LASSAN SEBESEN.

   Ritka, amikor előre tudom merre megyek. Ma azonban így volt, valami súgta, menj Rábasebesre. Komolyabb útvonaltervezést nem igényel az odajutás, átperdülök a Rába bal partjára, a töltésen jobbra fordulva rövid kerekezés után ott is lehetek.
  Mezei nyúl lucerna reggelijét sikerül megzavarnom.

  A Rába töltésén a kaszálás után új virággeneráció sarjadt, vadmurok, szarvaskerep, fehér mécsvirág, mezei sóska, mezei zsálya, habszegfű fehére, sárgája, ritkásabb lilája színezi. A reggeli minimális harmattól csillogó kukoricatáblák, gabonatarlók, nadrágszíj-szélességű akácos, bokros sávok közt visz utam.

   Ragyogó fényű, kellemesen hűvös reggel van. Két nyúl osztozik velem az élvezetben, jöttömre elugranak, egyikőjük az árteret, a másik a mentett oldali kukoricást választja menedékül. Egerészölyv libben el az ártéri erdő széléről, valahol sárgarigók kiabálnak.
 Rábasebes a Rába folyó bal partján terül el. Első írásos említése 1263-ban történt. A történelem viharai azonban többször elnéptelenítik. Előbb a török hódítás következtében lesz lakatlan, egészen a XVII. század közepéig, amikor is néhány család újra megtelepszik itt. A kuruc időkben pestisjárvány sújtja, részben elpusztítva lakóit, a megmaradók Szentpéterfára /Vas megye/ menekülnek. Őket 1726-ban telepítik vissza. A falu ettől kezdve a maga szűk keretei közt újra megindult a fejlődés útján.
  Kevés olyan településen jártam, mely hangulatában versenyre kelhetne Rábasebessel. Mintha megállt, megtorpant volna itt az idő, valami jóféle, magával ragadó csendesség és harmónia lengi be. Hihetetlenül zseniális házak sorakoznak kanyargó kis utcáin, olyan udvarokkal és kertekkel, amik tán csak mesékben szerepelnek már. Komoly rusztikus hangulatot áraszt. Apró, ám annál szebb műemlékei, elhagyatottságukban pusztuló, de nagyot mesélő házai igazi csemegék az erre fogékonyaknak. 

  A töltésen jöttem, közúton, Vág felé térek haza.  A gabonatarlókon száz szám figyelnek a szalmabálák, igazi vidéki, nyári hangulatot teremtve. De jó is lenne ezt őrizni, élvezni, míg világ a világ. Kellenek a metropoliszok üvegpalotái is, szemnek még tán szépek is. De a lélek-azt hiszem-jobban kedveli a nyugalmat. Az enyém biztosan!