HAJNALI ŐZKERGETÉS

  Új nap, újra fél öt, újra úton/ezúttal taktikusan gyalog/. Még az aszfaltot koptatom, egy bak a falu melletti akácosból hangosan riasztva felveri a csendet. A kutyák nem különb hangerővel válaszolnak. A bak nagyon szeretheti a saját hangját, üvöltözik vég nélkül. Ráfordulok a nyiladékra, alig lépek párat, szemben velem megszólal még egy, szinte vele egy időben tőlem jobbra elugrik egy másik, naná, hogy ő is böffent néhányat. Ritka pillanatra hárman egyszerre szólnak. Ó, kérem, mi lesz itt a folytatás? Hát, előre ittam a medve csuhájára! Pedig a székelyek megmondták: A medve nem játék!
  Kiérek az erdőszéli lucernatarlóra,látszólag üres. Most távcsövet is hoztam magammal, ügyesen, a segítségével látom, a lucernás túlsó szélén egy suta legel a gidájával. Fotózni azonban esélytelen, a hajnal még formákat is alig enged látni. Közelebb érve az őzekre lesek, ők már rég észrevettek, az erdő széléről lesnek rám egy utolsót.
   Lassan a Rába irányába sétálok, feneséges lucernaillatban. A bontakozó derengésben lassan kirajzolódnak a formák, alakot nyernek a fák. Lépteim nyomán zizeg a száraz fű. Csend van, néhány emberi zaj ér el csak hozzám, autók indulnak valahonnan valahová. Harmatnak, párának híre-hamva. Mire a töltésre érek/az ötórai harangszóval egyetemben/, halványan előbukkannak a színek is, a sárgára sült-égett akácok kivilágítanak a zöld tömegből. Szomjas minden, a kánikula könyörtelenül szárazra szikkasztja a bokrok, fák leveleit/néhány helyen a kökénybokrok teljesen barnára sült leveleket tartanak csupán, a galagonya gúnyája őszi sárgát idéz/. Lenézek az ártéri rétre, hátha szomját oltó vad tér vissza a folyóról. Üres. Vissza a töltésre.
  Épp azon merengek, mennyire elhallgattak a madarak is, amikor megszólal egy vadgerle, búgva köszön jó reggelt. Távcsövezek, hátha megpillantok valakit, akit aztán becserkelhetek. Sehol senki. Erre föl a töltésen egyszer csak elém lép egy őz. 

  Megnéz magának, aztán nyugodtan ellép, hiába lesem, rejti már a sűrűség. Odébb újabb bak riaszt, kisietek az erdő szélére, ám üres a placc. A gabonatarlókat már elművelték, ilyen helyen nem sok mindenre van remény. Úgy döntök, megnézem a folyót. Csak, hogy ne legyen igazam, persze, hogy megjelenik egy kis őzbak a tarlón, felém tartva. A terv a következő:leereszkedem a töltés másik oldalába,takarásba, gyorsan közelebb osonok, a bak megjelenik előttem, szépen, lassan, én meg lövök pár Pulitzer-díjasat! A valóság ezzel szemben sokkal prózaibb:a bak meg is jelenik a töltésen, de kapcsiból észrevesz/pedig ennél zöldebb, meg terepszínűbb már nem lehetnék/, megnéz magának, és mielőtt elsütném a Nikont, visszaugrik. Utánakepesztek a töltésen. Közben mellőlem elugrik valami az ártéren, nagyon susog a gaz. A hangból ítélve nem sün volt, nem is mogyorós pele. Bakom sehall-selát visszairamodik a tarlón, közben egy másik őz, távolabb csekkolja bénázásom. Sebaj, az előbb egy szarvas ugrott el mellőlem, a töltésen megvárom/úgyis kijön!!/, szépen elém áll, pózolva, büszkén, nekem csak kattintgatni kell. Persze, ahogy azt Ervinke elképzeli! Tudomásul kell vennem, az ujjam bizony beleért abba a mesebeli bilibe! Senki ne jön ki, sehová! Várakozásommal annyit elérek, éhes, gátlástalan szúnyogsereg gyűlik körém, marnak, ahol érnek! Irány a folyó!
  A túlparton szürkegém halászik, persze, már csak akkor veszem észre, amikor ő már rég észrevett, és méltatlankodva szárnyra kel. Hogyazabánatoskaporszakállúhódrágjameg! Ha lenne hajam, tépném! A Rába viszont gyönyörű! Leapadt, nagyon finom vizet cipel. Nem is kell sokat lesekednem, szebbnél szebb halak mozdulnak, egy rablás nyomán snecik szaladnak szerteszét. Lehet, hogy horgászni kellene? Tán a halak istene jobban kegyeibe fogadna? 

   Nem bosszantom magam, bekebelezem a reggeli szendvicsem, aztán lassan visszasétálok. A nap már magasra sietett, hosszúra nyúlt árnyékokat rajzol. Az erdőszélen tövisszúró gébics szórakoztat, sehogy sem akar az ő biztonsági zónáján belül engedni. Kiül egy bokor, kisebb fa csúcsára, onnan les, mellékesen vadászik, lecsap a fűbe, szöcskét, bogarat fog reggelire. Azért csak megpróbálom megörökíteni!

   Tanakodom, merre menjek, ám az erdőből lövés csattan!  Akkor arra nem! Marad amerre korábban jöttem. Pikk-pakk meleg lesz, az ingujj is felkéredzkedik. Ennek örömére megcsíp az alkaromon egy pőcsik. Ez a kis semmitérő légyforma rovar akkorát tud marni, azonnal könnybe lábad az ember szeme. Bár a csípéssel egy időben be is fejezte földi pályafutását, komái nem tanulnak esetéből, hevesen próbálkoznak. A legautentikusabb japán balettmozdulatokat idézve próbálom elkerülni az újabb konfrontációt, annál is inkább,mert az előző marás helyén már kétforintos nagyságú duzzanat ékesíti az alkarom. Kisietek az erdőből, közben őz ugrik át előttem. Szevasz, nem érdekelsz!
  Mennyivel jobb a flaszteren! Az útszéli akácosban cinke neszesz, rá szajkó felel. Őszi, téli madárhangok, hangulatukban legalább is! Vagy csak nekem? Jó, se cinkének, se szajkónak megtiltva nincs, hogy nyáron megszólaljon. 
  Hazaérek, Bogyó lelkesen elém szalad, üdvözöl. Zsófi a székben ülve nyújtózkodik, újra kismamai örömök elé néz, már nincs kedve ugrálni!