Picasso és Francoise Gilot
-Ugye, milyen szép? Ugye hogy Francoise nagyon bájos? Fényképezze le egyszer, jó? De vigyázzon, a haja legyen egy kicsit rendetlen, borzas. Nehogy olyankor kapja le, amikor épp a fodrásztól jön. Irtózom ezektől a művi frizuráktól.
Nem most tapasztalom először, hogy Picasso utálja a "fodrászművészeti remekek"-et. Macskákban és frizurákban csak a vadat, a szabadot szereti. Ha tőle függne, minden nő kibontott hajjal járna, hadd omoljon a tarkójára, az arcára, a mellére. A legtöbbször így festette le Dora Maar-t, Nush-t, most is így festi már Francoise-t.
PICASSO: Jókor jön. Épp ma reggel gondoltam a fényképészetre.Amikor felébredtem, és megláttam magam a tükörben, a borzas hajammal, tudja, mi jutott az eszembe? Hogy mért nem lettem inkább fényképész! Egészen más, ahogy a többiek látják az embert, és ahogy néha maga látja önmagát a tükörben. Többször is előfordult életemben, hogy elkaptam egy olyan arckifejezésemet, amelyet a portréimon sohasem sikerült felfedeznem.Pedig talán éppen ezek voltak a legőszintébb arckifejezéseim. Bele kéne ékelni egy objektívet a tükörbe, hogy a legintimebb pillanatokban váratlanul lekaphassa az arcunkat.
Szeretnék egy "csoportképet" csinálni a jelenlevőkről. Picasso ragaszkodik hozzá, hogy én is szerepeljek rajta. Már hívná is Marcelt, hogy kattintsa el a gépet. De nincs rá szükség, az önkioldó legalább tíz másodpercet biztosít, addig odaérhetek a többiekhez. Picasso középütt áll, lába előtt a kutyája, tőle jobbra Pierre Reverdy, Jean Marais és Fenosa, balra pedig Francoise Gilot és Jaimé Sabartés. A szimmetria kedvéért Sabartés mellé akarok állni. Előbb azonban kipróbálom az utat, amelyen rengeteg akadály tornyosul:számos festményt kell átlépnem, amíg a helyemre érek.
A világítás rossz, elég sokáig kell exponálni. Megkérem barátaimat, hogy ne mozduljanak, és lenyomom az önkioldó gombját. A rovarszerűen zümmögő kis óraszerkezet működni kezd. Sietek, hogy idejében odaérjek a csoporthoz. Baj nélkül átjutok az első vásznon, szerencsésen átlépem a másodikat, ekkor azonban a lábam hirtelen beleütközik valamibe, ami a vászon mögött volt, és felborítja. A piros padlókockákon szétömlik valami: Kazbek csuromvizesen felpattan, Picasso hirtelen odafordul. És a masina elkattan. Mindenki nevet, ő pedig diadalmasan felkiált:-Ugye, megmondtam! Brassai mindent összetör, mindet felborít, mindet eláraszt...Holnap talán még a házat is rám gyújtja...
Picasso és Cocteau huszonnyolc éve ismerik egymást. Barátságuk mit sem veszített erejéből attól a naptól fogva, mikor a költőnek sikerült kicsalnia a festőt montparnasse-i műterméből, hogy háború ide, háború oda, magával cipelje Rómába, s vele és Gyagilevvel színre vigye 1917-ben a Parade-ot. Cocteau többször is kijelentette, hogy Picasso volt életében "a" nagy találkozás. A festő merészsége, tisztánlátása nyilván ösztönözte higanyos szellemét, de Picasso humorának, pukkanó meghatározásainak, "mély fantáziájának" is hatnia kellett rá.
Picassót még senki nem látta könyvvel a kezében. Pedig mindent olvasott, mindenre emlékszik. Kijelentései arra vallanak, hogy pontosan ismeri az irodalmi élet eseményeit, mindenről tud, ami megjelent. Sokat olvas. De nappal soha, csak ha már letette az ecsetet, a késő éjszakai órákban, amíg le nem ragad a szeme.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése