. Majd csak a tavaszi lombfakadáskor vetik le nyűtt göncüket.

Besétálok az erdőbe a nyiladékon, balra keszekuszára silányult vadkerítés, ki-be jár rajt a vad, mintha ott se lenne; jobbra tarvágás, néhány darabos hagyásfával.

Valamit azért fotózni is kellene, azért jöttem, elvégre! Leállítom az állványt, rágyújtok (pedig leszokom, vagy mifene!), körülnézek. Hoppá! Kócos-tüskés fejű bógáncs figyel a tarvágás szélén, mögötte lombjukat őrző cserbokrok, épp jók lesznek háttérnek. Szeretem a bógáncsot, nekem olyan, mint egy folyton borzas, másnapos hobó. Kifelé tüskés, de ha megszólal (ha virágzik), szebb, mint némely bársonyos-puha levelű kollégája. A zord külső meg az ő érző szíve! Sorra csinálom a képeket, állítgatom az állítgatnivalókat, nincsenek fények. Vagyis vannak, csak köztünk felhők ülnek az égen.

-Szevasz, hobó!

-Haggyá békén!

-Jól van, csak készítek pár képet.

-Húzzacsába!

Mielőtt végképp összeakaszkodnánk, szedelőzködöm.

A fagyott talajban mindenütt vadnyomok rajza. Őzek, szarvasok, vaddisznók járják az erdőt. Főként akkor, amikor én máshol vagyok. Ebben a fűrészzajban nem is számíthatok rájuk, irány haza! Az erdőszélen emberessé izmosodott szél fogad, szegycsontig húzza nyakam a hideg.

A reggeli két favágó mellé népes társaság csatlakozott, a semmihaszna gallyakból jókora tüzek égnek. Erdősors. De tetszik. Mégis. Hisz ebben a világban semmi sem örök, csupán a változás.

Hazaérek. Csend van bennem. Megleltem, mert megkerestem.

A végére egy jótanács: Hidegben sose nyald meg a szád!