Kis facsoport mellett visz az utam, belépek a fák közé, hátha akad valami megörökítésre méltó téma. A fák, bokrok alatt mindig hamarabb olvad a hó, tudja fene, mitől melegebb ennyivel ez a szinte semmi mikrokörnyezet. Girbegurba, már-már torz mezei szilek állnak itt, mindig elcsodálkozom, hogy a fenébe tudtak ennyire tekervényes törzset nevelni, szerintem nagyobb kihívás volt, mint egyenesen nőni. Moha borította ágak hevernek a hófoltos avarban, próbálom őket lefotózni, bár tudom, én és a mohamegörökítés egyenlőre külön utakon járunk, valahogy nem megy, nem lesz olyan, mint szeretném. Sebaj, majd egyszer. Leteszem az állványt, és a fák ágai közé zoomolok. Lesz, ami lesz alapon. Ők lettek!
Továbbsétálok, de a napsütés, és a régen tapasztalt meleg megállít, a nap felé fordulok, süttetem magam. Nini, egy méhecske döng mellettem, felkeltette a tavaszi meleg. Bár szerintem bajban lesz, az a bizonyos eb még nem ette meg azt a bizonyos telet, ez bizonyos! Bágyadtságnak nyoma nélkül döng mellettem a kis méh, magabiztosnak tűnik. Barátom, bármennyire is határozott vagy, virágot még nem találsz, jobban teszed, ha visszafekszel ! Amott szúnyogszerű kis rovar száll a hóra, nem tudom eldönteni, napfürdőzik, vagy csupán a téli sportok szerelmese. Magukra hagyom őket, sétálok tovább a Rába felé. Korábbi nyomaim kontúrtalan lyukakká olvadtak a hóban, legalább van hová biztonsággal lépnem, a kásává silányult vizes hóban nem szívesen mennék. Az agyoncsapázott földút gödreiben gyűlik a víz, jó lesz vigyázni, nem akarok seggre ülni. Felérek a Rába töltésére, az ártér azonban még összefüggő hótakarót visel, hiába, annyira azért nem süti a nap, míg ilyen alacsonyan jár. Nem is megyek le a folyóhoz, messziről köszöntöm, hallja így is. Megállok a töltésen, leguggolok, napozom, Esküszöm, nem csupán melegít, szinte éget a nap, olyan ez, mint éhező gyomornak a kiadós marhapöri. Lehunyom a szemem, a világ kívül reked, messzi zajai a tudatom felszínén maradnak. Harkály száll el felettem,hallom jellegzetes, hullámzó röpte közbeni megszakadó szárnycsapásait, nem lehet összetéveszteni semmivel. De ezt úgy is tudja mindenki! Autók zaja jön valahonnan, meg az elmaradhatatlan kutyaugatás. De most nem zavar, ahogy élednek, úgy is halnak el, a csend az úr. Leülnék, annyira jó itt, de ezt meg kellene beszélnem a prosztatámmal, szerintem tiltakozna, inkább maradok így, bár kényelmetlen. Lábzsibbadásig guggolok, napozom, merengek, vagyok, létezem, élvezem. Senki nem zavar, aki pedig velem van, nem zavarna sosem!
Agyam kitisztult, az éjszaka gyötrelmei már messze vannak, semmivé lettek, távol van minden, munkahely, zajos világ, miegyéb. Jó itt! Tiszta! Mentes mindentől, ami csak elvenne belőlem, itt minden az enyém! De nem vagyok gazda, birtokló ember, csupán a szeretet jogán élvezem. Szeretem!
Mielőtt végképp szentté válnék, elindulok vissza. Kell ennél több, hogy rövid időre minden tökéletes legyen? Talán csak kéz egy kézben!
Másik nyiladékon megyek ki a műútra, de elég rossz döntésnek bizonyul, autó ment el előttem, az amúgy is nyomvályús út úgy néz ki, mint Normandia tengerpartja azon a bizonyos napon. Sár, sár fröcskölte hó, pocsolyák, mifenék. Azért csak kijutok, és nem is nézek ki úgy, mint varacskos disznó az esős évszak közepén Zimbabwében. Séta haza, lassan. Egy elárvult vadrózsalevelet fotózom, amikor érdekes hangra leszek figyelmes. A kis akácosban méhkaptárak, és szó szerint döngenek a méhek. Közel nem megyek, nem látom, repülnek-e, vagy csak a kaptárakban muzsikálnak. Felébresztette őket a meleg. Úgy nézem sokakat! Nehogy baj legyen belőle! Azt mondják, a tavasz csalhatatlan jele a poszméhek megjelenése, és az, amikor a hangyák kijönnek a boly tetejére. Poszméhet nem láttam, hangyabolyt meg nem találtam. A tavasz még csak vágy, erős vágy, nem valóság. Bár az út mentén a cinkék messze kiabálnak valami fontosat, amiről csak ők tudnak! Hallgatom őket, kedvesek! Kiáltsatok tavaszt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése