Van egy irkám, tudod, olyan kis füzet, telefirkálva könyvcímekkel. Egyfajta kívánságlista, különösebb elgondolás, és koncepció nélkül. Ha és amikor rendelek-számomra ez kényelmesebb, bár a könyvesbolti böngészés élvezeti foka elsők között szerepel az élet napos oldalán-, jobbára a pillanatnyi intuícióimra hallgatok, mellérendelve az anyagi lehetőségeimet. Amik általában tágulnak, miközben gyűlnek a virtuális kosárban a könyvek. Ez van! Legfeljebb visszaviszem az üres üvegeket!
A minap is böngésztem. Képes vagyok tízezres tételeket átlapozgatni, irkálva az irkába egyre bővülő listát azokról a könyvekről, melyeket magaménak szeretnék tudni. Aztán persze szól az ördög, ne izélj, rendelj! De hát még a legutóbbiból is van vissza, mi lesz az elvekkel? Sutba az elvekkel, öcsém! Ám legyen!
Szép vegyes köretet sikerült megint összehozni, lett itt minden a vadnyugat meghódításától kínai botránykönyvig.
Nem vagyok oda a western műfajért, de Kenneth Roberts Északnyugati átjárója műfaji klasszikus, valamiért jó ideje kívánságlistás. Amikor megláttam ezt a borítót, pillanatra sem haboztam, beleszerettem, na! A könyv maga meglepően terjedelmes, jó kézbe venni, 1977 (a megjelenés éve) óta olyan patinát kapott maga a könyv, azóta rendszeresen szagolgatom. Már ezért megérte! Amit várok tőle, az a gyerekkori kalandvágy újra idézése, kiegészítve az amerikai történelem hőskorának irodalmi értékű megjelenítésével. Remélem, politikamentes!
Szepes Mari nénivel/sic!/ nemrég futottam össze, pillanatok alatt lenyűgözött, mélyen értelmes éleslátása közel áll-egyre közelebb-ahhoz, ahogy próbálom szemlélni az életet. Jó, ha az ember maga keres utat magának, ám a kezdeti lépések elindításához Szepes Mária avatott vezető lesz, érzem!
Wei Hui: Sanghaj Baby című könyve a mostanság-újra-felfedezett kelet iránti vonzalmam hozadéka. A keleti kultúrán túl a keleti ember élete, gondolkodásmódja az, ami érdekel, legyen szó tibeti lámáról, vagy önmagát kereső írónőről napjainkban. Ha pedig szex és érzékiség, az legyen még inkább keleti!
Némileg kakukktojás Peter Kassovitz: Ezeregy ok az elkeseredésre című regénye. Talán az író magyar származása, vagy csak az a hátsószobai megérzés, nem tudom. Valamiért kellett, itt van, forgatom, belelapozok(..."könnyed fecsegés és lélekbúvárlás, gúny és bánat, bűnügyi nyomozás és bohózat között imbolyog.."). Nem tudom miért, furcsán ismerős!
Oriana Fallaci szerintem minden könyve kívánságlistás, erre magyarázattal szolgálni megint nem tudok. Kevés lenne a női írók iránti rajongásom, és kíváncsiságom. Állítólag a Pénelopé a háborúban nem a legjobbja, de a legekkel úgy vagyok, túl sűrűn toppan az ember elé mostanság ez a jelző, nekem mindenképp elkopott. Minden estere várom, nem szoktam a megérzéseimben csalatkozni.
Eca de Queirós:A főváros. Tőle már olvastam, az Amaró atya bűnét. Ritkán jön szembe portugál irodalom, nekem pedig elég is ennyi, földrengés nem várok tőle. A fülszöveg szerint Lisszabon bugris polgársága és sekélyes művész-bohémvilága ellen fordul irónk. Majd meglátjuk!
