SZARVASOK NYOMÁBAN.

És lőn világosság. Az igen. De a napot  ismételten csak felhők takarják, bár keleten némi fénycsík dereng a fák fölött. Hátha!
Ami van: hideg meg szél. Legalább nem kell sarat dagasztani. Csak pozitívan.
Alig távolodom a falu szélétől 30-40 métert, az árokparton összegyűlt hóban szarvasnyomokat fedezek fel. Jó jel! Kiérek az erdőszélre, egy őz akkor vált be a vetésről a fák közé. Messze van, rálövök pár képet, meggyőződés nélkül. De arra veszem az irányt, hátha a fák takarásában elidőz, én meg utolérem..Kiderül, az elképzelés szép volt, a kivitelezés hibádzik, csak az őz hiányzik hozzá, eltűnt. Mindenütt szarvasnyomok, időszerű és fölöttébb kellemes lenne összefutni velük. A Rábához vezető földúton is kisebb szarvasrudli járhatott valamikor, csupa csapa a talaj. Miért mindig akkor, amikor én másfelé vagyok. Vannak kötelességeim, nem lehetek mindig itt!
Jócskán elolvadt már a hó, három napja még jobbára bokáig jártam benne, most meg csak az árnyék őrzi a téli csapadék nyomait. Zölden kerül elő a fű a hó alól, benne-közte mindenütt egérjáratok. Nincs megállás a hó alatt sem, menni-enni kell. A bokrok alatt a mindennel dacoló tyúkhúr zölddel, a vetésen már hajt a bürökgémorr, nekik sürgős az elsőség, korai virágaik már lombfakadás előtt megjelennek.

Az ártéren is megadta magát az összefüggő hótakaró. Cinkéket hallgatok, tavaszt kiabálnak, fácánok kakatolnak  velük, míg közbe nem kiállt egy varjú. Bár nem hiszem, hogy ő szeretné a telet, hangja mégis pesszimistán hangzik. Én szeretem a varjút is, hihetetlen intelligens, tanulékony, fortélyos madár (mint általában a varjúfélék) Leballagok a folyóhoz. Ejha! Majd másfél métert áradt, dundi gázzal szalad, tele a meder, vízben állnak a parti fák. A nyugalmukat "élvező" halak jutnak eszembe, az ilyen téli áradások csak felesleges energiapocsékolásra készteti őket, táplálék nem sok akad. A tél komoly erőpróbák elé állítja az életet.  A gyengéket elviszi magával. De még nem volt olyan tél, mely el ne múlt volna. Mielőtt túlzó szentimentalizmusba esnék, ott is hagyom a folyót, nem jó látni így.

Visszasétálok a töltésre. Bezzeg a Bakony fölött süt a nap, innen nézve úgy tűnik. De kár mérgelődni olyasmin, amin nem tudok változtatni, inkább élvezem azt, ami van. Jobban járok. Vegyük például ezt a befagyott pocsolyát a vetésen. Absztrakt jégrajzokat formált belé a fagy.

A vetésen is mindenütt szarvasnyomok. Na, majd az erdőben, ma szerencsém lesz! Bevonzom. Bevonzottam..a hóesést, alig észrevehetően kezdi, majd egyre sűrűbbre vált. Nem elég, hogy hideg van, nem süt a nap, még ez is! Keseregnék, ha ilyen lennék. De itt kint minden más, nincs helye a mérgelődésnek, a negatív gondolatoknak. Hóesésben fogok szarvast fotózni!
Az erdőben is kopott a hótakaró, csendesen lépkedek, hallgatózom. Ölyv kiállt, odébb meg szajkók rikkantanak rám, lefotózni azonban nincs alkalom, mennek is tovább. Kis őszapó keresgél a nyiladék széli bokrok közt, messze van, nem sikerül élesre, látom a kijelzőn. Várok, hátha közelebb óvatoskodik, néha megesek, hogy alig karnyújtásnyira is hozzám-bizalmaskodnak. Most nem.
Szarvasnyomok a fagyott talajon, mindenütt. Hol vagytok? Csak egyetlen apró fotó erejéig lépjen ki valaki elém! Csend van, semmi sem mozdul. Jobb híján zuzmó borította galagonyabokrokat fotózom.

Disznótúrások szaggatta az erdő alja, egy tölgy alatt jókora gödröt ásott egy kubikos indíttatású vaddisznó. Tán egérfészket szimatolt ki. Becserélném a szarvast disznóra, ami a fényképezést illeti! De akár egy róka is megteszi, vagy egy nyúl. Velem lehet alkudni.
A nyiladékon jókora pocsolya éktelenkedik, nézem, merre kerüljem. Aztán nem kerülöm, belenézve felfedezem a belenéző fákat. Teszem is le az állványt, sorra készülnek a képek.

Szeretem ezt a vízben tükröződő fordított világot, elgondolkodtat. Hogy miről? Majd megsúgom! Most csak magamnak mondom el.

Bár nem láttam szarvasokat (értelem szerűen fénykép sem készült róluk), a nap sem sütött, de nincs hiányérzetem. Mitől is lenne? Miért is lenne? Minden pillanatnak,legyen az az egészből bármekkora szelet is, meg van a maga varázsa, szól hozzám, csak fülelni kell. Láttat, csak látni kell! Ha dohogok, mérgelődöm, sajnálkozom, nem leszek képes hallani, nem leszek képes látni sem. A pillanat meg elsuhan, állhatnék bambán, most mi van? Én sosem akarok bambán állni, értetlenül nézni, süketül fülelni. Gyere, pillanat, nyitva vagyok rád!
Hazafelé még lekapok egy balkáni gerlét, reggel ők ébresztettek.