Szarvasok és hollók

Barátságosnak ígérkezik a reggel, tudják az égiek, mára pecát tervezek. Aztán nyolc órára fúvós zenekarra erősít a szél, lökdösi a szembe szomszéd fenyőfáinak haragoszöld ágait. Közben érkezik az információ, töltött tojás lesz ebédre. Akkor nagy duzzogva délutánra teszem át a horgászatot. Addig is Wesselényi Miklós szerelmi kalandjai szórakoztatnak Nyírő József utolérhetetlen tolmácsolásában.
Eljő az ebéd, töltött tojás be, bringára fel, irány a Rába-part. Felérek a töltésre, máris négy holló üdvözöl. Perc múlva vagy tucatnyi társuk száll fel a töltésről, mögöttük meg mintha...igen, szarvasok váltanak ki az ártérről. Kiérek az erdősarokra, a kaszáló széli dögről /vagy zsigerről/ felszáll még öt holló, három madár azonban óvatosságát félretéve a földön marad, rám sem bagóznak. A szarvasok meg ott állnak a kaszáló közepén, ragyogó napsütésben. Mintha tudnák, hogy a Nikon a hátizsákban lapul. Tanakodnak, majd-gondolom én- a legidősebb tanácsára inkább vissza váltanak az ártérre. Komótosan fel a töltésre, le a töltés alá, még azt is megnézik, hol váltsanak be a fák közé. Még ilyet! Hollók fekete seregét meg szarvasokat kell félre lökdösnöm, hogy a vízhez férjek.
Megválok a bringától, rövid séta az ártéren az első forró pontig. Annyira magával ragad a horgászláz, majd felbukom egy hóvirág-bokorban. El is feledtem, itt mindig sok hóvirág borítja ilyenkor az erdő alját. Egy helyütt több száz tő virít, elő is kaparom a fényképezőgépet.

 Ha már lent a hátizsák, fel is szerelhetném a botot, de ha ezen a helyen kezdek, tradicionálisan egy villás törzsű öreg szilfa tövében szoktam ezt elvégezni, most sem teszek másként. Közben lesem a folyót, gyönyörű, tiszta a vize, a vízállás is ideális. Komoly szarvascsapán ereszkedem a vízig. Ez a homokpad korábban jeles helyem volt, az áradások mára tönkresilányították a felső végét, csak a derekától használható. Magamra kell szólnom, ne az erdő alját, a vizet lessem, annyi a szarvasnyom, ha hullott agancsot találnék, csak ríva, könnyek közt tudnám otthagyni. Elvégre a vadászatra jogosult tulajdona az agancs.
Végre vizet érek, lelkesen fogok a vallatásába. Itt, ezen a helyen fogtam tavaly az utolsó domikat, szép lenne megint fogni. De hallgat a víz. 

Bokáig süllyed gumicsizmás lábam a parti dágványba, de így legalább szilárdan rögzülök, akármekkora hal innen ki nem mozdít. Mellettem vaddisznó nyomok, az meg ott nyest nyoma lesz. Éjszakánként kurva világ lehet itt. 
A homokpadon nem lelek halat, alatta jóféle kövezés. Egy pontja ennél a vízállásnál is használható, dobálom is serényen, ám hallgat a mély. Odébb állok, a kövezés derekán szintén jeles hely, leszakadt, becsúszott partfallal. Tavaly tavasszal bukkantam rá, azóta adott domolykót, szebbecske balint is. A tavalyi nagy víz ráadásul rápakolt egy jókora, száraz nyárfa-rönköt, látványnak sem utolsó így a hely.

Nem akarom példának okáért kétségbe vonni a Mona Lisa esztétikai értékét, de amit a természet, és benne egy folyó produkálni képes, nekem szebb. Ráadásul itt nem tülekednek mindenkire egyformán mosolygó japán turisták, fejhangon csicseregve.
A szakadt partfal alá nem bújik be a szél, a nap meg süt ezerrel, egy koporsószeg idejére letelepszem. Halat itt sem lelek. Épp indulnék tovább, mikor a part mentén elrepül mellettem egy karvaly. Csodaszép, kékesszürke hátú hím. Ritkán kerül szem elé, becses ajándéka ez a folyónak.
Egy újabb homokpadra igyekszem. Elképesztő, mennyi vad tiporta a partot, néha leveses tányér nagyságú nyomokat is látok. Ez a szakasz mindkét parton hód sújtotta terület, derekas füzek és nyárfák fekszenek hol a partra döntve, hol a vízben.

Sajnálom nagyon ezeket a fákat. Magamban dühöngöm, oda sem figyelve hintem a kis Kenart Huntert a part szélébe, elindítva elemi erővel ragadja el valaki. Közel a kapás, azonnal látom, szebb domolykó a vendégem, ám a hátsó horog egy ága fogja csak a szája szélét. Azonnal a fékhez kapok, óvatosan fárasztom, van ereje szépen. Az előbb még szidtam magamban a hódokat, de most a vízhez és a halhoz is csak egy hód csapán férek. Kimarkolom zsákmányom, szép, hibátlan pikkelyzetű, 35 centi körüli domolykó. Készítek pár képet, és elengedem.

 A nagy ijedségre kell egy cigi, leülök a parton. Végig nézek magamon, mit mondjak: a kijáró disznó hozzám képest skatulyából rángatott angol gentleman. Sebaj, az úgy jó, ha nyakig rábapartos az ember fia, az úgy jó, ha csupa sár, az úgy jó, ha felette a tinta kék ég, alatta a semmihez sem hasonlító illatú tavaszi föld, halszagú a keze, az úgy jó, ha kormos szemű cinke les rá. Az úgy jó, ha horgász az ember!
 Van itt a közelben még egy fáintos homokpad, megnézem, hátha! Mindenütt szarvasnyomok. Elképesztő!
A homokpad üres, de űz az ördög, ránézek még az alatta lévő kövezésre. Ez egy kis vízen is nehezen horgászható kövezés, most sem volt sok híja, hogy vízbe nem veszekedtem. Akkor itt hagyjuk abba!
Kisétálok az ártérről, egy fácán majd a szívbajt hozza rám a lábam alól felrepülve. Szívbajt mondok, de asszem közelebb volt az a beszaráshoz.
Felballagok a töltésre, egy egerész ölyv repül fel a túloldaláról. Távolabb, a napsütésben szinte csillogó vetésen őzek legelnek. Nem arra megyek, így nyugalomban is maradnak. Pár perc séta után egy nyúl pattan fel egy szintén nem elhanyagolható színű vetésről, sprintelve szalad át a töltésen az ártér rejtekébe. Most már csak vaddisznót nem láttam, meg rókát. A töltés tetején kellemetlen a szél, de ragyogva süt a nap, mire a bringámhoz érek, a hódoknak is megbocsájtok. Az élet szép! Tavasz van, szerényen, de zöldülve bókolnak a füzek a folyó partján. Élek. Mi kell még?