Federico Andahazi-Kasnya. Az anatómus. Mindenen túl (persze, izgat és érdekel a könyv egyik olvasata), ami megfogott e könyvben, az a borítószöveg utolsó sora:szenvedélyes vádirat mindenfajta képmutatás és obskurantizmus ellen. És bár a NŐT megismerni könyvből nem lehet, kérdések megfogalmazásához mindenképpen alkalmasnak tűnik, sőt!
Egy időben nagy Graham Greene-rajongó voltam, ezért furcsa, Utazások nagynénémmel című regénye hogy a fütyibe maradt ki? OK, most itt van, biztos nem véletlenül. Hetvenöt éves nagynénivel még nem utaztam, itt az ideje.
Szégyenlem, de annyira kevés magyar irodalmat olvasok! Lelkiismeret furdalásom tette kosárba Gyárfás Miklós A főorvosné című regényét, amolyan megérzéses alapon (hogyan máshogy?) Történelem és emberi sorsok összefonódását olvasom ki így elsőre belőle.
Mario Soldati: Erotikus fantázák(Capriccio) című könyve többnek sejlik, mint amit a cím így elsőre sejtetne..visszájára fordított amerikai mítosz...megkeressük, ha valóban benne van!
Jöhetnek a hosszú téli esték, fel vagyok készülve.
Felnőttek voltak. Házasok voltak. Szülők voltak.Míg nem egy fatális véletlen el nem vette tőlük a gyereküket. Mert minek nevezzük azt a megmagyarázhatatlanul dolgot, hogy egy ártatlan nyári tábor azzal végződik, hogy a táborvezető felkeresi a szülőket a gyermekük halálhírével. Macon Leary és felesége sem talál magyarázatot, hiába keresnek. Az élet néha igazságtalan, mocskosul az. A tragédia árnyékot vet, megválaszolhatatlan kérdéseket támaszt, a szülőkből újra csak felnőttek lesznek, sebzett szívvel. Sarah úgy dönt, új életet kezd, és nem Macon oldalán folytatja. Nincsenek válaszok, és megoldások, döntését vitatni nem lehet. Macon amúgy sem egy vitatkozó alkat,
ő alkalmi turista, még a házasságában is. Apró, egyáltalán nem bántó fóbiáival egyetemben is szerethető alak, azzá válik, ahogy kibontakozik karaktere, és egyre több időt leszünk vele. Munkájából adódóan utazgat, így lesz kénytelen kutyáját, a kissé neurotikus Edwardot másokra, idegenekre hagyni, egy állatkórházban. Itt találkozik Muriellel, az elsőre sem hétköznapi lánnyal, aki a maga egyszerűen őszinte módján előbb Edward szocializálását vállalja, majd lassan, ledöntögetve Macon falait, a férfi életét is igyekszik a vakvágányról egy helyesebb irányba terelni. Mindezt valóban szerethető módon teszi, hamar kezd az olvasó szurkolni nekik, néha bizony erényesen odaszólva Macon-nek:Hé, haver, nyisd már ki a szemed! Pedig Muriel sem egyszerű eset, terhelt az ő élete is, ám életkedve, életigenlése töretlenül süt, és megérinti alkalmi turistánkat is. Na, vége! Edward is kezdi kapisgálni Muriel hathatós segítségével, hogy akarnok kutya számára nem sok babér terem az emberek közt. Sarah még egy pillanatra bekavar, egy pillanatra el is fogadnánk ezt a véget/vagyis folytatást/, ám Macon dönt, a kutyaidomár lány mellett, és azt hiszem, mindent összevetve csak bólinthatunk:Helyesen döntöttél, haver!
Nagyon emberi, hiteles karaktereket rajzoló, jó arányérzékkel megírt történet, sikeresen elkerülve a sztori kínálta buktatókat és kliséket. Valóban szerethető, hétköznapiságukban csetlő-botló figurái önmagunkban is visszaköszönhetnek, ám ezzel végképp semmi baj, sőt! Igen, azt hiszem az van, amit mondani szoktam volt, ilyesfajta lelki finomsággal megírt történetek jobbára csak nők íróasztalán születhetnek, és ha mi férfiak megtanulni ezt nem is vagyunk képesek, minden esetre nagyobb odafigyelést szentelhetnénk neki. Mármint a női léleknek, na!
A könyv-mely az Európa Könyvkiadó gondozásában jelent meg-egyetlen bántó szépséghibája, hogy megjegyezve, a könyvből nagy sikerű film készült, annak főszereplőjeként Jack Nicholsont jelöli meg. Ilyen kaliberű tévedésre nincs mentség ilyen rangú kiadónál!!
Bár reggel már megpróbálkoztam azzal, hogy tekerek egy karikát, a hideg és valószínűleg éveim súlya visszafordulásra késztetett. Ebédet követően azért csak nekivágtam újból.
Reggel még úgy tűnt, feloszlik majd a köd, de ez valami makacs fajta lehet, nem hogy szakad, kopik, oszlik, de még hízott is jócskán a délelőtt folyamán. Ha lerövidül a látótávolság, ne is kémleljük a messzeséget, akad csoda épp elég karnyújtásnyira. Például pókháló, még néhány maradék, tán az utolsókat sikerül lefotózni.
Az erdőszéli vadrózsa és galagonyabokrok közt jókora mezei veréb banda tanyázik. Bizalmatlanok, de legalább annyira éhesek is, néhány őrszemet a bokrok közt hagyva csapatban repülnek-meglepően nagy hanggal-a lucernás szélére, majd néhány másodperc múlva vissza a bokrok védelmébe. Ezt eljátsszák nekem vagy ötször. Hihetetlen, ahogy szinte egy testként mozog a néhány tucatnyi veréb, egyszerre reppennek le a földre, és vissza. Homogén a banda, más madarat nem látok köztük, később, a hideg beálltával egybeverődnek a verebek, pintyek, kenderikék, olykor egész komoly tömegben. Megmosolygom őket!
Magukra hagyom őket, a Rába felé sétálok-merre, ha nem arra. Rengeteg a vadnyom, főleg szarvas, ebben a ködben tán mozognak...
A folyó felől lövések zaja száll felém, társas vadászat lehet fácánra, tőkés récére, csak úgy szólnak a fegyverek. Ha jól hallom, a túlpartról, és viszonylag messzebbről, nem aggódva sétálok tovább. A Rába áradásból apad vissza, még zavaros a vize, ködbe burkolózott partmenti erdeje varázslatosan, titkokat rejtve hívogat.
Egy fűzfáról lelógó indákon fura, szőlőre hajazó bogyókat veszek észre, beazonosítani nem tudom, majd mindenki Facebook-ján a Növényhatározó csoportban valaki felvilágosít.
Sűrű már a friss avarszőnyeg, puhán, szinte némán esnek rajt lépteim. A rezgőnyárak sárgára vidult levei közül a fehér nyár felnőtt-tenyérnyi, hasra esett, fehér fonákú levei szinte kivigyorognak,
vagy épp ágakon fennakadva hirdetik a könyörtelenül ballagó idő szomorkás igéit.
Az egykori legelő szélén apró derékszíj-parcella, kukoricát nevelnek rajta. Bár kerítése nincs a darabka földnek, kapuja azonban van! Méghozzá zseniális!
Beveszem magam a sűrűbe, a körém sűrűsödött köd,a csupaszon, néma méltósággal álló fák, a csend/szerencsére a vadászok befejezték a zajongást!/, az őszi erdő megannyi szótlan rezdülése bennem visszhangzik.
A természet csak az igazságot ismeri, benne semmi nem hazug, ki tőle tanul, tán nem téved le az egyedüli járható útról.
A csuri-galeri még a helyén, jöttömre megriadnak, ám már ismerős lehetek, közelre bevárnak.
.JPG)
.JPG)
